Dunántúli Napló, 1983. augusztus (40. évfolyam, 211-240. szám)
1983-08-13 / 223. szám
Mert harangozás a vers is... Beszélgetés Pákolitz Istvánnal Állunk Pakson, a Szentháromság-szobor előtt. Édesapja tatarozta valamikor, kőművessegéd volt, kripta-boltozatot, pince-boltozatot, kerítést épített, mikor mit. Még az ilyen kisebb tatarozásokat is meg kellett pályázni az ekTézsiánál, hogy ki mennyiért vállalja. Na most, alá is kellett Írni. Apám meg aláirtó, hogy Pákolitz György templomszolga. Csakhogy ennek a státusnak a megjelölésére elegánsabb nevek is voltak, pl. az, hogy harangozó, de leginkább az, hogy sekrestyés. Én akkor már ifjú ember voltam, és nekem igen nem tetszett ez a temp- lomszolga-dolog és mondtam a papának, hogy miért írja azt, hogy szolga, miért nem írja, hogy sekrestyés, vagy harangozó? Azt mondja: hát mért Írjam?, hát nem szóga vánék? Utólag tűnik fel, milyen sokszor tér vissza a beszélgetésekben a harang, a harangozás. Két történet, gyerekkori emlék, mellékmondat között a vers, a költészet is a harangok kapcsán kerül szóba először. Nagyon érdekes dolog például, hogy honnan van a ritmus, amit én már a legkezdettől igyekeztem a verseimbe belevinni. Arra gyanakszom, hogy a harangozás tudományából, mert az tudomány, onnan vettem a ritmusérzéket. Röviden csak arról van szó, hogy három haranggal is harangoztam egyszerre. Ezek különféle méretű harangok voltak, tehát a húzás, a kötélnek a feleresz- tése az bizonyos ritmikát kívánt és mind a háromnál más volt. Hogyhogy éppen papnak taníttatták, kérdezem, nem utolsósorban azért, hogy átlendüljön a túlpartra, Kalocsára a beszélgetés. Hosszan, részletezően válaszol, „bög- résdiák"-korszakáról rengeteget írt, „nyilatkozott” már. Tömör bevezető mondatát, a „fő* mondatot" írom csak ide, ez is az aláhúzandók közül való. Ez olyan dolog volt, hogy ha az embernek az apja harangozó, mi legyen a fia, ha már odavetemedik, hogy tanulhat is. Nem lesz pap végül, bátyja kudarca, de az a gyanúm, inkább belső okok szegik kedvét. Egyébként se volt már akkor nagy kedvem az egészhöz. Nemcsak azért, mert a püspök úr állandóan hangoztatta, a Virág Ferenc, aki paksi származék volt, hogy a paksi gyerekek csak nekifutnak, aztán abbahagyják, hanem mert én egyáltalán nagyon skrupulózus természetű gyerek voltam és nem tartottam magam alkalmasnak, hogy akár be is menjek a kis- szemináriumba. Persze nem is esett olyan nagy súllyal a latba, hogy pap leszek, vagy nem leszek. 1942-ben a tanítóképzőt végzi el Kalocsán. Hát még azt nem mondtam el, hogy én hazulról egyáltalán nem úgy voltam elindítva, hogy valami író, vagy költő lesz belőlem, eszibe se jutott ez senkinek se. Azt se mondanám, hogy túlzottan el voltam kényeztetve olvasmányokkal. A bátyám, a János egy Tyúkos Lőrinc nevű barátja, már maga a név igen érdekes volt, na az hagyott ott egyszer egy Fetőfi-kötetet. Véletlenül, meg én se mondtam rxeki, hogy vigye el. Na, így birtokoltam, illegálisan az első könyvet. Aztán az iskolaigazgató nagybátyám vett ilyen bölcsködő, gyerekokitó valamiket. Fújtam en minden verset azokból, visszafelé is, hát honnan tudtam volna, hogy ezek gügyögések, meg szamárságok. Hát így voltam elindítva. Aztán meg engem soha senki nem igyekezett lökdösni valami felé, és nem is hívta lel a figyelmemet, hogy mi is az, hogy költészet. Hiába voltam és belezsondulva