Dunántúli Napló, 1983. október (40. évfolyam, 271-301. szám)
1983-10-08 / 278. szám
HUNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT WEÖRES SÁNDOR: O-ind himnuszok (műfordítás) 833 MÉSZÖLY MIKLÓS Anyasirató (elbeszélés) 837 CSORBA GYŐZŐ versei 843 MANDY IVÁN: Virágüzlet a sarkon (elbeszélés) 845 TANDOR1 DEZSŐ verse 851 KALÁSZ MARTON! Téli bárány (regény. I.) 853 KISS IRÉN verse 859 ALBERT GABOR: Emelt fävel (szociográfia. V.) 863 SZIKRA JÁNOS verse 872 PÁL JÓZSEF versei 873 ESTERHAZY PÉTER- (a lélek mérnöke) I 875 TAKACS ZSUZSA versei 883 PASKANDI GÉZA verse 885 BÖRÖNDJ LAJOS versei 886 GVÖRFFY MIKLÓS- Orbán Antal második élete (elbeszélés) 887 KERES ZTURY DEZSŐ versei 802 KÖLTÉSZET ES VALOSAC (Lakatos hívómul irts a porban elvié versitől besxilget Kobdebó Lótdr.l} 903 KENYERES ZOLTÁN: Az „ElysiimT-tói a ..Túzk6t"-ig tanplroány, ül.) 819 .TAKATS GYULA: A helyét kereső nemzedék (Weöres Sióim levelei Tahóts Gyulához. IV.) 927 I98J OKTÓBER A Jelenkor októberi száma Bök Imre rajza Kalász Márton Téli bárány Huszonöt éve, 1958 októberében indult a pécsi irodalmi és művészeti folyóirat. Az évforduló alkalmából bővített terjedelmű számmal jelentkezik. A szépirodolmi _ közlemények sorában többek között Csorba Győző, Keresztúri Dezső, Pál József, Páskándi Géza, Takács Zsuzsa és Tan- dóri Dezső verseit, Weöres Sándor ó-ind himnusz fordításait, valamint Albert Gábor, Esterházy Péter, Györlly Miklós, Kalász Márton, Mándy Iván és Mészöly Miklós prózáit olvashatjuk. A tanulmányok, interjúk, dokumentumok közül LakaPál József fos István és Kabdebó Lóránt beszélgetés-szövege a Ijöltő írás a porban c. költeményét elemzi. Somlyó György Szent- kuthy Miklósról, Kenyeres Zoltán Weöres Sándorról ír, Takáts Gyula Weöres Sándor leveleiből közöl összeállítást. Tüskés Tibor művészeti írása Martyn Ferenc iróport- réit mutatja be, Láncz Sándor krónikája pécsi és budapesti kiállításokról számol be. A kritikai rovat élén Izsák József Illyés Gyula-monográfiájáról és Tüskés Tibor Nagy László-könyvéröl olvashatjuk Csűrös Miklós és Lukácsy Sándor írását. Minden sors: jó sors. (Boethius) Pál, Pali, a bátyám, akit gyerekkorunkban Paulinák szólítottunk, szintén Ti hegyen született. Ö élt ott közülünk legtovább, harmincesztendős koráig. Már úgy, hogy közben iskolába járt, munkát vállalt többfelé is, két évig muszos katona volt. A szőlőhegy egyforma távolságra esett a falutól s a várostól, sőt a nagyobb falutól is; ahoi a körjegyzőség székelt meg az apátplébános a káplánjaival. Oda szüleim is leginkább adófizetni, okiratot kiállíttatni vetődtek el. Mi a kisebb faluban voltunk iskolára fogva, ott lettünk elsőáldozók, ott bérmálkoztunk, odajártunk magunk korabeli fiatalok után, uteóztunk, hálóztunk, rendetlenkedtünk, kaptuk az első névtelen pofonokat egy-egy sötét szögletben. Házunk, helyesebben présházunk mellett jó meggymaglövésnyire másik ház, helyesebben présház állt. Voltak szomszédaink. Apám napszámra iáró ember volt, nyitástól takarásig ügyvédfélék- hez szőlőművelésre. Élt vagy hat fiútestvére szanaszét a környező falvakban. Ez a hat eqv- től egyig kicsit nagy szót hallott, apánk szerencsére nem. Valamennyi nagybátyánk derék. dolaos fineszes ember hírében állt. apánk talán náluk is derekabb, dolgosabb. Ha nem is fineszes. Pauli édesanyja meghalt, bátyám akkor alig ■ néqyéves volt. Ottmaradtak ketten apánkkal, ögvetlen élet vált volna belőle. Paulit nevelni, kettőjüket ellátni asz- szony kellett. Elindult apánk, hozott is szód. fiatal nőt a házhoz. Ö szült' enqem eav évre rá, később kettőnk mellé Lő- rincet, öcsénket. A szomszéd Meinradéknál két gyerek volt, egy bátyámnál