Dunántúli Napló, 1983. szeptember (40. évfolyam, 241-270. szám)

1983-09-03 / 243. szám

Könyvről könyvre

Tarka kínálgató

Az újabb verseskönyvek közül elsőként JÉKELY ZOLTÁN: Az utolsó liliomhoz c. kötetét ajánlom. Szép válogatás a tavaly elhunyt kiváló költő 1931 és 1981 között keletkezett életművéből. A kötetet a költő hetvenedik születésnapjára szánta a Szépirodalmi Könyvkiadó, az anyag kiválasztása és szerkesztése — Győri János munkája —1 még Jékely Zoltán tudtával és beleegyezésével történt, ám megjelenését a költő már nem érhette meg. A válogatás ilyképpen a teljes életmű summázata, amely persze nem teszi feleslegessé Jékely Zoltán valamennyi művének hiánytalan kiadását.

„Jékely versei csaknem mindig az. ember veszendő- ségéről szóltak, kezdettől fogva az »idősárkánnyal«, az idő vak és kiiátszhatatlan hatalmával viaskodtak" — írja a szerkesztő ajánlásában, s akik személyesen is ismerhettük a költőt, egyetérthetünk az összegezéssel is:„sze- retetre méltó lénye, kikezdhetetlen emberi-költői tartása puszta jelenlétével dicsérte az életet.”

Azoknak, akik szívesen követik a költőt „szakmai" felfedező útjaikon is, akiket érdekelnek a versírás új lehetőségei, ajánlom SOMLYÓ GYÖRGY új kötetét, amely Részletek egy megirhatatlan versesregényből címmel jelent meg a Magvető kiadásában. Szó sincs ebben a kötetben olyasféle avantgarde kísérletezésről, amely az egész világirodalomnak hátat fordítva kíván létrehozni valami kirakatosan újat. Somlyó éppen az egész világirodaimat, vagy legalábbis jó részét — figyelembe véve keres új megoldásokat, törekszik a líra társadalmi és technikai lehetőségeinek bővítésére. Somlyónál a költészet alighanem oly módon életforma, hogy a költészet tanulmányozása és művelése egybeolvad nála, egyik a másiknak témájává és problémájává válik, költészetében olyan paradox helyzet jön létre, amely egyszerre tagadja és állítja a versírás lehetőségét.

Talán homályosnak hangzik ez így, de épp ez jellemző erre a költészetre. A kötet ajánlása is kiemeli, mi foglalkoztatja a költőt: „A versírás lehetetlensége, a művek paradox mivolta, a forma és a tartalom bonyolult, mindig nehezen meghatározható és értelmezhető egysége, ellentéte, az azonosság, a viszonylagosság, a bizonytalanság dilemmái s az általuk fölvetett művészi nehézségek."

KISS ANNA ötödik verseskötete, A viszony sem „szabályos" verseskötot, hagyományos lírai műfajú vers legalábbis alig van benne. Lirizált elbeszélő-bölcselkedő és lirizált drámai-mesei műfajoknak lehetne nevezni a kötet darabjait, de az elnevezés nem fontos. Lényegesebb, hogy Kiss Anna sajátos és összetéveszthetetlen formát-technikát és műfajt talált, már korábbi köteteiben is, és egészében vonzó, értékes, jó költészetet hozott létre. Valami sajátos népiség- nek nevezhetnénk költészetének lényegét, amely azonban nem csupán a réginek az őrzése, még kevésbé puszta nosztalgia. Olyan értelmű létköltészet ez, amely az érték- vesztést mélyen érzékeli, de alapvetően a jövő felé fordul, "S az értékforrást az értelmes munkában találja meg.

A kötetnyitó Fohász ars poetica értékű sorait idézem:

„Uram, ki műhelyedben egykor

formáltad a fazekasremeket,

első a mívességben,

ki a sárnak

hajlandóságát ismered, és t'ltod a lélek nélküli munkát,

kényszerűségből hozzád fordulok,

ne legyen a szép mindig éktelenné, a míves mindig

semmirevalóvá

mert az elhibbant dolgok közt

magunk is elhibbanunk, s akkor mivégre voltunk?!”

