Dunántúli Napló, 1983. november (40. évfolyam, 302-330. szám)
1983-11-19 / 319. szám
Szorongás és filozófia így éven belül felépüli o modern, kétszintes családi ház. Proksza László felvételei Ilemetí 73 A hideg hajnalok elővették az asztmát, s ez idős Krizsics Istvánt az ágyhoz köti. Meg amúgy sincs sok dolga; a ku korica a góréban van. o hordók tele borral, s a krumpli is lekerült a pincébe. Megdolgozta idén is. am; tőle telhető. — Az az idő már elmúlt, amikor erőben, munkabírás, ban versenyre keltem bármelyik falubélivel... — mondja, amikor a vékony kardigánjában az asztal mellé ül — A kaszával is mindig az élen mentem Majd ő . . . meg az unokám — néz a fiára pillantása simogat. Ifjú Krizics István magas, vállas ember. — Övék a jövő, s adja az eg, hogy szép legyen az o jövő! Marico néni nagy tál gyümölcsöt tesz az asztalra, sző. löt, kétféle almát, kistányéro. kát és kést az almabontáshoz. Aztán fordul, horvátul mondja: dolga van, megy ki a konyhába. Csak úgy a tálból csipegetjük a szőlőt, a mézedes, töpörödött aszúszemeket. Ott termett o siklósi szőlőhegyen, a Tenkes-csórda közelében. Igaz, Németitől egy kicsit messze van. de hát a mai világban nincsen távolság. Mondja is Pista bácsi, a minap Pécsen járt, s két ára alatt megfordult. A szőlőt különben 120 000-ért vették, amikor itt Németiben ki kellett irton; a nohát. Akkoriban az szép pénz volt, még akkor is, ha óOO négyszögöl újonnan telepített, alig hó. romesztendős szőlőt kaptak érte présházzal. Idős Krizsics István a tsz- tői ment nyugdíjba idő előtt. Ö is, fia is alapítótagok: a szalóntai szövetkezet 1960- ban alakult, s az akkor 1E éves István is ment az apc nyomdokain. Ma elismertem, bér. gépkocsivezető, o tsz ve. zetöségének is tagja. — Látta Németit? Szép, rendezett folu. Alig 800 méteres a bekötő út, amely Sza- lántához kapcsolja. Itt nőttem föl, nem vágytam én semerre sem. Együtt dolgoztuk meg apámmal a 17 kataszt- rális holdat, s a szövetkezet szervezésekor mentünk mi is. Igaz, volt aki elköszönt, főleg a fiatalok, s irány a város. De én nem hagyhattam itt o szüléimét. István egyetlen gyerek — éppen e riport megjelenésekor ünnepli 41. születésnapját — s ha van valami, amit tovább szeretne' adni fiának, lányának, az a becsületes élet, a munka szeretete. Fio Laci Szentlőrincen szakközép, iskolás, lánya, Márti általános iskolába jár Szalántán. zat! Nézzük meg az új háSzikrázóan süt a nap, de a víztócsákra gyúródott jég nem olvadt még fel. Az új ház lábazotát horsányi már. 6. HÉTVÉGE Az idősebb és ifjabb Krizsics István vány borítja, mindkét szintje 110 négyzetméter két konyhája, két fürdőszobája, megannyi szobája van, a garázs beépített. Hátul egy mesterember verandát csinálja: szögvasat hajlít, hegeszt, alakit.. . — Zdrovo Stipo, kako si? — Zdravo . . Nem hiszem, hogy ma betonozni tudsz . . . A mester fázósan dörzsöli kezeit: — Majd iszom kétdeci — több deci bort de betonozni tényleg nem lehet. Németit sokácok lakják. A háború előtt, nem is lakott itt más, aztán az ötvenes években megindult a mozgás. Most a község lakóinak 60— 70 százaléka beszéli a nyelvet. A fiatalok is. A nyelvtanár — aki a szalántai általános iskolában oktatja a jövő nem. zedékét — itt lakik Németiben. — Egyformán beszéljük mind a két nyelvet; az öregek gyengébben a magyart Nálunk, otthon, többnyire a magyar rádiót hallgatjuk, a magyar tévét nézzük. De ami. kor valomi családi dolgot vitatunk meg, a