Dunántúli Napló, 1983. október (40. évfolyam, 271-301. szám)
1983-10-01 / 271. szám
Könyvről könyvre Képzőművészeti sorozatok A Képzőművészeti Kiadó könyveinek többsége jól megtervezett sorozatokban jelenik meg. Ezek a sorozatok a képzőművészet egy-egy területét, ágazatát, műfaját ölelik fel, vagy valamely közönségréteg igényéhez igazodnak. Most három sorozatra szeretném felhívni a figyelmet. AZ ÉN MÚZEUMOM sorozat fiataloknak készül, és a jelentősebb magyar múzeumi gyűjteményeket mutatja be ismeretterjesztő s egyben játékos formában. A kiválasztott gyűjteményt rövid és közérthető tanulmány ismerteti, majd 16—18 rövid képelemzés következik, a színes mellékleteket pedig külön tasak tartalmazza, a képeket — ez benne a „rejtvény” és a játék - az olvasónak kell a helyére ragasztania. Végül valamennyi füzet közli témájának fontosabb bibliográfiáját. Hasznos és jó ez a sorozat, méltán népszerű, viszonylag olcsó, igaz a műmellékletek szerényebb minőségűek, a színes képek gyakran kevéssé színhűek s gyakran gyenge nyomásúak. A sorozat évekkel ezelőtt indult s most jelent meg a 12. füzete, amely Spanyol képek címmel a Szépművészeti Múzeum anyagát mutatja be Barkóczi István tanulmányával. A tizenkét füzet eddig a Szépművészeti mellett a Magyar Nemzeti Galéria különböző gyűjteményeit ismertette, s igen örvendetes, hogy a vidéki múzeumok közül elsőként a pécsi gyűjteményeket mutatta be a korábbi két füzet — Hars Éva tanulmányával — ahogy erre nemrég már felhívtam a figyelmet. A közeljövőben pedig tovább szélesedik a sorozat vidéki „kitekintése". A kiadói előrejelzés szerint megjelenés előtt áll az Esztergomi Keresztény Múzeum és a Debreceni Déri Múzeum egy-egy gyűjteményét ismertető füzet. A KÉPZŐMŰVÉSZETI ZSEBKÖNYVTÁR sorozat Ivóban indult, célja a művészet- elmélet és a művészettörténet, valamint a vizuális kultúra egy-egy területének, problémájának bemutatása, és emellett foglalkozik egy- egy művészeti ág eljárásaival, technikájával is. A sorozat a művészetek iránt alaposabban érdeklődő rétegek számára- nyújt jól használható, kézikönyv jellegű összefoglalásokat. Ez a sorozat is a tizenkettedik kötetnél tart, a korábbiakból csak emlékeztetnék Lyka Károly művészet- történetére, Bruckhardt könyvére az itáliai reneszánszról, Mario de Micheli: Az avant- gardizmus c. művére, Dvorsz- ky Hedvig Design-kötetére, majd Baktay Ervin, Doma- novszky György és Palladio műveire. A most megjelent legújabb kötet Műemlékvédelem Magyarországon címmel Császár László szerkesztésében az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség szakembereinek tanulmányait tattal- 1 mázzá. A kötet kettős feladatot teljesít, képet ad az ország jelentősebb műemlékeiről s ugyanakkor bemutat- | ja a műemlékvédelem módszereit, eljárásait. A bevezető tanulmány a műemléki munka történetét és szervezetének kialakulását ismerteti, mojd az elvekről és módszerekről kapunk áttekintést. Ezt követően külön tanulmányok szólnak a romok, a lakóházak és középületek, az egyházi épületek, a népi építészeti emlékek, a történeti együttesek, a legújabb kori építészeti emlékek, a képzőművészeti emlékek és a történelmi kér- : tek védelmének problémáiról. Érdekesek és fontosak a kötet függelékei is, amelyek tartalmazzák többek között a legjelentősebb helyreállítási munkák és képző- művészeti restaurálások tárgyának, kutatóinak, illetve tervezőinek jegyzékeit, valamint egy szakkifejezéseket magyarázó kislexikont. A MAI MAGYAR MŰVÉSZET sorozat a Képzőművészeti Kiadó egyik legrégebbi vállalkozása. 