Dunántúli Napló, 1983. augusztus (40. évfolyam, 211-240. szám)
1983-08-13 / 223. szám
Kultúra, közösség, cselekvés A kultúra kifejezést folyton folyvást forgatjuk, használjuk, alkalmazzuk, de ha pontos jelentéstartalmát kellene meghatároznunk — zavarba jönnénk. Műveltség? Művelődés? Valami olyasféle, mégsem csupán az. Mert a fogalomba beletartozik az érzelmek kultúrája is, meg a viselkedésé, s a szőlőművelésé nemkülönben. Ismerünk rendkívül kulturáltan viselkedő, finom érzésű fél-anpffá- bétákat, és láttunk jmár részegen árokban heverni magas képzettségű értelmiségit. Kültúra-teremtő volt a díszes faragványokat megalkotó pásztor, de kérdés, hogy bármit is meg tudna-e teremteni mai utódja, aki zsebrádión tánczenét hallgat miközben a gulya után jár. Falun nyitva hagyhatunk ajtót-ka- put, s a buszmegállóban hagyott csomagot órák múlva is ugyanott leljük, pedig az általános iskolázottság alacsonyabb fokú, mint városon ... Mj hát a kultúra? Vannak, akik méréssel közelítenek hozzá. ,,Egy nép kultúrfoka szappanfogyasztásával mérhető". Valóban? Dehát ki tudja, használtak-e az antik görögök szappant, s Nausi- kaa azzal mosta-e kelengyéjét, mikor Odüsszeuszt partra vetette a tenger? „Ne tévesszük össze a civilizációt a kultúrával!" — háríthatjuk el a kérdést, összefüggés azonban mégiscsak van a kettő között. „A kultúra az értelmiség arányszámával mérhető.” Bizonyos-e ez? Vagy talán inkább azzal, hogy mennyire kicsik a viselkedés és életmódbeli különbségek egy nép különböző rétegei között? t A kérdésről Németh László sokszor idézett gondolata így szól: „A kultúra nem tudáshalmaz, nem művészi produkció, hanem egy közösség belső vezérlő elve, mely az adott csoport minden érzését és cselekvését szabályozza." A kultúra tehát több, mint az iskolázottság, több mint a termelési szokások és ismeretek együttese, több mint a könyv és a színházjegy vásárlás mértéke, több mint il- lemszcbályok elfogadása és betartása; minden beletartozik, de mindezeknél tágasabb összefoglaló fogalom, mely valahol mélyen etikai indíttatású, és tükrözi egy nép egész gondolkodásmódját, szokásrendjét, életfelfogását. A kultúrát mindig a nép teremti, belőle sarjad: legnagyobbjai is csupán pompás virágai a termő ágaknak, a fa nélkül nem létezhettek volna. Egyidőben olyan elmélet is volt, mely szerint a népi kultúra a „magas kultúra” lesüllyedt változata. Mintha a földszint az emelet süllyedése folytán jönne létre! Fordítva lehetséges inkább: a népiből sarjadt a magas- batörő. Ezért hordja magán a „magas kultúra” (bár tulajdonképpen eleve helytelen a merev szétválasztás) a népi nemzeti jegyeket; Tolsztoj, Goethe, Shakespeare, Ady — népünk jellegzetes képviselői, összetéveszthetetlenül. Még a legnemzetközibb korszak, a latin irodalomé sem rejti el. melyik himnuszt írta francia, s melyiket angol szerző. Nemcsak az irodalomban, a festészetben is így van ez, ki tudja, miért, de impresszionista festők közül is rögtön felismerjük, ki a magyar, nem kell hozzá se tulipán, se alföldi táj. A kultúra mindig egy adott nép alkotóerejéből fakad, a művész csupán szája, keze feldajkáló közösségének, kifejezi azt, és természetesen vissza is hat rá, egy vele, és naggyá általa lesz. Ehhez a szerves összetartozáshoz azonban nem elég a befogadás, a kultúra javainak „fogyasztása". Annak tudomásulvétele, hogy vannak emberek, akiket azért tart el a többi, hogy írjanak, alkossanak, előadjanak — elvégre magasfokú mun-, kamegosztásban élünk! —' s a millióknak nincs más dolguk, mint karosszékben ülve fogyasztaniuk, amit mások előállítanak. Elmagányosodott emberek magán-fogyasztásából nem lesz kulturális áramkör, sem pedig olyan műveltség, mely a viselkedést is