ALBERT GÁBOR

EGY LAKODALOM VÉGELSZÁMOLÁSA

Legutóbbi regénye, a Királyok könyve után figyelemre méltó, jó novelláskötettel jelentkezik a dél-baranyai szár- 1 mazású ALBERT GÁBOR. Az Egy lakodalom végelszámolása két ciklust foglal magába. A „Mérföldkövek” tartalmazza a „szabályosabb" elbeszéléseket, a „Nyersanyag” írásai nem csupán „nyersebbek", de túl is mutatnak a műfajon. A Triptichon kiváltképp, szinte dokumentumregény. Témája dél-baranyai, s egy-egy emberi sors feltárásával egész történelmi korszakot foglal össze. Nem kevésbé fontos, hogy az írások egyszersmind élesen megvilágítják a baranyai nemzetiségek együttélésének történetét és változásait. Előlegezik ezzel Albert Gábor nagy vállalkozását, az Emelt fővel című nemzetiségi szociográfiát, amelyből már részleteket olvashattunk különböző folyóiratokban. (Szépirodalmi.)

ORSI FERENC: Zöld Notesz c. regénye érdekes „katonatörténet", amely 1945. január

1-től május 14-ig kíséri nyomon egy, a háború utolsó szakaszában nyugatra telepített hadapródiskolás évfolyam életét. Ottlik Géza híres regénye óta kevesen nyúltak hasonó témához irodalmunkban, érthetően, hiszen túl magas a mérce. Szerencsére az irodalom nem magasugrás, ezért jó szívvel ajánlhatom örsi regényét az olvasónak.

A Zöld Notesz valószínűleg önéletrajzi fogantatású mű, alig rejtett hőse a Gullivernek becézett író, akit szoros szálak fűznek Pécshez, s az 50-es években egyik résztvevője és alakítója az itteni irodalmi életnek. A Zöld Notesz ezért is méltó a figyelmünkre. (Zrínyi katonai Kiadó.)

*

ABODY BÉLA: Tündöklések, bukások c. könyve jó szívvel két emberfajtának ajánlható. Azoknak, akik szeretik az operát, továbbá azoknak, akik kedvelik Abody Bélát. A könyv ugyanis igen „rendhagyó”: operakritikákat én önvallomásokat tartalmaz, a két „szálat" lazán összefűzve. Nem „színes kis operakalauz”, ez ellen maga az író tiltakozik, de nem is igazi önéletrajz, a könyv leginkább tehát azoknak ajánlható, akik az operát is, Abodyt is egyaránt kedvelik.

Szederkényi Ervin

H

ol van már a tavalyi hó, hol van már a vénséges vén bányatelepi akna. A Schroíl-akna. Betemették, házat építettek föléje, szép emeletes szállodát, komfortos szobákkal, telivérű legényekkel.

Itt őrködik rájuk éjszakától hajnaljg a nyugdíjas Dörgő Mihály. Vigyázza az erkölcsöket, vigyázza a megírott rendet, ami úgy látszik reá is tartozik, nemcsak a gondnokra. így aztán nem ts tűr meg semmiféle csász- kálást, hajnali lopakodást, csór. dahangulatot, csak annyit, és csak azt, amit a kinyomtatott« rend engedélyez. Ami igaz, igaz, respektálják is érte a legények.. Szűnőben van a tiltott kártyajáték, a bankért kapkodó ferblizés, huszonegyezés, annyi kapzsi szándék, hirtelen indulat előidézője.

De honnan, mitől ez a tekintélye? Hiszen Dörgő Mihály ereje és kora már az ajándékévek felé közelít,, amit még tovább jelez a melléből sípoló, orgonáló szilikózis. Nem alkalmas ez ma már a tekintélyre, inkább a szánalomra.

Talán lármázik, ellenkezik a legényekkel? Nem sokra menne vele. Legfeljebb azt érné el, hogy a szemének jót mutatnának, a háta mögött meg kifiguráznák. Különben sem lenne tanácsos az ellenkezés. Hamar megmondanák neki, hogy kivel ordi'báljon, ámbár ez nagy tiszteletlenség lenne. Hát akkor mivel tartja mégis a gyeplőt, mert annyi bizonyos hogy jól tartja.