gazdálkodás, ról esik szó, m; éri meg a háztájiban mi nem, akkor bizony a horvát kerül elő. Lacika érti, beszéli is, Márti szintén, de inkább a magyart használja. Kétszer is bejárjuk cU uj épületet, csodáljuk a esem- pézett fürdőszobákat, a ro- gyogó beosztást, a garázsaj. tó rezkilincsét. A ház helyén korábban élőkért volt, vete. ményes a régi háztól alig 50 méterre. A saját munkáját nem számítva 800 000 forint van benne. — Non volt elég a másik? István hosszasan hallgat — A feleségemmel 64 óta ott éltünk, együtt a szüleim- mel. Megvoltunk békében. De hát a gyerekek nőnek, a fiam már 16 éves, s m; lesz pár ev múlvo, ha megnősül? Apá- méknál már nem férünk, s azt sem szeretném, ha a gyerek elmenne. Pénz is volt, belevágtak. Az idén márciusban ásták az alapokat, s augusztusban már tető alatt volt a ház. Még gyorsabban is mehetett volna, csakhogy várni kellett a bélésanyagokra, szigetelőkre. — A házszám? — Egyelőre nincs. Vagy át kell számozni az egész utcát, vagy a mienk Németi 73/A lesz, apóméké meg 73/ B . . . Fordulunk vissza az öregekhez. Az új házat még nem lakják, még nem fűtik. A kis. konyha melege minden tagunknak jót tesz. — Nézze — jegyzi meg Pista bácsi — jól élünk, szépen élünk, s ha az egészségem meglenne, ma én lennék a világ legboldogabb embere. Az élethez szerencse kell, de a szerencsét meg is keresheti, el is kerülheti az ember. Én négy évig voltam katona a háborúban. Bajánál szöktem meg egy este a fog ság elől. Értettem a nyelvet, megtudtam, mi vár ránk. Mondtam az egyik barátomnak, lépjünk le, aztán torony, iránt haza, a Duna jege befagyva. De nem jött, s azóto sincs hír felőle... A felszabadulás után dolgoztam, föl. dem volt a „Lezsáj", a Sil- jac" meg a „Nabari” dűlőkben, aztán jöttek a kemény napok, de alighogy átvészeltük az ötvenes éveket, megkezdődött a tsz-szervezés . . . Mi tagadás, nem sokat vártunk tőle. De ha elgondolom, a legszebb álmainkat is felülmúlta. Most, már nyugdíjason, csak elvagyok: örömöm, ha a fiammal, az unokáimmal elbeszélgethetek. Olykor elszorul a szívem, ami. kor a buksijukat megsimogatom; nehogy eljöjjön az a világ, amit a Bibliában úgy írtak le: napokig bolyong az ember mire egy másik emberre lel. . . Hallgatunk. A tűzhelyben ropog a fa. A falon egy kép: Mórica néni, vagy 40 évvel ezelőtt gyönyörű népviselet, ben. — Ez csodálatos . . . Marico néni föláll, átmegy a szomszéd szobába, s kisvat. tatva szépén hímzett blúzok, kai, virágokkal kivarrt szók nyával, ezüst pénzecskékkel díszített köténnyel jön visz- sza. Mutatja; ilyen volt a németi viselet. Ezeket mind ma ga hímezte, varrta, de nem veszi fel többet. Majd az unokája . . — öreg vagyok én már ehhez. Túl rikitóak a színek, nekem mar a sötétebb való. Mór búcsúzunk, amikor apa is, fia is szinte egyszerre kérdik; A szőlőbe mikor hívhatjuk meg? Az a férfiemberek« világa, nem itt a konyhában, a szőttesek között. Kozma Ferenc A szorongás érzése sohasem volt olyan átfogó élmény az emberiség szá- ) mára, mint éppen napjaink- , ban, amikor az atomenergia j birtokába jutottunk, s amikor I annak békés felhasználása j mellett a világ globális elpusz- j titásának lehetőségét is magá- I bon hordozó politikai filozófiák nukleáris töltetű rakétarendsze- ! rekbe történő objektiválódásá- j nak vagyunk szinte kiszolgálta- S tott tanúi. Épp ez a kollektív tapasztalás tudósit bennünket arról, hogy a szorongás és a létkérdés ma már nem csupán kiválasztott