idősebb lány, Mari, s egy velem korú fiú, Péter. Az öreg Meinrad valamikor kitanulta a szabómesterséget, segédként valamelyest városon is dolgozott. Aztán rosszabb idők következtek, s családos embernek már fölszorult ebbe az örökölt présházba. így Meinrad, sorsából következően is, ráhangolódott a mesélésre. Értett a szőlőmunkához, de nagyobb kedvvel vállalt öreg gépén némi javítást, fordítást, alakítást. Új ruhát nem, annyi önbizalma már nemigen lett volna. A környékbelieknek sem annyi bizalma a munkájához. Egy-egy cérnaszál eiharapása után ezért el lehetett mondani, főképpen az első világháborús kalandokat. — Tudjátok, az egyik becsapódásnál a kollegámnak az egész szégyenét ' levitte a srapnel. Ott fekszik mellettünk, jajgat s volt-nincs szégyene. — Törtük a fejünket, micsoda lehet az a szégyen, amit a srapnel levisz. Bátyámat kérdeztük, ő szintén nem tudta. De úgy tett, mintha nem ránk tartoznék. Évek múlva, amikor anyánk azt találta mondani, apátok csak a szégyenét nem felejti el elrakni, s odaküldtük öcsénket apánk elé, kérdezze meg tőle, mi -az a szégyen, amit nem felejt el elrakni, apánk kétfelé hasította az előtte levő kuglifát, majd a fejszét úiból magasba emelve mogorván odaszólt nekünk: — A pöcsöm. — Esténként, nyáron a rönkön, télen az asztalnál kártyázás közben rendszerint az első világháborún vesztek össze Meinraddal. Apánk gyerekfeiiel elvesztette az apját. Galíciában, Meinrad szinte gyerekfeiiel megjárta az olasz frontot. Egyszer úgy ösz- szekaptak, hogy apánk dühében lesöpörte az asztalra kitett diót s rákiabált Meinradra; — Ebből se eqyél többet. Lopjatok ti is. Mea a boromból se igyál. Meg vidd a koszos batj- szemjeidet is haza, amiket elnyertél tőlem. — Anyánknak kellett ilyenkor beavatkoznia, békitenie őket. Anyánk tudta, nem az első világháború a baj. Apánkat az bosszantja olyan gyerekesen, hogy Meinrad mind elnyeri tőle máriásban a babszemeket. amiket kártyatőkének este kitett. Valóban apánk elől hamar foqyo- gattak a tarka pénzecskék, s ezt sehogy se tudta elviselni. Még úgy ugyan nem, hogy a kibicelő Meinrad Aanesz né- nénk közben minduntalan csöraette a nyereményt a kötényében s nagyhangon számolt. Aztán mégis leültek újra, kártyáztak is, mi bátyámmal meg Meinrad Marival fölszedegettük a szétgurult diót s visszatettük az asztalra. Tíz után együtt nézték kint a frissen esett havat. Apánk csöndesen találgatta Meinraddal, lesz-e tovább fagy vagy végre enyhül ez idő. Nyáron jobb volt, mint télen. Ott ülünk esténként mindnyájan a rönkön, elférünk rajta, akkora, ahol az udvar már lejt a szőlőpászták felé, nézzük a távoli falva|c fényeit. Fölhallat- szik a város zaja olyankor idáig, s találgatjuk, lent a völgyben, a vízimalomban özvegy Ignáczné takarékosságában egyáltalán gyújtott-e ma lámpát vagy már eloltotta, mert lefeküdt. A beszélgetések sosem unalmasak, s ha meggondoljuk, ehhez találékonynak kell lenni. A felnőttek any- nyira belegabalyodnak egy-egy történetbe, észre se veszik, mi közben nyúl, rókar sün, menyét módján hangtalanul bekóboroljuk az éjszakai hegyoldalt. Mire Meinrad föláll, nyújtózik, s kedvenc szava járásával mondja, na tegyük el magunkat holnapra, mire anyánk körülpillant, úgy ülünk a rönk végében a füvön, mintha nem mozdultunk volna el helyünkről egy percre sem. Nálunk a bátyám alszik anyánkkal az ágyban, én apánkkal. Lőrinc vagy Larenc, ahogy nevezzük, külön a hencseren. Jobb lenne anyánkkal aludni. Mindig hallom apánk háta mögül, hogy még sugdosódnak a bátyámmal, anyánk mesél neki, nevetgélnek, csak olyan halkan, soha egy szót nem tudok áthallani. Apánk rendszerint elalszik, föl-fölhorkan, fújja