1971-ben indult s eddig 74 kötete jelent meg. Mai magyar képzőművészeket bemutató kismonográfia- j kát foglal magába, rövid tanulmányokkal és sok illusztrációval. A sorozat hosszú ideig viszonylag szerény kivitelben és elég kis formátumban — igaz, nagy példányszámban és olcsón — jelentkezett, örvendetes, hogy ez évben, a 71. kötettől előnyösen átalakult, nagyobb lett a formátum, a terjedelem is növekedett, s szebb a tipográfia. A sorozat a fa pvető célja, hogy mintegy feltérképezze a mai magyar képzőművészetet, bemutassa a jelentősebb alkotókat és művésze- szetüket, ugyanakkor eligazítást nyújtson a különböző irányzatok, tendenciák, stílusok növekvő sokaságában. Ebben az évben négy kötet* jelent meg a megújult sorozatban, Bozóky Mária: Kunvári Lilla, Losonci Miklós: Csik István, L. Menyhért László: Szondái Sándor és Láncz Sándor: Feledy Gyula művészetét mutatja be. Szederkényi Ervin ORSOVAI EMIL Mindig veled A húrok útjain, vonók kezében. Sóhajt ha fújsz rá, gondok asztalán Az árnyainkban: képed adta rám. Beszédeink szerelmes erdejében. A jóllakott-szagú csodáktól éhen. Párák színén, miket kifest a nyár. Munkák mezőin, alkotás taván. Üres tenyérben, szótlan szívverésben Az utcák és az ajkak szögletén. Melódiáink holdas udvarában. A dac mezét fölöltve s mindhiába. Tudat határán, elszállt-könnyedén. Találkozón, hol vár a képzelet. S elváltunk, majd ha rég. Mindig veled. S okat töprengek rajta mostanában, mi lehetett az az erő, amely a mi falunk cigányságát elindította a fölemelkedés útján. Vajon, milyen messzire nyúlnak, a kiválás folyamatának csírái, s hol vannak a gyökerek? Egyáltalán mi az az alapvető mag, amelyből a mi jobb életünk kivirágzott?- Mink mindig dolgoztunk — szokta mondani az édesanyám. Lassan megértem, mennyi igazságot hordoznak a szavai. Egyszer járt nálunk egy újságíró. Azt tudakolta, hogyan jutott el odáig a családunk, hogy mi gyerekek mind a négyen nemcsak közép-, de felsőbb iskolában is tanultunk. Menjen végig a falun - mondotta neki az édesapám -, s győződjön meg róla, ha nem akarja elhinni, hogy itt minden család gyerekei továbbtanulnak, a cigányokéi éppen úgy, mint a többiek. Elcsodálkozott a csempés fürdőszobánkon, a faltól falig érő könyvespolcokon, az írógépemen - éppen feladatlapokat gépeltem, de ott volt az íróasztalomon a kulturális seregszemlénk anyaga is —. De legjobban porcelánbőrű, nefelejcsszemű csecsemőfiam látványa bűvölte el. Szerettem volna elbeszélgetni vele a gyökerekről, amelyek minden bizonnyal mesz- szebbre nyúlnak, mint gondolná. Tanulmányaimról, az engem ért hátrányokról, amelyek következtében én csak ennyire vittem. Kedvem lett volna vele együtt bogozgatni, mi minden játszott, játszhatott közre, hogy a mi falunk néoe ma itt tart. így mondtam volna, a falunk népe. nem pedig cigánysága. Szívesen elmondtam volna, miért lenne helytelen különválasztani a falu népétől a falu cigányságát. Jól esett volna, ha elmondhatom, omit tudok, hogy honnan indultak annak idején. De édesanyám kijelentette, nem nyilatkozunk. Legalább az okát magyarázhattam volna meg! De ezt se engedte. Sohase beszélt róla, mégis tudom, és tudják a testvéreim is, él benne valami