szellemek sajátos meditációs területe, hanem minden embert érintő közügy. Mindezek következtében zárójelbe kerül az időhöz és térhez nem kötött optimista világlátást sugallmazó vagy előíró politikai szándékok, filozófiák, világnézetek értéke, erősödik a reménytelenség életérzése, terjed a pesszimizmus, a cinizmus vagy a fatalizmus, s a valtásos-irracionolista szükségletek kiáltanak kielégítés után E jelenségek kísérőiéként kollektív vagy individuálisan heroikus kísérleteket tapasztalhatunk az emberi létezés vagy a személyiség megmentésére. A személyiség problematikussá valósának okai közül a filozófia mindenekelőtt a gazdasági-társadalmi, ismeretelméleti, illetve pszichikai ösz- szetevőkre visszavezethető eí idegenülést ragadja meg alaptényezőként. A személyiség önelvesztésének folyamatát, a személyiség és a társadalom, illetve a világ konfliktusát a filozófiatörténet tanúsága szerint egyetlen modern irányzat sem fejezi ki olyan tragikusan, mint az egzisztencializmus. De általában véve igaz az, hogy az ideológiák és a filozófiai rendszerek története úgy jelenik meg előttünk, mint folytonosan meg-megújuló kísérlet - különböző alternatívák tételezésével - e konfliktusok megoldására, s végső soron az emberi létezés, s túl ezen a lét mint olyan megmentésére. Gondoljunk egy pillanatra a francia felvilágosodás és a klasszikus német filozófia racionalizmusára és optimizmusára. A kollektív emlékezetben ezekből a korokból megőrzött gondolkodók alapvető tétele a teljességre, az univerzum át- fogására törekedve az volt, hogy a világ megismerhető s o megismerés által az ember minden problémája meg is oldható. Ennek a gondolati vonulatnak a csúcspontját az enciklopédikus hegeli rendszer jelzi. A mindent közvetítő hegeli filozófia a személyiség és a társadalom konfliktusát is „kibékíti" nevezetesen úgy, hogy ellentéteiket a rációban oldja tel. Köztudott, hogy az 1848-49- es forradalmak már jelezték az új típusú társadalmi ellentmondások kiéleződését, s ezzel egy meghatározott progresszióba vetett bizalom megrendülését s egyszersmind a hege- lianizmus felbomlását. Két gondolati, s egyben cselekvési út nyílott meg ekkor. A hegeli rendszer materialista interpretálását és új alapokra helyezett továbbfejlesztését jelentette o marxizmus. A Hegel által is tagadott kanti „magánvalá" teljes irracionalizálását végezték el olyan gondolkodók, mint pl. Schoppenhauer vagy az egzisztencializmus megalapozója, a dán Soren Kierkegaard. Az ilyen élet- vagy emberközpontú, az univerzum át- fogását lehetetlennek tartó és arról elvileg is lemondó filozófiák többnyire a társadalmi fejlődés regresszív, válságokkal terhelt korszakaiban keletkeznek. Másfelől, ami itt különösen fontos, hogy a személyiség es a társadalom (világ) egyébként is meglevő konfliktusa ilyen periódusokban különösképpen élessé válik. Ezáltal erősödik a személyiség problematikussá válásának, onelvesziésének érzése, ami j minden pesszimista gondolat vagy filozófia létoka. A szorongás élménye feltehetően az emberrel egyidős. De a jelenség filozófiai tudatosítása, értelmezése j először éppen ebben a korszakban születik meg, Kierke- ,i gaard reflexióiban. Egyik' írásában rámutat arra, hogy az ember tulajdonképpen egzisztenciájának mintegy a felszínén, felületén él. A lét, ha felületesen szemléljük, biztonságot nyújt, megalapozottnak tűnik. Azonban ha az ember létének mélyebb rétegeibe hatol, kénytelen