szabályozná, ilyen esetben a diploma sem óvja meg az egyént attól, hogy cipőjét levesse a vonaton, vagy hogy elfordított fejjel haladjon el a földön fekvő mellett, mert nem • érzi maga mögött a közösséget, amelyet puszta megjelenésével is képviselnie kellene, bármerre jár. A növény is elsorvad, ha éltető nedveket nem kap. Ha a kultúra vágott virágként kerül az egyéni kedvtelés vázájába, ott hervad el anélkül, hogy visszajuthatna az adott közösség gondolat- áramába, és hatni tudna rá. Közösség — talán ez a kulcsszava az egész kérdéskörnek. A népi kultúra közösségekben született olyannyira, hogy egyéni alkotóit nem is ismerjük. „A népi kultúra lezárult, muzeális. kincs lett, az egykori paraszti élet eltűnésével" — halljuk gyakorta. Dehát mi nem vagyunk-e nép? A görög polis, a város mesteremberei nem voltak parasztok. És maga a görögség mégis nép volt. A népet nem a foglalkozás teszi .. Városi életformában, ipari munkában is nép a nép, kultúrát teremtő közösség. A mi korunk atomizáló, közösségbomlasztó hatásával fenyegeti a kultúra áramkörét, de e hatással ellentétben új közösségformáló erők fakadnak, új csoportosulások születnek; emberek tömege keresi a valamilyen szempontból hasonlók társaságát (klubokban, szakkörökben, olvasókörökben, táncházakban, pávakörökben, énekkarokban st'b,), és ha meglelik, ez tüstént meg is látszik ratjuk, magabiztosabbak, kiegyensúlyozottabbak s fegyelmezettebbek lesznek. Ezeket a ki- sebb-nagyobb közösségeket olykor csak néhány ember akarata és aktivitása — és sokak árvasága! — tartja életben. Biztonságossá akkor válhatnának, ha természetes közösségekre alapozódnának. Természetes közösség elsősorban a család, s — ha van kötőereje - a település és a munkahely. Napjainkban sajnos, szélfutta sátor lett a család is. Pedig ha kultúrát (s ezen belül érvényes norma-, érték- és szokásrendet) tudna közvetíteni, az visszahatna rá, és összetartaná. Hol kellene elkezdeni? Talán az iskolában, a családi életre nevelés keretében, azzal az irányítással: „Olvass, énekelj, alkoss, hogy mindezt továbbíthasd majd a gyerekednek!" A nép kulturális örökségét közvetítő család mindenképpen cselekvő, tevékenysége tartalmat hordoz, és sikeresen nevel, mert esztétikum és etika egymásba kapcsolódó fogalmak. A kultúrát hordozó és közvetítő családok természetes közösségként kapcsolódnak a tá- gabb csoportosulásokba, erősítik kötőerejét, színesítik, dúsítják cselekvéseiket. A kultúra . népi jellegének megőrzése, új korban, új tartalommal való megtöltése csakis közösségi cselekvés útján jöhet szóba. Ehhez azonban elengedhetetlen a kultúra tekintélye: hogy ne csak azt tanuljuk, ne csak azt tartsuk fontosnak, ami hasznot hoz, amiből élünk, hanem azt is, ami szebbé, értékesebbé, emberibbé teszi az életünket. Mert hiszen ebből is élünk, kultúra nélkül sivárrá válik a lét, elsorvadnak az emberi kapcsolatok, és az ürességet nem töltik be a megszerzett javak. Élni tanítani, igazi, gazdag és színes életet élni: ez ma elsőrendű feladata mindenkinek, aki embereket nevel. Bozóky Éva Nemzetközi kiállítás a Pécsi Galériában A Pécsi Galéria kiállításainak legfontosabb célja, hogy a közönséget megismertesse a legaktuálisabb hazai és külföldi képzőművészet; eredményekkel. E cél érdekében 1980-ban magyar és külföldi művészek részvételével megrendezte a RAJZ/DRAWING '80 kiállítást, amelyet 1982-ben megismételt, mindkettőt igen nagy* sikerrel. *1981-ben nemzetközi tárlatának címe VONAL/LINE volt. Az 1983. évi bemutató címe A TÁJ THE LANDSCAPE. A cím hagyományos témát jelez, de ez a kiállítás nem hagyományos eszközökkel, megoldásokkal ad a feladatra választ. 