Dunántúli Napló, 1983. október (40. évfolyam, 271-301. szám)
1983-10-15 / 285. szám
KÁLDI JÁNOS KEREK IMRE // Őszi papírlap Süti a hold az ablak rácsát. Megőrjít e vacak akácág. Fél napja fáj — ki tudja, honnan jöhet — a szélszaggatta, múló-haló zeneszó. Fél napja az egész tó kék borongású, tündér remegés. Szorítja a szivem a frontbetörés. Sikonda Csillagformájú negatív ahol az út kétfelé ágazik óriáskerék-koronájú fák fölöttük fényesre sikált csillagaival viola felhőivel az ég a csöndben hallani ahogy sercegteti a szél az évszak forgó lemezét madártávlatból az őszi hegy vérző hátú bálna tovaúszik a láthatáron ahol az út kétfelé ágazik csillagformájú negativ világit két parányi lábnyom Az ember ■végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, (Zsan mindent megérzett. Akit értelme megcsal, ösztöneire hagyatkozik, így hát ez az aprócska ember aznap különösen nagy formában volt. Fejhangú rikkantásai már kora reggel tudtul adták, hogy a vesztét érzi, s bár néhányon ázzál riadtak fel, hogy kitekerik a nyakát, a többiek leintették őket.) szétnéz merengve és okos lejével biccent, . nem remél. (— Védjék csak — morogta megvetően a Tábornok, aki irigyelte Zsan népszerűségét —, megtalálja a zsák a foltját. A Dilis Költő elégedetten nyújtózkodott, tarkója alá tette a kezét, s Márta nővérre gondolt. Ugyanígy feküdt a lány tegnap éjjel ... amikor belépett az ügyeletes szobájába, hogy gyógyszert kérjen ... Zsan szavai egyre kivehetőbbé váltak; közeledett a vizit. — Szilvuplé, rongyő, immád- lak —1 harsogta, s a betegek röhögve kacsintottak össze. — Ez a Zsan! — fuldokolt Kispintér —, ez aztán kihasználná a reggeli erekciót! — Disznó — lökte oda neki a Tábornok, s öklendezve lenyelte a gyógyszereit —, fogadok, hogy makkal álmodik. A Dilis Költő elmosolyodott, s mozdulatlanul fekve próbálta visszaringatni magát Márta karjaiba. —1 Hogy maga milyen büdös — fintorgott rá a szomszéd ágyról Batáry mérnök, aki titokban lopkodta a Dilis Költő cigarettáiét, s aki ezért mérhetetlenül megvetette őt. — Adjak eqy szappant kölcsön? — Kössz, a maga Fo-szappa- nától szálka megy a bőröm alá — húzta el a száját a Dilis Költő, s kisietett a kórteremből. ' Zsan a főnővér előtt térdelt, időnként pukkedlizett, s egy rózsa szirmait tépdeste. — Szeret, nem szeret, én se szeretem — hajtogatta. Úgy tűnt, a rózsa végtelen számú szirommal rendelkezik. —■■ Maradjon már — próbálta csitítani a főnővér vörös arccal. Végül fölcsattant: — Mars reggeliztetni, Zsan! A Dilis Költő kárörvendően elvigyorodott. — Kosarat Kaptál? — Csont nélkül — szaladt szét a szája Zsannak.) Deák lUlor Köreje gyűlnek szelíden Én is így próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén. (Nem is lenne hülyeség, ha ittmaradnék, gondolta a zuhany alatt 0 Dilis Költő. Mártára szükségem van. Jóleső bizsergés áradt szét benne. Ennek a szerencsétlen Zsannak végül is arany az élete. Kint már nem lenne jó semmire, még a beteg anyját se tudja ellátni, itt meg, ahol kezelték, fizetést kap, ágyat és kaját. Az ágyról megint a lány jutott eszébe. Ma éjjel is szolgálatban lesz, borzongott meg a Dilis Költő, beszélek vele. Megmondom neki, hogy mosogatni meg felmosni én is tudok.) Ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén. (— Mit csinál ennyi ideig?! — kopogott rá mérgesen a Tábornok. — Azt hiszi, csak maga büdös? A Dilis Költő kilépett a zuhany alól, ötlete kivitelezésén törve a fejét. Az még jobb, ha az osztályos orvosnak szólok, dünnyögte félhangosan. Nekem sincs senkim, állást nemigen fogok kapni, vegyenek föl a Zsan mellé. Nem akarom én megfúrni, csak vegyenek fel. Annyira elbambult, hogy nekiment az egyik folyosóra állított ágynak. — Bocsánat — dadogta, de a nyugtátoktól kába öregasz- szony föl se nézett.) Széfnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél. (Zsan egy hatalmas vajaskenyérrel a kezében éppen felmosta a kövezetét. — Ezt mind megeszed, Zsan? — vigvorqott rá a Dilis Költő. — Hülye, nem látod, hogy ez felmosórongy?! A Dilis Költő elnézte a fehér köpenybe préselt, alacsony, kövér testet, s felfordult a gyomra. A rövid, tömpe ujjak hol a rongyhoz, hol a kenyérhez kaptak. Ennél azért csak jobb vagyok, gondolta, s elfordult, amikor Zsan nyála lecsöppent a felmosórongy mellé.) Én is így próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén. (Az orvos rázta a fejét. — Maga se gondolja komolyan —■ mondta mosolyogva. — Két emberre amúgy sincs szükségünk, Zsan nagyon jól megfelel.) Ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén. (A Dilis Költőnek kedve lett volna belerúgni a még mindig a folyosón hajlongó fehér köpenybe. — Mi van, pajti? — egyenesedett föl Zsan —. el vagy ke- nődve? —• Mi az isten közöd van hozzá? — vicsorgott rá a Dilis Költő. — Semmihez semmi közöd nincs, érted?! —1 Na, itt egy cigi — nyújtottak oda a tömpe ujjak egy doboz Symphoniát —, ezt szívod, nem? — Nem is tudtam, hogy dohányzói —• mondta meglepetten a Dilis Költő. Zsannak szétszaladt a szája. Ez mindig vigyorog. Hogy tud ez mindig vigyorogni? Persze: boldogok a lelki szegények. A Dilis Költő elvette a cigarettát. — Nem dohányzók — rázta a fejét Zsan. — Neked vettem. A Dilis Költő gyanakodva nézett az ártatlan disznószemekbe, aztán vállat vont, elballagott. —< Te! — kiáltott utána Zsan. — Ismered azt a verset, hogy én is így próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén? A Dilis Költő megmerevedett. Napok óta ez a vers járt az eszében. Játszik vele ez a disznó? Visszafordult, Zsan rá- vigyorgott. Talán csak meghallotta, amikor hangosan dünnyögött. —• Igen — bólintott kedvetlenül. — Ismerem.) Ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén. (— Jól nézel ki — korholta magát a Dilis Költő, ahogy otthagyta Zsant —, cigit fogadsz el ettől a hülyétől. Aki ráadásul az ápolód. Ezen elröhögte magát. — Hülyébb nálunk az ápolónk! — súgta oda bizalmasan a folyosón fekvő öregasszonynak, de az továbbra sem mozdult.) Ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén. (A Dilis Költő jókedvűen beugrándozott a szekrényéhez. Felöltözött, kóvépénzt vett magához. — Zsan! — kiabálta a főnővér, — Zsan! Telefon! A Dilis Költő meglepődött. Telefon? Zsannak? Odaóvakodott a nővérszobához. Ez érdekes lesz, gondolta. Zsant soha nem keresi senki, meg aztán el is tiltották a telefontól, mert mindig professzornak adta ki magát. — Halló! Rossz a vonal! Hangosabban! —1 hallotta a jól ismert fejhangot. — Igen! Igen! Értem! Meghalt az anyám, igen I A Dilis Költő beljebb lépett. Zsan a széken ült, a telefont nézte. Amikor a készülék újra megcsörrent, úgy kapta föl a kagylót, mintha bárki is meg- akarta volna akadályozni ebben. — A főorvos úr? — üvöltötte. — Hát maga nem tudja, hogy meghalt?!) A semmj ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog, (— Gyere, Zsan — karolt bele a Dilis Költő. —1 Fizetek neked egy kávét. Zsan fölállt, bólintott. A folyosón aztán leült egy fotelba, zokogni kezdett. — Na, Zsan, ne hülyéskedj — veregette vállon a Dilis Költő. Kispintér szalad oda, mókát remélve. — Hozd el Batárytól a dugi konyakot, amit ellopott — parancsolt rá a Dilis Költő. — Na, jól van, jól van, na — tehetetlenkedett a Tábornok is, és sehogyse tudott mit kezdeni a kezeivel. —! Jól van, jól van, na — ismételgette. Zsan fehér köpenyén végigfutottak a könnycseppek úgy, mint a mellette sorakozó intézeti pizsamákon a csíkok.) köréje gyűlnek szeliden s né zik, nézik a csillagok. ERŐS ZSUZSA Védtelenül Ország város egy darabka föld akár csak zsebemben mindegy hogy hol honnan és mivégre de halálig embernyi irány a világ sötétzárkájába bezárva ahol a vér dobbanása csönddé vált naponkénti zajok egy rendezett káosz bennünk forog akár annak jogán hogy egymás mellett annyian ki mezítláb ki gyalog de védtelenül összeölelkezésünkbe árnyképek rajzolódnak madár repülőgépzuhanásban pockokra vadászik és bútorok kilincsek akták őrzik ujjlenyomataink akár görcsöktől vonagló mosolyunk gondosan szerkesztett vonalak között itt