felfedezni, hogy a felszín alatt iszonyatos bizonytalanság uralkodik, és ami eddig biztosnak és szilárdnak tűnt, amögött csupa rettegés és bizonytalanság van. „A szorongás fogalma" című írásában tárgyalja a szorongás tartalmát, fő aspektusait, összefüggésben az eredeti bűn és általában a bűn problematikájával, s eközben jónéhány alapvető pszichológiai és filozófiai kategória egzisztencialista jellegű értelmezését adja. A mű bevezetésének célja egyfelől a hegeli logika, s általában az egyént elnyelő hegeli rendszer teljes megsemmisítése, másfelől az etika szerepének meghatározása, valamint a szorongás és a bűn fogalmának egy általános, előzetes értelmezése. Ennek során abból indul ki, hogy az ember kettős természettel bíró lény, konkrétan testi-lelki lény, s ezt a kettősséget a szellem fogja egységbe, vagy másképpen: a szellem szintetizálja. („Lelki" alatt az „ösztön"-t, az élményjelle- güt, „szellemi" alatt a racionális tudati adottságot érti.) E kettős természetű emberi lény eredeti állapota a bűn nélküli állapot, az ártatlanság ami nem más, mint a tudatlanság, amely állapotban o test-lélek kettősség az uralkodó; a szellem, a ráció még csak álmodik az emberben, s így az ember még nem ismeri a jót és a rosszat. Az ártatlanság = tudatlanság állapotában nyugalom és béke van, de van valami más is, ami nem ragadható meg, ami éppen ezért, mert megfoghatatlan az ember számára, a semmi mint olyan. S ez éppen azzal bizonyítja jelenlétét, hogy sajátos szorongást szül, amely meghatározatlan tárgyra (magára a létre vagy a semmire) irányul. Ezért nagyobb benne a bizonytalansági tényező és így nyomasztóbban hat, mint a félelem. A további leírás szerint a szorongás a szabadság valósága, lehetőség a lehetőségre. Az eredeti ártatlanság állapotában tehát, amidőn a ráció, a szellem ébredezni kezd az emberben, ebben a kettős meghatározottságú lényben megjelenik a semmitől való szorongás, s ebből az állapotból hirtelen és ugrásszerűen, Kierkegaard szavaival, kvalitatív dialektuson tör elő a bűn. Ezt a folyamatot a dón filozófus Ádám bűnbeesésével illusztrálja, kiemet szerepet juttatva benne a tilalomnak (a Genezisben Isten így szól Adómhoz: „De a jó és gonosz tudásának fájóról, arról ne egyél!"), amely azért rémíti meg Ádámot, mert a -„szabadság lehetőségét ébreszti benne”. M int látjuk, itt jelenik meg a szorongás egy új aspektusa, az nevezetesen, hogy a szorongás ebben az összefüggésben az emberi szabadság végtelen lehetőségét jelzi, és az ébredező — eszmélő szellem végső fokon mintegy megszédülve saját lehetőségeitől, nem közvetlenül a semmitől, hanem attól retteg, hogy „mi mindenre lehet kepes". Itt alakul át tehát a semmitől való szorongás a szabadság lehetőségeitől való szorongássá. Megvizsgálja a szorongás különböző megnyilvánulási formáit, amelyek közül mi most a jótól való szorongást, a „démonit” emeljük ki. A „démoni" egy bűnös, hazug állapot megjelölésére szolgál, ezért tartalmazza a jótól való szorongást. Ezt az állapotot egyúttal a szabadságnélküliséggel is azonosítja, ami azt jelenti, hogy a szabadság hiánya, azaz egy hazug, bűnös ála- pot. Amennyiben ez a tétel igaz, 'igaz a fordítottja is, az t. ill., hogy a szabadság egyenlő a bűn és a hazugság nélküli állopottal, tehát az igazsággal. » ír-J i».