22 európai országból 112 művésztől érkezett mintegy 200 művet láthat a közönség, a kis. és nagyméretű rajzoktól kezdve festményeken, tárgyakon, fotókon, szobrokon keresztül a különböző berendezések, események dokumentációjáig. A kiállítás 1983. augusztus 19-én 16 órakor nyílik meg. 8. HÉTVÉGE Ruppert János: Fejek Kálmán Béla fotó művész kiállítása Indiántemplom Picurisban Szemet gyönyörködtető, öröm. teli életérzést árasztó kiállítás nyílt Pécsett a Janus Pannonius Múzeum Szabadság u. 2. sz. épületében. Kihasználva a nyár; hónapok idegenforgalmi- érdeklődését, a képtár gyűjteményének újjárendezése előtt a múzeum két külföldi-magyar művész bemutatását iktatta programjába. Beöthy István szobrai után most Kálmán Béla színes művészfotóit láthatjuk augusztus utolsó napjáig. E kiállítással ismét szélesedett azoknak az alkotóknak a köre, akik külföldön elért sikereik után fontosnak tartják azt, hogy eredményeiket szülőhazájukban is megismerjék. A hazai érdeklődés pedig arról tanúskodik, hogy örömmel, ismerkedünk azokkal a kitűnő alkotókkal, akiknek külföldön kibontakozott életműve a magyar művészet körét gazdagítja. Mesefo Taosban Kálmán Béla 1921-ben Budapesten született. 1945. tavaszén nyitott fotóműtermet és rövidesen a budapesti fotós élet középpontjába került. Érzékeny, az egyéniséget jellemző erővel megragadó portrékkal, színházi' és táncfotókkal, ötletes reklámfotókkal tűnt fel. Alapító tagja volt a Magyar Fotóművészek Szövetségének és külföldi kiállításokon szerepelt, díjakat nyert műveivel. Mint annyian mások 1956-ban ő is úgy vélte, az itthoni lehetőségek szűkek számára és nagyobb erőpróbára vágyott. Elhagyta az országot és az Egyesült Államokban telepedett le. Bostonban lévő stúdiója mellett 1980-ban önálló galériát nyitott, műveinek állandó bemutatására és árusítására. Negyvennégy éves szakmai munkássága alatt eddig 17 érmet nye-rt, harmincnégy országban fényképezett, s ez a nyolcadik önálló kiállítása. Műveit múzeumok őrzik és számos szakmai folyóiratban közölték könyve jelent meg a kambodzsai romvárosról, A'ngkor- ról. Jelenleg Újmexikó államban légifelvételeket készít az ősi pueblo indián falvakról, feltáratlan építészeti emlékeikről. Itt kiállított képeit szemlélve úgy tűnik, a világ jelenségeinek bármely területén otthon érzi magát. Kiemelkedő értékűek vi-rágfelvételei, amelyeknél a valóság érzékeltetése festői szemlélettel kitűnő színérzékkel és komponálási készséggel párosul. A „vegyes földi javak” csoportja ezzel szemben dús, érzékletes vegetációt tár elénk, tűzpiros paprikákat paradicsomokat, gyümölcsöket. Felfedezte ő is a kettészelt hagyma szépségét, és gazdag fantáziával alkotott be. Angkor romja; Kambodzsában tőle „holdvidék"-et, „másnapos bagoly"-t ,,ikrek’’-et. Utazásait fotós • kirándulásait számunkra egzotikus tájak felfedezésével követhetjük. Ezeréves falvak romjait, monumentális szikláik sejtelmes szépségét, „elvarázsolt" öreg fa görcsös, szikár testét. Műrészeit fatönkön kihajtott margaréta életerejét csodálta és örökítette meg kitűnő szemmel nagy tudással. Láthatunk egy sorozatot az Angkor fotóiból, régi falusi temetők sírköveiről, Üj- mexikó fehérfalu mlsszióstemp. lomairól, szálló színes léggömbök fesztiváljáról, s egy villa- mosmúezum öreg kocsijain az enyészet málló, foszló foltjainak szépségéről. Végül egyéni stílusú aktfotó kísérleteit és grafikus .szemléletű, kamera nélkül készített kompozíciód mutatja be. Kálmán Béla fotói nemcsak a szemnek jelentenek gyönyörűséget de megállítanok gondolati tartalmukkal is. Munkássága a XX. század egy térben és időben meghatározott szakaszának magas művészi szinten összegezett tükörképe, melyet a világ szépsége iránti fogékonyság, a rend, a harmónia igénylése jellemez. Hars Éva