mágikus félelem. Attól fél, hogy ha kimondjuk, ha megnevezzük a szerencsénket, elhagy az bennünket. Tulajdonképpen minket, gyerekeit félt. Azt gondolja magában, hogy szerencsétlenséget hoz ránk, ha kibeszé- li a sorsunkat. Mert való igaz, hogy ez idáig sok minden sikerült nekünk, de lehetett volna úgy is, hogy nem sikerül. És még fordulhat a kocka. Nem szabad hót elkiabálni a jót, hanem rejteaetni kell, mint becses kincset, őrizni, mint az ősök titkát. Soha semmivel nem dicsekedett az én anyám. Mindig csak figyelt. Árgus szemmel nézte, kinek van több, mint őneki. Hol jut nagyobb falat a gyerekeknek, mint minálunk. És másnap még korábban kelt, még többet dolgozott az apánkkal együtt. — Mink mindig dolgoztunk . . . Most már tudom, hogy ezzel a pár szóval mindent megmagyarázott. Arra is rájöttem, hogy nagyobb részt az asz- szonyokon múlott. Az anyákon, akik nem elégedtek meg a sorsukkal. Akik nagyobb darab kenyeret akartak adni a gyerekeiknek, mint amekkora őnekik jutott. Nagyanyám szerint a kukoricafölddel kezdődött. A férfiak akkoriban az erdőre jártak fát vágni. A gróf, ki tudja, miért, nem törődött vele cigány, nem cigány, mindenkit fölvett, aki dolgozni akart. S mert kevés volt a kereset, sok az éhes száj, az asszonyok elszegődtek kukoricát kapálni. Eleinte napszámba jártak, később a szorgalmas, megbízható családoknak harmados földeket mértek ki. A gróf fölszántatta, elvettette, az asszonyok kapálták, s ők szedték le a termést. Kukoricafosztás után kupacokba rakták a szép, sárga fejeket. Minden harmadik kupac az övék lett. Bőséges esők járták akkoriban, jó volt a termés. Disznók kezdtek röfögni a putrik között. Az elsővel jóllakott a család, a másodikat már el lehetett adni a vásárban. Az ügyesebbje másik évben már fialtatott is. Lesték az asszonyok, kinek van több, s még korábban keltek, még több földet elvállaltak. Mentek velük a gyerekek is. Álmosan botorkáltak a porfelleges föld- utakon reggelente. Vállukon a kapa, a gyerek nyakában kenyerestarisznya. És a mennyiségi növekedés, a fokozatos, állandó és kitartó gyarapodás valahol átcsapott egy magasabb minőségbe. Az unokáknak már télikabátot, iskolatáskát, tolltartót vettek a kocák árán. Szerettem volna elmondani, hogy nekem már meséskönyvem és fogkefém volt, amikor még iskolába se jártam . >. * Végül is nincs ebben semmi rendkívüli. És semmi cso- dálnivaló. Mindenki teszi a dolgát. Kinek az a dolga, hogy szereljen, építsen, kinek az, hogy művelje a földet. Van, akinek az adatott, hogy tanítson ... És még ha jól csinálja, holnap meg még jobban, szerintem az is természetes. Hiszen abból él, abból élünk. A mi falunkban nincs cigánykérdés, mert a cigány családok nagyobb része pontosan úgy él, mint a többiek. Igénytelen, lusta emberek sok helyen vannak, de valahogy a mi falunkból a részeges, do- logtalan családok sorra eltakarodtak. Édesapám szokta emlegetni, hogy amikor a fel- szabadulás után a grófi birtokból állami gazdaság lett, a volt cselédség szó nélkül befogadta a környék dolgos cigányságát. Szó nélkül és megkülönböztetés nélkül. (Igaz, legalábbis életmódban nemigen volt különbség a cselédség és a cigányság között.) A férfiak otthagyták az erdei munkát, s beálltak az állami gazdaságba állatgondozónak. Mert* ott lehetett a legjobban keresni. Az asszonyok fejtek a tehenészetben vagy a baromfitelepen helyezkedtek