Dunántúli Napló, 1983. augusztus (40. évfolyam, 211-240. szám)
1983-08-27 / 236. szám
Könyu Tüskés Tibor: Nagy László Ez a könyv - mely Nagy László életét és költői kibontakozását kíséri nyomon - kismonográfikus életrajz. Mindössze 206 oldal, mégis bőségesnek érezzük, mert nemcsak a lényeget, hanem a költői lét lényegéig kiágazó járulékos elemeket is föltérképezi. Milyen tulajdonságaival éri el ezt a szerző? Először is a stílusával. Legszívesebben ezt mondanám — ami, sajnos, műfajilag nem jelent semmit, mégis összefoglalóan jellemez - fiatalos a stílusa. Mit jelent ez? Azt, hogy beleadja testét-lelkét; nem lelkendezik, de mer lelkesen, rokonszenvvel, odaadva magát szólni emberről, tárgyról, struktúráról. Nem fölényes, nem hűvös, de biztos abban, amit mond. Megfontolja a mondandóját, lehet mégis vitatkozni vele, de azt azért nem titkolja, hogy célratartott véleményei mögött a meggyőzés ereje lappang. Ez a szóban, tárgyismeretben, érzelmekben eleven stílus kedveli a rövid megjegyzéseket is, amik olykor — elfogadhatóan - meredek fölismeréseit tükrözik, bár a hirtelenkedés vérmérsékletétől idegen. Szóval, tulajdonságai az igazság szeretetére mutatnak. Az imént mondtam, fiatalos. Nagy életrajzi és költői anyagot dolgoz föl. Figyelme kitartó, pontos és aprólékos. „Helyszínelő” szellem; sorról sorra érezni, hogyan járatja körül fürge pillantását, és általában fontosnak tartja, ami éppen történik. Az ismert is fölfedezés számára, örül annak, hogy lát. S nemcsak lát, meglátja és értékeli a megfigyelt szellem kisugárzásában álló „pirhólyagos meggyfát, görcsös vadkörtefát, Boldogasszony-szilvafát, Török Bálint almafát, ház mögötti akácost”, kútkávát, padlásföljárót, fűcsomókat, kerítést, rozsdás vasalkatrészt, a láthatárt; Tüskés Tibor nem röstell utánajárni a dolgoknak, s ahogy összefüggést sejt a nagy és a kicsi, a jelentős és a jelentéktelen dolgok között, abból kikövetkeztethetjük, hogy egy megelőző, átfogó egység részeinek tartja őket. Vagyis nemcsak fölkutat, hcfnem meg is vizsgál. És ami érdekes - és ritka -, élvezi a leltárait. Mintha a tárgyakat néha csak a zamatos nevük vagy a valaha nagyszerű, de ma már zsugorodó szerepük miatt jegyezné meg, önkényesen, mintegy kiragadva őket a feledésre ítélt halomból, s ezzel a gesztussal szinte a magyar létezésmód gyökereire kívánna rámutatni; nemcsak megvizsgál, meg is őriz. S nemcsak megőriz, odahojlik, odasimul a kézbevett tárgyakhoz, dolgokhoz, az átelmélkedett sorokhoz. Van ebben a gyöngéd mozdulatban valami homokillatú egyetemesség; mintha minden és mindenki a földije volna, ami nála ok a szigorra és a tiszteletre. Nem lehet ez másképpen, csak ha alap-elkötelezettsége elsősorban nem is a műfajhoz, hanem az erkölcshöz, az er- kölcsiségéhez köti. Világosan kifejti Nagy László költészetének kezdeti. homályos pontjait s nyomban értésünkre adja, hogy határozottan el akarja oszlatni a félreértéseket, a (néha akart) félrehallásokat. Veszélyeket és elsötétedő időszakokat is szóvá tesz, olyanokat, amelyek - véleményünk szerint - magát a költői hitelességet támadják meg, de a magára találó költőt (növekvő csodálattal és szorongással) elkíséri az egyre komorabb, sebesebb és ragyogóbb költői sors és mű végkifejletéig. Tüskés Tibor finom és nyersebb karakterű észrevételei egyként a költői minőséget szolgálják. Könyvének azokon az oldalain, amelyeken a legmélyebb verstermő, lelki mozzanatokat érinti - láttatja és meghagyja fölfog- hatónak, leírja, és nem aqyonmagyarázza, szemlél, teti, és nem bűvöli enigmati- kussá őket, s