Hosszú ennek a története. Szinte annyi idős, mint a rég betemetett öreg akna, aminek a helyén felépítették a legényszállodát és közel hozzá a karcsú tornyú új aknát. Hosszú és egyedülálló történet. Vissza kell nyúlni érte majd ötven esztendőt. El kell érte menni a régi kolóniára, ahol Urbacska aknász fél századdal ezelőtt kijelölte Döraő Mihály telkét. A nevezetes telket, amely mórokkor példát mutatott az utánakövetkező telepeseknek. Mindenképpen azt, mert ha utánanéznék, talán minden kertben ugyanolyan és ugyanannyi fát számolnák meg, mint az ő kertjében. És ugyanazt a gondosságot találnám valamennyiében. S csak ezután derülne ki, hogy ezen a telepen kevés híján mind olyanok ültettek fát és rózsa- lugasf, akik Dörgő Mihályéhoz hasonlóan élték évtizedekre visszamutató életüket. Hasonlóan a föld alatt, hasonlóan a napvilágra búvá schiohták után. Ezért egyformák hát a kertjeik és a kertek hivatása is.

Mi a hivatásuk? Egyelőre nem hívom hozzá meg tanúnak Dörgő Mihályt. Elárulja helyette azt a kertjében bokrosodó rózsalugas izmos inas töve és árulkodik róla a gyümölcsfák rönkös vénsége is. Védelemnek ültette valamennyit. Védelemnek a mélységekből felcipelt nyavalyák ellen, változásnak a lenti sivárság ellenébem És ördögűzőnek is. Mert a szilvafák zöldje, a meggyfák pirosa, a rózsák hamva eleinte szűrte, szitálta, "később egyre messzebb űzte a bánya hét apró ördögét. Bergmannlit és hat gonosz fivérét: Szilikót, Metánt, Broncsot és a három legalattomosabb Tűzgyújtogató, Omlasztó, Vízárasztó gonoszt.

Ezek akkor élték igazán világukat, amikor Dörgő Mihály gyümölcsfái még apró csemeték voltak. De különös mód ő már akkor sem hitt a varázslatukban.

—• Ha kicsit is adtam volna rájuk, akkor ma bajosan számolhatnám vissza azt az ötven esztendőt, amit a közelükben éltem végig. — így mondja Dörgő Mihály. Mindig ezzel kezdi, amikor a sichtről hazatérő fiatalok megkérdezik. Arra meg csak legyint egyet, amikor szóvá teszik a sípoló mellét, a nehéz lélegzését.

— Hát igen. Egyet azért mégiscsak elcipeltem magammal közülük. A Szilikót. De magára vessen, mert, amíg élek, a fogságomban tartom...

Szívesen beszél róla. Olyan szívesen, hogy talán még a teli holdnak is elmondaná, amikor az utolsó lámpavilág is ellobban a legényszáliás takaródét ásító ablakai mögött. Azért könnyen lehet hogy ilyenkor odabent is róla folyik a csendes szó, mert nagyon (kevesen vannak, akik ne tudnák, ne ismernék a történetéi. Nemcsak az övét, hanem az, apjáét, a nagyapjáét is, akikről sohasem beszélt egyfolytában, hanem csak olykor-olykor adagonként, amikor dorgált vagy példálópen arra a helyre, ahol jó negyedszázaddal ezelőtt lent, nagyon mélyen a föld alatt Meckl János találkozott a bányarémmel.

Az ám, a bányarém. Ezt hallgatják talán mindennél szívesebben a legények. Talán, ha lent a mélységekben, az örök homály műhelyében beszélne róluk, tán még ma is bajt kísértene vele a babonára hajló emberek fejére. De idefenn? Pőrére, átlátszóra, ártalmatlanra vetkőzteti valamennyit. Magam is végighallgattam, amikor sorra vette őket: •

— Még egy hetes bányász sem voltam, amikor a vájárom prábára tett. Azt mondta: Eriggy, Miska fiam vízért, de nagyon vigyázz! A fővágat előtPÁLINKÁS GYÖRGY

A tekintély titka

zott. S álltkor is csak így: — Elsüllyedt volna öregapám a szégyenében, ha rólatok mintázza a fiát. — Az én apám gyám- íyukvassal űzte volna ki az ilyen embert a csapatából .. .