el. A kukoricakapálás a gyerekekre maradt. Nyolc-tízéves korunkban már kijártunk a földekre. Nem telt bele 10 év, takaros házak kezdtek épülni a putrik helyén. Én azt hiszem, törvényszerű, ami velünk történt. És azt gondolom, az igénytelenség, az elmaradottság a rendellenes. Számunkra — beleértve nemcsak a testvéreimet, hanem a falu összes cigánygyerekét — éppen olyan természetes, olyan magától értetődő dolog volt a továbbtanulás, mint az, hogy kicsi korunktól kezdve dolgoztunk. S ma is úgy érzem, nincs ebben semmi rendkívüli. Hiszen mi már a harmadik nemzedék vagyunk a felemelkedés útján. Egyenes folytatása ez annak, ami a nagyszülők életében a kukoricaföldön elkezdődött. S közben volt egy vargabetű. Egy közbeeső láncszem, ami a nagyanyánk vasakarata és az unokák iskolázottsága közé odaékelődött, utolsó pillanatban, de még éppen idejében. Közös akciójaként tanárnak és diáknak. Mi, a nővéremmel akkor már középiskolások voltunk, de éppúgy jártuk a falut, mint az akkori általános iskolások és tanítóik. Érveltünk, agitáltunk, s látogatásaink során csakhamar esténként is benépesült az iskola. Jöttek az apák, s az anyák, a 2-3 elemit végzett férfiak és az írástudatlan asszonyok. Mi, gyerekek is segítettük a tanítók munkáját, (gy lett az én édesapámból sok társával együtt 8 általánost végzett ember, s akkor tanult meg olvasni az édesanyám, ő, aki már ötéves koromban meséskönyvet vett nekem, pedig olvasni se tudott. így lett a kukoricapénzből, a hízott disznók árából műveltség a mi falunkban. S mai napig áldott embernek nevezi az édesanyánk azt a pedagógust, aki bekopogtatott hozzánk. Az engem ért sérelem mégis a tanulással kapcsolatos. Kívülálló ugyan nem ítélné ezt sérelemnek, de én annak érzem. Édesanyánk azt akarta, olyan pályát válasszunk, amely gyorsan biztosít kereseti lehetőséget. Hogy minél előbb kenyér legyen a kezünkben. Nem a pénz miatt, nem is a család további anyagi gyarapodása érdekében, hanem azért, hogy addig szerezzünk biztos megélhetést jelentő szakmát, mig el nem pártol tőlünk a szerencse. Ezért kellett a nővéremnek — akinek kisiskolás korától fogva az volt az álma, hogy orvos legyen — egészségügyi szakközépiskolába menni, a bátyámnak pedig, aki gépészmérnök szeretett volna lenni, lakgtos- tanulónak. Egyedül én könyörögtem ki a szüleimtől a gimnáziumot, azzal a reménnyel, hogy majd egyetemre megyek. Addigra a bátyám is, a nővérem is keres, ők is támogatnak majd. Óriási lelkesedéssel indultam. Mint kiváló úttörő, minden nyáron vezetőképző táborban voltam, várható volt, hogy a KISZ-ben is élvonalba kerülök. Alig múlt el néhány hónap, már nyakig voltam a KISZ-titkári teendőkben. Kengyelfutó lettem a gimnázium és a közeli általános iskola között, amelynek úttörőcsapatát patronáltuk. Csakhamar cnnyira belemerültem a mozgalmi munkába, s annyi mindent rám bíztak, hogy alig maradt időm tanulásra. Evic- kéltem a tantárgyak között, fuldokoltam az időhiányban, lihegtem az örökös rohanástól, roskadoztam a rám szakadt terhek alatt. Éjszakai tanulással próbáltam valahogy szinten tartani magamat. Ez elég volt az egyes osztályok jó elvégzéBalogh András festménye HEGEDŰS MAGDOLNA Köldökzsinóron séhez, de nem volt elég a továbbtanuláshoz. A 4 év alatt egyetlen tanárom sem hívta föl a figyelmemet arra, hogy törődjek a saját jövőmmel is. A sok társadalmi munka helyett