ugyanakkor érezteti soraiban a vele-lük- tetés, a vele-mozdulás egyidejűségét és intim alázatát; ezeken az oldalakon para- poétikus, végig gördülékeny, hiteles és tárgyszerű. Következetesen gondolkodik: a kínosnak mondható tényanyagot nem teregeti ki, hanem szálaira bontja, így tartva távol a mindiq résen lévő sandaságot. A szerző rangját adjuk meg két szóval: megértésre törekszik és hűséges. Előkelő sarzsi ez rafinált összemosásra és kitanult denunciálásra hajlamos időnkben. Könyve ezért nemcsak érdeklődést ébreszt az olvasóban Nagy László költészete iránt, hanem szeretet is, mivel ez utóbbi mozgatja a szerző tollát. Hisz- szük, hogy amikor „eljöttek a harangok” Naav Lászlóért, a költő szíve mélyéig sújtó érckongásban — melyre a hallók füle süket volt — „átvitte a Szerelmet”. (Szépirodalmi Könyvkiadó). Vasadi Péter Kolbe Mihály rajza Ben ke László Látvány egy kiránduláson Legelt a ló s fölnézett néha Fölnézett és gondolkodott. — Vajon honnan s hová buszoznak ’ erre ezek a boldogok? Köröskörül magas hegyek koszorúztak lovat s mezőt. Ló és mező, mező s hegyek egyek voltak már idő előtt. S zúgtak a buszok; a ló legelt. Gazdátlan hullt arcába haja. Azóta a hó is hányszor lehullt, de ott az a ló a fájdalom maga. Katona Judit Aratók dicsérete Nap ragyog. Ékes borona, fénylő és rézmivű csoda, alatta áradó sereg. A tanyák mögül jönnek, a földek mögül jönnek, milyen vig, mily csodaünnep. Hozzák az új kenyeret a pirosló földmeleget, izzadság gyöngye rajtuk. Illés lovai gyorsak, szügyükön esők folynak — fáradtság porát mossák. A földek mögül jönnek, telt csűrök közül jönnek elébed, Magyarország. Három ciprusi költő Nikosz Kranidiotisz Egy nyár Idén korán megjöttek az őszi esők s a nyár emlékeit eltörölte a hánytorgó tengerár a megsebzett fövenyen. Tudom, te vársz még valamit — bele-beleszimatolsz a nyirkos levegőbe, nyugtalanul gépiesen jártatod szemed minden égtájakon, ahogy a fecskék, kiket régi fészkükön lepett meg - - az őszi eső, mielőtt még sikerült volna elköltözniük. Kegyetlen dolog — dehát aratás nélkül, csipetnyi remény nélkül telt el a nyár; kietlen, üres tájat söpör csak a szél, jajkiáltoz az ősz visszhangzó barlangszájain. Kiprosz Hriszantisz A szavakról A szavak eleink vérében gyökereznek. Vigyázzatok, ki lehet tépni őket, s akár gyökerestül. Évezredek viszontagságait őrzik — idegen lándzsák cafatolták össze a húsuk, karcolták össze némelyik gyémánt-ragyogását. Valami gyötrő légszomj hallható < ki a ritmusukból. Talán csak a szeretleket és a halált alkotta, s már a kezdet kezdetén, nemzetek-felettinek a teremtő. Fivosz Sztavridisz Utóirat Amikor nagyobbnak hazudjuk a tettet, eláruljuk az eszmét. Emberek voltak a hőseink, esendők hiú áldozatukban; ne mocskoljuk be az emléküket parádékkal, kongó szavakkal, sem a zászlóval ott elöl, hogy takargassuk vele a pőreségünk. Tiszteljük meg őket emberi módon — a könnyeinkkel, s napnak kitárt szivünkkel. (Papp Árpád fordításai) Kun Ferenc Az első A lepedő égetett, akár a parázs, A szoba félhomálya vad gondolatokat ébresztett bennem. Vágytam két kezére, kezének érintésére, vágytam, hogy hozzámnyúljon, simogasson. Kimondhatatlanul vágytam rá. A hátamon feküdtem. Szemem nyitva volt, de csak néztem, nem láttam, a külvilág nem hatolt el agyamig. Az ember ilyenkor képes teljesen beszűkülni, érzékszervei egyetlen ingerre állítódnak be, s ha találkoznak az ingerrel, túlméretezett reakciót produkálni. Akkor is, ha később elítéljük, amit ebben az állapotban cse. lekedtünk — és ugyanúgy megtesszük legközelebb is, ha