a kását, széles háta engem nekilapít a falnak. Bátyám az Antal-napi búcsún kapott szájmuzsikáját is beviheti az ágyba. Sőt látszania kell anyánknak, aki halkan dudorászgat hozzá. Ha Paulí elbóbiskol, anyánk fölébreszti: — Pauli, ne aludj, játssz. — Pauli meg, már ahogyan tudja, játssza a lassú, a friss dallamokat. — Pauli, most ma- zurt — mondja a sötétben anyánk. Bátyám nem tudia igazán, mi a mazur, csak any- nyit, hogy méltóságteljesen kell játszani. Anyánk rinqatja hozzá magát, dúdol, dudorászik. — Erre szerettem táncolni — sóhajt. — Erre tudtam a legjobban. — S amikor Pauli abbahagyja, megintcsak rászól: — Fújjad, kisfiam, nekem té vagy a legszebb. — Apánk a zenebonától nem tud igazán elaludni. Morog is magában, élvezi is. El-elszund!t közben, s mielőtt horkolni kezdene, fölriad. Apánk nem ért a muzsikához, mint anyánk, nem szeret táncolni sem, de hallgatva elviseli. Hogy közben ő se maradjon ki a jóból, rám szól, vakarjam a talpát. Én már rég lábtól fekszem, hogy jobban halljam, mit beszélnek odaát a másik ágyban, s vakarom a talpát. Nem szeretem? mihelyt fülelve úgy észlelem, elaludt, szépen abbahagyom. Apánk, úgy látszik, épp erre ocsúdik, kicsit megtaszít, hogy folytassam. Egy alkalommal úgy orrba .talált rúgni, hogy-följajdul- tam. Szipogva hallgattam, cnyánk a másik ágyban csúcson hangon mondja fújjad, Pauli, fújjad, kisfiam, nekem te vagy a legszebb. Ez már tél idején volt. Addig bátyám is megjárta a maga kálváriáját a szájmuzsikával. Kezdődött mindjárt az Antal-napi búcsún. Ballagtak hazafelé a városból, anyánk elől, Pauli a háta mögött, fáradtan a délelőtti látványtól, a tülekedéstől, Pauli tetejében az örömtől. Az Antal-napi búcsú a sokácok búcsúja, a barátok temploma előtti füves téren sátor sátrat ér. Ember töméntelen. A lovaskocsik, az autók inkább megkerülik a fatelepet, a kórházat, a gimnáziumot, a parkot, a tömegen keresztüljutni lehetetlen. Bent a templomban a barátok folyamatosan misét mondanak, prédikálnak sokácul-magyarui-németül. Az egész környék tódul befelé a városba A kereskedők, papok, kocsmárosok, zenészek üzleti forgalmán mindenki vidul- a. pénzéért, aki teheti. A részegek estefelé a Duna-parton alusszák ki bódultságukot, A bálozók éjszaka üvöltöznek, pofozkodnak, bicskáznak. Anyánk Paulival végigtérdepelte a német misét. Utána bámészkodtak, puszedlit vettek, mézeska- lács-rázsafüzért, Larencnek mézeskalács-huszárt. Közben a szájmuzsikát. Elfáradtak. A mezei szellő jót tett a tolongás után. Az útfélen megkésve, fehéren virágzó bokrok illata pihentetett. — Próbálgasd, Pauti — mondta egyszer csak anyánk. — Tanulgass a szájmuzsikán, legalább nem unatkozunk hazáig. — Pauli fújta, hamisan, hanaosan. Anyánk gondolatai később másutt jqrtak. Nem vette észre, hogy ai muzsika elhallgatott. Hirtelen föleszmélt s hátrafordulva mondta volna, muzsikálj, Pauli, kisfiam, muzsikálj, de bátyám riadtan állt, arcán folytak lefelé a könnyek. A muzsika nem volt mea. A szép ünneplőnadrág zsebe lyukas volt, erről Pauli meqfeledkezett, amikor keze izzadni kezdett a muzsika szorításától, s belecsúsztatta, épo a Ivukas zsebbe. Pauli tudta, anyánk, amilyen kedves, olvon szeszélyes is. Hang nem jött ki a száján, a könny annál jobban csordogált orra körül, alá a szája szögletébe. Anvánk letört eqy vesszőt az útfélen, a aallvacskákat gondosan letéDdeste rólo. Elindultak visszafelé az úton. — Nézd csak, ott van — mondta anyánk. Pauli boldogan lehajolt, abban a pillanatban naqyot csípett fenekén a vessző heaye. Anyánk kisvártatva megint azt mondta, ott van, Pauli látta, hogy nincs, nem is akart lehajolni. Annál nagyobbat ütött rajta anyánk, így