Adyba, valahogy a csodálat, meg a bámulat nem késztetett arra különös képpen, hogy éppen a költészetének a lényegét tanulmányozzam. Hát szégyen gyalázat, én Illyés nevét végzős koromban hallottam először. Vagy Veres Péterét. Vagy Sinkáét. A kutya se biztatott semmire, láttam: ez is van, az is van, forogtam jobbra-balra. Háború, hadifogság, kínzó, szorongató emlékek, hogy súlyosak, meghatározóak, az nem is a tényszerű elmeséléskor, a maga helyén érezhető, hanem jóval később, betegségéről, három infarktusáról beszélgetve. Nekem inkább álmomban térnek vissza ilyen rettenetes félelmek, hogy a falhoz állítottak és reszkettem, vagy hogy a Steiner Szilveszterrel nyakig voltunk a Duna vizében és fölöttünk meg géppuskáztak az amerikaiak. Azt mondja: félsz? Most mit lehet ilyenkor mondani? Ruhástól nyakig a vízben. Azt mondja: félsz? 40 éves korom táján, akkor voltam oda nagyon. Szememre is vetették, hogy keresem a halálmotivu- mokat, meg alkalmakat. Közben a fészkes fenét. Dehogyis. Arról nem tehetek, hogy mindent előbb éltem meg, mint ahogy bekövetkezett. És sajnos, sokszor nagyon jó jósnak bizonyulok. Egyik meghatározó verséből, a Vargabetűk-'ből idézek, talán ezt az egész interjút erre a versre kéne építeni, csak kommentárokat fűzve a sorokhoz, némi kiegészítést, hely- szinrajzot. Szóval Vafgabetük: „Éppencsak kapituláltam a linzi télikikötöben míg erre- arra vetődve-bujkálva hazavánszorogtam éppencsak maradék gyertyámat akartam meggyújtani / a kikiáltott Köztársaság Mindenki Karácsonyfáján de úgy vágtak orrba, hogy évekig attól koldulhattam . . .". Amikor ezt az orrbavágást, a dunakömiödi kitelepítési kormánybiztos részeg handabandázását, pofonjait meséli, mintha tegnap történt volna, úgy remeg a dühtől, a felháborodástól. Amj leginkább fáj, az az elégtétel hiánya. Ez az egyetlen emlék, ami nem szépül-szelídül az idővel, a megaláztatás eredménye majd’ hétéves „belső emigráció”, gyanakvás, viszszahúzódás. Mondtam, hogy sem művészileg, sem politikailag nem voltam hatékonyan elindítva, hogy én most fölismertem volna, hogy ez egy egyéni túlkapás tolt. Én úgy fogalmaztam: ha ez a rendszer Így bánik egy falusi, vagy pusztai tanítóval akkor én mii kezdjek ezzel a rendszerrel? Nagyon sok egyéni túlkapás volt, úgyhogy én ezt a szörnyűséget azonosítottam a rendszerrel. Na most később ez azt jelentette, hogy irtom, írtam, dehát tényleg csak úgy magamnak. Sérelmek, külső-belső bizonytalanságok története az a 10 év, amivel a pályakezdése elodázódik. Életkora szerint az Üj Hold,^ indulása szerint a Tűztánc nemzedékéhez tartozik. A kettő közötti politikai, társadalmi jégkorszak fogyásait a fülön, a lábon egy egész irodalom viseli a harmincévesekig bezárólag. Pákolitz Istvánnak az oldódás, a 60-as évek eleje-közepe megérdemelt sikert hoz, népszerűséget, évről évre jelennek meg kötetei, 1963-ban József Attila-díjat kap. Most már pályájáról, költészetéről faggatom, de a megkésettség fogalmát sehogysem lehet megkerülni. Az a helyzet, hogy én soha, szinte tüntetőleg nem kerestem senkinek a különösebb barátságát, vagy ismeretségét. Az élhetett bennem ösztönösen, hogy ha az ég akar velem valamit, akkor azt Mucsfán is akarhatja, holott ez azért nem egészen igaz, mert aki megjárta már a világot és életmű van a háta mögött, az vígan elvonulhat akármilyen pusztára, de fordítva ez nem áll. Na persze, én