hajtsak rá néhány tárgyra. Én tulajdonképpen elvesztem a feladatok között az együgyűsé- gem, a jóhiszeműségem miatt. Azt nem gondoltam soha egyetlen pillanatig sem, hogy azért nem vettek föl az egyetemre, mert barnább a bőröm, mint a többieké. (Igaz, abban az évben én voltam az egyetlen cigány a felvételizők között.) Nem hiszem, hogy hátrányt jelentett volna számomra a bőröm szine. (Bár előnyt se, de én ezt az előnyt nem is vártam.) Egyszerűen arról van szó, hogy nem feleltem meg a követelményeknek. Én saját magam dolgoztam ki a magam hátrányait a gimnáziumi évek alatt. S volt még valami, ami úgy érzem, hozzájárult a bukásomhoz. Valami megszűnt körülöttem, amikor elkerültem a falumból. Szinte megfogható- vá vált számomra a hiánya annak a védő, oltalmazó közegnek, amelyben addig éltem. S amelyben olyan természetes, olyan magától értetődő volt minden, az anyagi fel- emelkedéstől a tanulásban elért sikereinkig. Mintha valami védőburokban lettem volna addig a pillanatig, amíg el nem kerültem a falumból. Különös játéka a sorsnak, hogy a testvéreim, akik eleinte megelégedtek a középiskolával, később saját erejükből, munka mellett diplomát szerezlek, akármilyen küzdelmek árán, de mégis elérték a gyerekkori álmukat. Mintha csak összebeszéltek volna, a nővérem állandó éjszakás nővérként járt az orvosi karra, a bátyám egy távfűtési központban volt éjszakai ügyeletes, így kínlód- ták végig az egyetemi éveket nappali tagozaton. Szüléink nem is igen tudtak róla, csak amikor már sikerült, akkor tárták föl a titkukat nagy örömmel. S talán a tanáraik se tudták, hogy ők milyen különleges diákok, hogy dolgozó diákok, hogy éjszakai dolgozók. Éjjel szakmunkások voltak, nappal egyetemi hallgatók. Csak csodálni tudom, hogy kitartottak. — S én, aki gimnáziumba jártam, hogy majd egyetemre megyek . . . Szóval ott voltam az érettségimmel tehetetlenül, tanácstalanul. Elmehettem volna szakmunkástanulónak, de egyik szakma iránt sem éreztem kedvet. Nem maradt más" lehetőségem, mint hogy képesítés nélkül tanítsak. (Bár furcsának találtam, hogy minden szakmához kell valamilyen képesítés, de tanítani anélkül is lehet.) Tulajdonképpen elégedett vagyok. Elvégeztem a tanítóképzőt, (oda se volt könnyű bejutni), volt tanáraim szeretettel visszafogadtak maguk közé, a falum befogadott. A szülők nehezen szoktatták rá a gyerekeket, hogy magázzanak és tanárnőnek szólítsanak. Én jobban szerettem, ha egyszerűen a nevemen szólítva néniz- nek. Bár, ha nem az iskolában vagyunk, nyugodtan tegezhetnek is. Ez úgyis magától megszűnik, amint elkerülnek a faluból azok a korosztályok, amelyekkel még én is együtt jártam. Én vagyok az egyetlen fiatal, aki visszajött a falujába tanítónőnek. (A többiek többre vitték.) És én vagyok a környéken az első cigány tanítónő. Engem visszahozott a köldökzsinór, másokat messzebbre kísér. Köldökzsinór. így nevezem magamban a titkot, amit talán csak én érzek, de amit a többiek is tudnak. A szeretet, a gondoskodás szálait. A falu szemét a legemberibb, legnemesebb értelemben. Mert a mi falunk népe törődik velünk. Aggódó figyelemmel kisérik a sorsunkat, mi lesz belőlünk, mire visszük. Kinek a gyereke viszi többre . . . Ezért nem egyezett bele az édesanyám, hogy elmondjuk, hogy kibeszéljük a sorsunkat. Rejtegetni kell azt, mint becses titkot, őrizni, mint az ősök kincsét. HÉTVÉGE 9.