Ilyenkor persze példát mond hozzá, olyat amire lehetetlen szégyenkezés nélkül visszamorogni, pláne legyinteni rá. Mert Dörgő Mihály ahhoz is ért, ho_ gyan tiszteltesse velük az otthont, ahol kényelmet kaptak, a házat, ami szerinte emlékműnek emeltetett a régi besüppedt öreg akna fölé.

Csendes estéken, amikor megszólal, mindig megnyílik egy darabka a holt akna labirintjaiból, s q réges rég kihunyt benzinlámpák újra felcsavart világánál előlépnek Dörgő Mihály ellenségei, megholt jóbarótai. Úgy ahogy szó. longatja, ahogy hívja őket. Kivér János felvigyázót ritkán idé. zi, s akkor is csak haragjában. És még mindig veszekszik, viaskodik vele, ha eszébe jut, hogy annak köszönheti soha nem gyógyuló nyavalyáját, amit Kivér János parancsára ott sze- dett össze magának a négyes szint ólmös-fejtésében a vízbetörés idején.

— Ott szedtem fel a mellembe az asztmaabroncsot.

De ezt csak ő tudja, úgy előadni, hogy ne mosolyogják ‘ meg a furcsa betegségért, hanem együtt gyűlölködjenek, utálkozzanak vele azon a „haj- csárvitágon”. És csak ő tud úgy beszélni jó cimboráiról, Suták Jánosról és Marton Józsefről, akik annyira megcsodálták a szép munkáját. A hatos telepi faácsolatát, amit nem a csodálkozásért, hanem éppen a jó- batyítok biztonságáért épített remekbe.

De elszorul a szíve, amikor Meckl Jánosról beszél. Meckl Jánosról, akit a hitelkönyvecskéért, a kis sózott szalonnáért halálba zavart a kényszerűség. Egy gurító hajtás megnyitását vállalta olyan helyen, ahol valamikor légrobbanás temette el a keresztvágatot. Aztán egy bukásra lelt, ahol az omlós réteg metánfészket rejtegetett.

Nem is mondja tovább, de beszél helyette is a ránduló szemöldöke, gyanús fényre lobbanó szeme, ahonnan parányi harmat gördül alá s talán épti nagy kanyarban futásban haladj, ne nézz hátra. Ott tanyáz, nak a bergmann Hk ...

A hitelesség , kedvéért elő is adja, hogyan volt tovább.

— Tényleg ám! Alig hagyom

e! a nagy kanyart, egyszerre csak ezt hallom: kop-kop-kop- kop-kop-kop... *

— Az öreg művelet felől jött a kocogás. Abban az időben nem tömedékelték az öreg műveleteket, legfeljebb egy mifiit vagy keresztet tettek eléje figyelmeztetőnek. — Na, ördögfia, én most lefülellek — mondtam, Mondtam, és már be is léptem a barlangjába. De mivel utómban volt a mitli, hót letéptem, s lám egyszerre csak megszűnt a kocogás. Tudja mitől volt? A fötéről csöpögött rá a víz, az kopogtatott.

De úgy látszik, az öreg bányászok mégsem örvendeztek túlságosan az ördögűzés felett.

— Amint megvittem neki a hírt, a vájárom azonnyomban visszakergetett — Tüstént szegezd vissza a mitlit, különben én feszítelek meg. — Ekkor mondta csak meg, hogy óvatosságból tették oda, nehogy az ilyen magamfajta meggondolatlanok beleszédelegjenek a bajba. Merthogy az igazi rém, a metán rejtőzködött az öreg műveletben.

Azért vele is megmérkőzött egyszer Dörgő Mihály. Megmérkőzött, de senkinek sem tanácsolja, hogy egyszer is utána csinálja.