itten az idézöjeles barátságokra gondolok, meg kiskapukra. Az, hogy én Pécsre kerültem, az nekem rendkívüli jelentőségű dolog, ha nem is szoktam a kellő súllyal beszélni róla, ha inkább magamban élem is meg. Mikor az ideköltözést vállaltam, tudtam, hogy itt olyan - ha szabad Így, nagy- nagy szeretettel mondanom - legények közé keveredek, akik „szembe rózsám, ha szeretsz" alapon fogadják be az illetőt. Ez azért is nagyon fontos volt nekem, mert tulajdonképpen én ilyen ösztönös költő vagyok. Ami meglegyintett külső hatásként akkoriban, az főleg az impresszionisták, és ebből származik, hogy bizony sokszor a felületen maradt az ember. Szántó Tibor emlegette nekem egyszer a mélybe ásást. Pontosan erről van szó. Mert jó, ha az alapvető dolgok az ember kisujjában vannak, de nagyon lényeges az utánanézés, az utána . . . magyarán mondva a tanulás, az önképzés, vagy mittudomén, a kulturáló- dás. Én 50 éves koromban végeztem el a bölcsészkart. Az a nagy probléma, hogy ennyire elkesett az ember. Az érésnek ez a rettenetes cammogá- sa, lassúsága egy kicsit zavar engem, mind a mai napig zavar. Ez az én esetem . . . hát jónak semmiképpen nem mondható, mert a normálistól annyira elütő, hogy az rettenetes. És ebből származik nálam bizonyos ilyen túlszerény- ségnek minősített, vagy ha úgy tetszik, kisebbségi érzés, mert én mindig visszaérzem magamban a képletet, hogy petróleumlámpa, nem üstökös. Fényképeket válogatunk a Rákóczi úti lakásban. Rend, biztonság, melegség; otthon. Az albumokban, dobozokban legtöbb a családi, a civil fotó, a feleség, a három'gyerek, csoportképek, szolid nyaralások emlékei, egy cakkos, régi felvétel; a gimnazista diák tótágast áli a kalocsai iskolaudvaron. Vannak költők, akikkel és akik körül látványosan, pezsegve történik minden, „életük kész regény". Pákolitz inkább befelé él. A józan, joviális felszín mögött belül történik a dráma, az indulatos, lobbanékony természet megszelídítése, visszafogása. Ennek nagyon korán ki kellett alakulnia. Otthon is, a neveltetésemben is nagyon megvolt ez a visszafogottság. Egyszer a plébános úr megkérdezte, hogy mi szeretnék lenni, én meg valami oltári marhaságot mondtam, hogy el szeretnék menni a Kanári-szigetekre, vagy ilyesmit. Nagyon meg volt botránkozva. Azt mondta, tudod te, hogy mit beszélsz? Szóval tudni kellett, hogy mit beszél az ember. A diákstiklik miatt voltak nekem nagy visz- szafojtottságaim, mert mindig attól kellett félnem, hogy valami botrány lesz, hogy megvonják tőlem a kedvezményt. A számtalan visszahúzó, visszajózanitó erőből, aggályosságból, skrupulózus természetből már lírájának „imp- resszionisztikus" korszakában kialakul egy nagyon konzekvens költői, emberi magatartás, a 70-es évek groteszk, töredezett, keményebb versei csak véglegesbe, élesre rajzolják az „arcot”, melynek csontozata, váza a belé nevelt, megszerzett-megszenvedett ethosz. Az etikai tartásnak egyszer és mindenkorra van egy alapja, fundamentuma, ez pedig az igazságosság, a méltányosság. Hogy annyira véremmé vált a lényege, csak azt tudom mondani, hogy a neveltetésemtől van. Most mondok neked valamit. Mikor javába Írtam már verseket, akkor a következő hármas tételt állítottam magam elé. Az elsőnek az a lány szerepelt, akinek nagyon korán kezdtem udvarolni, hogy az legyen a feleségem. A másik az volt, hogy abban az iskolában