-M - -Í v- ÍA *> ti r."4" Nem feledkezhetünk itt meg arról, hogy Kierkegaard mélyen vallásos gondolkodó volt. Híres ,,Naplói"-ban megjegyzi, hogy az ember szíve legmélyén levő szorongás abból az érzésből fakad, hogy Isten „megfeledkezett" róla. Ez azt jelenti, hogy a szorongás érzésének felfedezése odáig vezethet, hogy az ember kénytelen megtapasztalni a létszorongást, amely alapvető és negatív tapasztalás. Mindazonáltal az emberi életnek szükségszerűen pozitív értelme is lehet, különösen akkor, ha ezt a negatív tapasztalást szilárd keresztény hittel dolgozzuk fel magunkban. Ez a pozitív vallási tapasztalás abban nyilvánul meg, hogy az ember elfogadja: teljesen az isteni minden- hatóságtól függ az élete. Ezt természetesen ateistamarxista világnézettel rendelkezők nem fogadhatják el, mint ahogy azt sem, hogy nála a descartesi, s általában a racionalizmusra jellemző „cogi- to ergo sum” elve „sum ergo cogito"-vó fordul át, tehát a hangsúly a gondolkodásról a létezésre esik. De mindez nem a materializmus értelmében, hiszerr az ő felfogásában a létezés elsősorban az embei belső, pszichikai jellegű létezése. Ez az új típusú én ennek következtében kizárólag azért tételezi a világot, hogy kiemelje saját elidegenülését, és nem azért, hogy kreativitását, teremtőképességét gyakorolja rajta. Ily módon tehát létként, nem pedig gondolkodásként viszonyul a világhoz: nem mint a gondolkodás alanya az elgondolt tárgyhoz, hanem mini az egyik létező, az inkognitóban élő, a megközelíthetetlen másikhoz. A szubjektumhoz képest külső valóság, s ennek folyamata a történelem, nem más, mint a véletlenek halmaza, s kezelhetetlen, átfogha- tatlan erőként nehezedik a csak saját öntörvényei szerint élő, magára hagyott egyénre. Felismerte tehát az elidegenedés jelenségét, felismerte annak a személyiségre gyakorolt negatív pszichikai hatását, mélyen ki is fejezte azt és szub- jektive nagyon tisztességesen a személyiség megmentéséért harcolt ellene. K ierkegaardból kiindulva századunkban M. Heidegger fejleszti tovább a szorongás élmény elemzéséi. A „Lét és Semmi" c. művében rámutat arra, hogy az egzisztenciális szorongás élménynek egyetemes jelentősége van az ember értelmezésében. Az alapvető szorongás élmény adja végső magyarázatát annak, hogy az ember léte a „semmi"-ben gyökeredzik. A semmi mélységének élménye indokolja az emberben a szorongás tragikus létezését. A semmi „megtapasztalása" közben ébred rá az ember arra, hogy nincs végzetszerűen a semmire rendelve, hanem épp ellenkezőleg: a semmi megtapasztalása nem más, mint előkészület a lét megtapasztalására. Arra figyelmeztet bennünket, hogy az ember végső soron nem egy a létezők közül, hanem több annál, mint amit a mindennapi tapasztalás mutat: magában hordozza a relatív létezők (a tárgyak vj- lága, ma: fegyverrendszerek) alól való felszabadulás lehetőségét. Ily módon készülhet fel arra, hogy magával a léttel találkozhassék, illetve a lét tudatosulhasson benne. Heidegger szerint a szorongás arra ösztönzi az embert, hogy találkozzon magával a léttel és a létben alapozza meg saját létezését, és ne várja problémáinak megoldását a relatív létezőktől. A végső megoldást csak így találhatja meg az ember saját életére, hogy válaszol a Lét „felhívására". Legyen számunkra is, mint Heidegger számára, a szorongás felszabadító tapasztalás. Akadályozzuk meg a létezésnek a létezők által történő tragikus visszavonására tett abszurd kísérleteit! Bízzunk az emberiség ama progresszív erőiben, akik napjainkban a Lét „I elhívását" maximálisan komolyan veszik ... Dr. Csizmadia Sándor