— A tizenöt éves Lajos fiam

csilléskedett annak idején a csapatomban. Gurítót hajtottunk és a csúszda végén messze esett az arttól. Etszalajtattam a fiamat, hozzon a felső gurítóból egy-két méteres csúszdavéget. Egyszer csak szalad ám, vissza lélekszakadással: — Papa,

nagy baj van! — Aztán' elhebegte, hogy tíz lépést sem jutott előre a gurítóban, amikor a lámpája hirtelen kilobbant, őt magát pedig egyszerre környékezte meg a süketség, a vakság.

Aztán önmagát is korholva mondja tovább a történetet.

— Otthagytam a fiút az árion és magom indultam el a csúszdáért. Őrültség volt, tudom, de példát kellett adni a gyereknek, a bátorságból. Pont a sóját gyerekemnek.

Elmondta azt is, hogyan csinálta. Erős lélegzetet vett és benyomakodott a gurítóba. Egyet csavart a csúszda kötődrótján, aztán visszaugrott, megint így lélegzett, újabb csava- rintás, újabb kísérlet. Aztán a tizedik „támadás” végén letépte a csúszdát és vele együtt legurult az artra. — Na, valahogy így kell — akarta mondani a fiának, amikor feltá- pászkodott, mégis másként sikeredett a „tapasztalatátadás”.

— Látod, ez az, amit nem szabad soha utánam csinálni — és jóelőre lehordta a fiát, ha mégis eszébe jutna, hogy hasonlóképpen cselekedjen.

— Mert, ha nem is kísértet a metán, azért mégsem szabad kísérteni, — emelte fel a mutatóujját magyarázatképpen.

És lám a felvilágosult Dör- , gő Mihály érdekes mód mégis pártfogásba vette a patkányokat. Na, nem általában, csupán a bányabeli patkányokat... Pedig a bányababonák kódexében nem éppen utolsónak említik, vagy nem is említik, tagadják inkább a „bajérző” patkány életmentő szerepét. Ö példávaj bizonyította az ellenkezőjét.

— Régen volt, talán harminc éve is annak, amikor az egész csapatunkat biztos pusztulástól mentették meg a patkányok. A harmadik vagy a negyedik Ikapnit ütöttük be, amikor két patkány őrült cincogással illant el a lábunk alatt. Mi dolgoztunk volna tovább, de a csapatvezetőnk megállította a munkát: — Emberek, mindenki vigyázzon! —.Éppen magyarázni kezdte, mire is kell vigyázni, amikor egyszeresek szemetelni kezdett a főte, pattogni a támfa, és amire lerohantunk az alapvágatba, már moz. gásban volt az egész fejtés. Szóval hajszálon múlt, hogy megmenekültünk. Hát ezért becsültük meg a patkányokat. Urbacska aknász nagyon szigorúan meg is büntette azt, aki megkergette a patkányokat.

Amikor megkérdeztem, miért van az, hogy mai bányásztól egyszer sem hallottam hasonló csodatevésről, mintha egy kicsit rosszallóan nézett volna rám.

— Csak azért, fiam, mert manapság sokkal hangosabba bánya, mint annak idején. A gépek, a motorosszalagok lármája elűzi, elriasztja a patkányokat.

Aztán erről is eszébe juthatott valami, mert a gépeket is és a mai bányászokat is pártfogásba vette.

—1 Hiába, na! Könnyebb a maiaknak! Sókkal könnyebb. Ott a sok ravasz gép, ott a sok ravasz bányász. Az én időmben erővel, virtussal kergettük meg, füleltük ile a bányarémet. Ma meg?

Kicsit töri a fejét, mivel bizonyítsa még, hogy könnyebb a maiakna k. •

—- Szeretem én ezeket a gépeket még látatlanban is. Legfőkéqt azért szeretem, mert a legjavát-..c mieink, a magunk fajták okosítják, odalent a fejtésekben, És hogyan okosítják? Hogy mást ne mondjak, talán még én is megérem, hogy világgá zavarják a szilikózist, a sújtóléget, meg a többi sok veszélyességet, alattomosságot. És akkor... majd akkor....

Nem tudja befejezni a szép jövendölést. Melle börtönében sípolva, zihálva kajánul csúfol- kodik az „örök rabságra" ítélt bányarém, a szilikózis.

Bényi László vázlatkönyvéből