taníthassak, ahol tanultam, és a harmadik volt csak az, hogy poéta legyeF. Én is meglepődöm utólag, de nem merem, mert csak hazugság árán tudnám ezt a sorrendiséget, ezt a hármasságot megváltoztatni. Naiv dolog persze, rettentő naiv, csak azt akarom ezzel mondani, hogy itt harmadikként szerepelt a költészet. Hogy mondjam? Ez inkább az elérhetőségnek volt valamiféle sorrendje. Többször célozgattam már a szegényem- ber-koncepcióra, hogy az egzisztenciát kellett először megszerezni. Na most hát, mint általában, én is csak véletlenül kerültem, csöppentem a versbe. — A végén — szokványos kérdés, szokványos helyen — megkérdezem, hogy a „mire való a költészet" kérdést sza- bad-e, érdemes-e feltenni egyáltalán. Ismét a leszegett áll (a soros, egyszínű, máslira kötött nyakkendő fölött, a kockás ing fölött), a pár pillanatnyi kivárás, aztán a mondandójában határozott, egye- nesvonalú, megfogalmazásában csokorrá bogozott válasz: Nagy baj lenne, ha nem lenne. Na most, ha itten a költőt kérdezed, azt mondja, hogy önmegvalósítás, meg önkifejezés, persze, hogy szükség van rá. De hogyha az olvasó szempontjából nézed, azt mondom, őneki is szüksége van rá. Az én leifogásom szerint, már erkölcsileg értem, kell, hogy legyen értelme. Most nem valami világrengető dologról van szó, hogy ha valaki ezt elolvassa, akkor jnindjárt, mittudomén Szent Ágostonná válik, vagy azonnal jó útra tér, de mégis az a lényeg, hogy valamiképpen több legyen általa. Lehet, hogy ez igen naiv Így, meg idealista, de én nem tudok mást, mi a nyavalya értelme lenne, ha nem ez? Tehát az örömszerzésnek — nemcsak a szerelemben — szóvá/ az örömnek a továbbjutta- tása, ha ezt meg tudom tenni a másik ember felé, akkor abból már a társadalom is részesedik. Ha ki akarnék agyal- ni valamit, akkor sem tudnék jobbat ennél. . . persze, ezt nem én találtam ki, de én is igyekszem valami ilyesmit csinálni. Parti Nagy Lajos SIMÁI MIHÁLY ' A szőlősgazda nem szól az utolsó szőlőszemek anyám azok az utolsó szőlőszemek sohasem fogynak el — csak a kórházi ágy süllyed csak a vérfoltos lepedő — s mi — fönn egy fellegen ülünk egy fellegen s szőlőfürt az idő s szőlőszem a szemed szőlőszem a szemem — s a Szőlősgazda nem szól csak néz néz csöndesen Bényi László rajza SASS ERVIN Születésnapomra siet velem a vonatom kesernyés nyárban utazom jobb lenne megállni talán a vonat megy vár az anyám siet velem a vonatom a tegnapi dalt hallgatom kalapomnál piros rózsa elhervadtál mint a nóta siet velem a vonatom kérlelhetetlen hatalom atyám fiam és szentlelkem boldogságra elrendeltem SZEPESI ATTILA Berdát idéző MESTEREK Fancsali Ottó nem csoda hogy romlásban a boltod változtass nevet és kedvünk visszanevet elfut a romlás cégéred nem lesz soha rozsdás lásd hogy fúr-kalapál boltjában Deli Pál PILISI BARANGOLÓ Tündérszikla Sasköve Hamvasvölgy Aranyoslyuk erre bolyongni öröm zendül körben a táj rég koronás fők és remeték kószáltak előttünk ösvények pagonyok őrzik a lépteiket TELEFONKONYV Kajdács Kertbeny Korbuly - e könyvet olvasom inkább mintse gyomorbeteg és porszagú versköteted buckázik vihog és bandzsit sok fintor! név rám bezzeg a verseidet kólika gyötri s a csúz PÉLDA támad a tél ágat tördel húzd össze kabátod nézd egy csóka szembeszegül odafönn a viharral játszik a felhőn körbe-suhogva feszit puha szárnyat s elsiklik tehetetlen az erdöt-rontó északi szél