haladtak. Pauli lehajolt, a vessző suhoaott, lehajolt, a vessző naqyot csípett rajta. Arca a sírástól összemaszatolódott. Néha, mintha megcsillant volna valami a fűben, hátha most igaz, gondolta, ott hever előtte a szájmuzsika. Anyánk úgy ballagott a nyomában, mintha ráérős útjai, lépdelné. Szólt, ütött. Pauli már nem sírt, csak remélte, az útnak hamarosan vége lesz. Messze, a rétek felől szembejött valaki. Mihelyt közelebb ért, integetett. — Keresnek valamit?! — kiáltott anyánknak, mén jobban siettetve lépteit. — Keresnek valamit, néni? — Pauli fölismerte Ignáczné legényét, aki szintén a búcsúból jött. Mintás fehér ing volt rajta, ünneplőnadrág, nem árulta el, hogy liszttel dolgozik. Választékos beszédéért, füttyművészetéért mindenki szépszájú Félixnek hívta a környéken. — Csak úgy megyünk — mondta anyánk —, ballagdálunk. — Ránézett Paulira. Bátyám mindkét tenyérrel a hátsófelet dörgölte. Anyánk már észrevette a muzsikát a legény kezében, azt nem tudta, Pauli is meqlátta-e. — Nem ezt a szájharmonikát keresik? —kérdezte Félix, derékban kissé meqhajolva, s közben szemébe hulló fekete hajpt hátrasimítva. —. De, alighanem ezt — pillantott a legényre anyánk. Pauli nyúlt volna a muzsikáért, de a vessző suhogott, s rácsapott a kezére. Anyánk mosolyogva megigazította bal karján a kendőt, amibe az ajándékok voltak belekötözve. Szépen odatartotta Félix elé, ebbe ejtse bele a muzsikát. Egy darabon még együtt haladtak. Anyánkban benne lappangott a rossz, szeretett volna csipkelődni ezzel a szépszájúval. — Mi újság Apatinban? — kérdezte nyájasan. — Nincs nekem már senkim Apatinban — felelt rá ámulva a legény. — Ja, nincsen' — tűnődött anyánk. — Hát az Ignácz Ilonnal mi újsáq? —- érdeklődött tovább, mintha az iménti kérdést föl se tette volna. — Rég láttam. Szépül-e, faroso- dik-e? — Félix udvarias választ keresve lépkedett anyánk oldalán, s lassan, akaratlanul belepirult. Anyánk észrevette, mosolygott magában. Még két- szer-háromszor. sóhajtozva, efféléket mondott, hogy na bizony igaz, íav szokott ez tenni, majd hát bizony sose is volt másképp, szegény szépszájú Félix, amikor jobbra, a malom felé térve elköszönt volna, s azt hallja, aki malomba jár, lisztes lesz, zavarában szerbül köszönt el anyánktól. Anyánk jóízűen kacagott, szerbül viszonozta a köszönést. S hegynek fölfelé menet csak ingatta vidáman a fejét, névetett, s habár nem tudott eligazodni ezen a Félixen, hirtelen azon se, már ő mit akart, még a szőlők közé fölkapaszkodva is jót kuncogott. HÉTVÉGE 9. Kémé nyes afatt a Dunát járjuk fiammal féligérintett táj s ha önmaga tükrébe nézve felismerné-e volt arcát a víz mit J. A. látott Budapestnél a rakodópart alsó kövén ülve mikor még múlt jelen s jövendő együtt hömpölygött medrében a kőzáróson átbukik a víz bedőlt fák rácsa gyökerek geometriája a felhőtlen horizonton három sirály vitorlázik fehér röptűket J. A. is látta vagy láthatta volna a rakodópart alsó kövéről felzokogó meglengő biztatásnak micsoda nap micsoda nap pedig horgászni jöttünk s nem a Dunával sodrodé adásnak nem a visszafénylő emlékezőnek Corinfar és Nitrosorbid meg a hatvan év meg a nukleáris fenyegetettség íze keveredik fekete seregélycsapattá a visszafordíthatatlan út fölé mely kezdetétől felejthetetlen távolodás honnan is az anyámtól határolt tejmelegtől a tejmelegtől mely járni tanított A tejmelegtöl amely beszélni tanított hideg van vagy csak a Jakab-hegy borzong vagy a lebnder amit tegnap visszavágtunk hogy dúsabban bontsa ki virággyöngyeif jövőre ha az éhes méhek zsongnak és enni akarnak a nagyanyám is mindig visszavágta leanderét adjunk étket az éhezőknek motyogta közben