hasonló helyzetbe kerülünk ismét. Ebben a pillanatban megláttam őt. Öt, ahogy ágyam felé közeledik. Kék szeme lázban égett, s én pontosan azt olvastam ki belőle, amire magam is gondoltam. Szembogara óriásira tágult, betöltötte egész arcát, az egész szobát, s én éreztem: íme, itt van vágyam ingere. Az ágy mellé lépett. Tudtam, mi következik most, s a gyönyör kéjes borzongásával csuktam be a szemem. A cselekvés aktív része nem engem illet, én teljes magamat átengedhetem a passzív befogadó érzésnek. Az övé vagyok. Hűvös, mégis oly forró ujjait először az arcomon húzta végig gyengéden; úgy simogatott, ahogyan a csecsemőket szokás. Kisujja számat is körüljárta, s ajkaim érzékelő vég- testecskéi az idegszálak szövevényes országútjón , milliónyi impulzust küldtek a központ felé. A külvilág lassan megszűnt létezni számomra. És ezt nyilván ő is észrevette, mert keze lejjebb csúszott testemen, végigsimitott a mellemen, hasamon, hogy aztán egyetlen mozdulattal combomra kerüljön. Itt egy pillanatra megállapodott, s én biztos voltam benne: egyre gondolunk. Csípőmet lassan félrefordította, keze ráfonódott combomra. Megszorította, és én felnyögtem. Aztán megragadta a kezemet, szepvedélyes csókokkal borította tenyeremet, csukló. mat, könyökömet, karomat egészen addig, míg a ruha börtöne el nem rejtette bőrömet forró ajkai elől. Megmarkoltam, s számhoz emeltem, beszoptam egyik ujját, de ő szelíden kiszabadított: — Várjál, édesem, így nem lesz jó — suttogta olyan lágyan, hogy éreztem, elhagy minden erőm. Jó volt, hogy lassan csinálta, mert tovább korbácsolta a vágyamat, a vérem egyre hajtott: gyerünk, csináljuk, legyünk túl rajta! S mintha meghallotta volna! Ujjai, akárha belső, legtitkosabb gondolataim vezérelték volna, felkúsztak remegő testemen, s megragadták a zipzárt nyakamnál. Csak egy pillanatra csodálkoztam el szakértelmén, de aztán rögtön eszembe ötlött: persze, neki nem én vagyok az első . . . Halk zizze'néssel nyitotta ki a kis fémszerkezet a ruhát a mellemen, felkínálva csupasz bőrömet a világnak. Am ő nem engedte, hogy a hűvös levegő körülfonja forró testemet, azonnal ráborult, és csókolt, csókolt. . Kezei egy másodpercre sem álltak meg. Mire felocsúdtam, már semmi sem volt rajtam: meztelenül, védtelenül feküdtem az áayon, s félig kinyílt pillám alól jól láttam tekintetét, ahogy testem szépségében gyönyörködik. Aztán újból a combomra tévedt a keze — és ekkor megijedtem. Tiltakozni kezdtem, oly hevesen próbáltam meg kicsúszni erős markából, hogy még a könnyem is kicsordult. Akár a síugró, aki a sánc legtetején retten meg, s fordulna vissza —, de onnan már nincs visszaút, ugrani kell! Nem engedte, hogy tulajdon vágyaimmal ellenkezzek. Szelíden, de mégis határozottan lefogta gyengülő kezeimet, s miközben újból hanyatt fektetett, és szétfeszítette összeszo- ritott combomat, nyugtató szavakat mormolt, melyek értelmét ott és akkor nem fogtam fel, de testem végképp elernyedt, csak a szívem kalapált vadul, felkorbácsolt vágyakozással: igen, akarom, akarom! Hagytam, hogy tegyen velem amit csak akar, tűrtem békében, tűrtem boldogan a csodát; a csodát, mert egy új, mindennél nagyszerűbb világ nyílt meg előttem, olyan mélység, mely magasabb mindennél, olyan sötétség, mely világosabb mindennél, olyan élet, melyért meghalni is érdemes, olyan gyönyör, mely felér a legnagyobb fájdalommal is. Aztán csak feküdtem zihálva a kimerültségtől, ernyedten a csodától, mozdulatlanul, boldogan, egész más állapotban. Elmondhatatlanul jó érzés tiszta pelenkában lenni. HÉTVÉGE 9.