csendháboritás a pókujj ráncigálta zene táj melybe felidézhetetlenül és kiszámithatatlanul tán fényképekről vagy színpadok reflektorfényeiből farmergatyás srác lopózik fogpaszta-mosolyához kérdés nem idézhető csupán a mozdulatok ambivalens hatásai Sopianae-ban történt Ékes Pannónia legszebb városában, Sopianae-ban idegesen sétált aranyozott csarnokú termének átriumában Probus római Caesart Egyre kémlelte a tető közepén hagyott négyszögű nyíláson, a compluviumon keresztül az időjárást. — Mindig esik, mindig esik. Egyszer a fagyosszentek, máskor a Medardius teszi tönkre a szép meleg időjárást. Hiába hagytam a Dunánál légióimat, hiába jöttem ebbe a kies városba, Sopianae-ba, vízen kívül mást nem láthatok, vízen kívül mást nem ihatom — panaszkodott Probus, az istpni Caesar. — Felséges császárom! Ha csak az bánt, hogy a magunkkal hozott aranyserlegekből tettyei forrásvizet ihatunk, csak szólj, csak parancsolj, s tízezer hűséges rabszolgád várja kezed intését, mézes ajkad le- csorgó parancsát. — Elrendelem hát, égő szom- jam enyhítésére ezentúl ne a Tettye sebesen sodró vizében merítsétek meg serjegeimet, hai- nem szőlőtőből sarkadt fürtökből préselt gyöngyöző aranynedűvel töltsétek meg billiko- maimat! — De Felség! Sopianae városában, Pannónia szívében még egyáltalán nem is ismerik az aranykristályos bor ízét. Ennek oka az, hogy e távoli tartományban nincs egyetlen sző- lőfürt sem, amelyből a lekkegyesebben uralkodó császár részére nektárbort préselhetnénk. — Lehetetlenség ez, kedves Macariusom! Hisz Sirmiumban és környékén hektószám hevernek a hordók, teli bikavér borokkal I — Isteni Augustusi Az Sir- mium, ez pedig Sopianae. Pro- bus felállott kényelmes székéből, átnézett az épületben porosodó családi védőistenek szobrain, és magából kikelve harsány hangon felkiáltott: — Mi dolog ez? Szomjan kell halnom Sopianae-ban csak azért, mert itt még nem ismerik a szőlőtőt! Mióta Noé rájött arra, hogy az özönvízből is hasznot húzhat, eladogatta az egyetlenegy megmentett szőlőtő vesszőit. Úgy látszik Sir- miumba jutott. Sopianae azonban nem tudta megvásárolni ezt az értékes nedűt csorgató vesszőt! Egy pillanatra megállt az isteni császár, kinézett a város határában terpeszkedő, nagy, díszkertes villákra, majd tekintetével végigcirógatta a város nyugati feléről feléje bólinga- tó kopasz dombot. — Nézd, Macariusom, ezt a hatalmas dombot! Mintha Vulcanus isten jókedvében hányta volna ide! Milyen jól díszíthetné ennek oldalait valamiféle falernumi szőlőfajta! Ne legyek Probus császár, ha nem rólad neveztetem el ezt a hegyet, ha betelepíted szőlőtövekkel I — Isteni Caesar! Kívánságod számomra parancs. Megtisztelő, hogy nekem jutott az a parancs: honosítsam meg Sopianae városában a szőlőkultúrát. Csak egyetlen ellenvetésem van: mit szólnak majd hozzá Sopianae asszonyai, ha férjük este Jlluminált állapotban állít be hozzájuk? — Bacchusra esküszöm, nem szólhatnak semmit! Legfeljebb ők is másállapotba kerülnek. — És ha valaki véletlenül nem a családi asztalhoz és ágyhoz tér ä szőlőjéből visz- sza, hanem valamelyik idegen lakba, lupanáriába tántorog be utólucullusi csemegézésre, mi történjék azzal, kegyelmes császárom? Probus császárt meglepte Macarius fogas kérdése. A látszólagos római erkölcsök védelmére valamit tenni kell, valamit tenni illik. Hirtelen felderült az isteni Augustus barázdált homloka. —1 írjad Macarius! Elrendelem a következőket: amennyiben a fogyasztott szeszmennyiség hatására, vagy egyéb okból valamelyik Sopianae-beli állampolgár netán meg nem engedett helyre téved be, és valamelyik szépasszonynál „in flagranti” tettenérték, köteles házába venni és eltartani azon nőszemélynek anyját! És így lön 2243 évvel ezelőtt, Probus római császár uralkodása idején, amikoris a következő évben Macarius helytartó parancsára Sopianae-ban a róla elnevezett Makár-dombon kizöldelltek az első gyöngyfürtű szőlőtőkék — a mindenkori anyósok legnagyobb örömére. Tóth Szabolcs HÉTVÉGE 9. Pandur József rajza
