Dunántúli Napló, 1983. július (40. évfolyam, 180-210. szám)

1983-07-08 / 187. szám

1983. július 8-, péntek Dunántúlt napló 3 Gyermekturizmus Levél a „láng" ürügyén Km Z.-nek Bárgyú ságok húsz példányban Mi sem természetesebb, mint hogy a gyerekek a szabadban érzik magukat a legjobban; egyik legkedve­sebb időtöltésük a kirándu­lás, a túra, a táborozás. Al­só és felső tagozatosokról lévén szó, a nagyobb túrák csakis tanárok, turisztiká­ban képzett szakemberek vezetésével képzelhetők el. Hogy ez az úgynevezett gyermekturizmus mennyire élő, milyen szerepet tölt be a megye általános iskolái­ban lévő úttörőcsapatok életében, ezt vizsgálta a kö­zelmúltban a Baranya me­gyei úttörőelnökség mellett működő turisztikai szakbi­zottság a járási-városi szak- bizottságokkal közösen. Túrázni persze nemcsak isko­lai vagy úttörőcsapati keret­ben lehet, hanem hétvégeken vannak, akik szívesen tesznek családi kirándulásokat, esetleg kétnapos túrákat. Felmérések azonban kimutatták, hogy — a várakozással ellentétben —, a szabad szombatok bevezetésé­vel sem növekedett jelentősen a hétvégi túrázók száma. A gyerekek többségének te­hát marad az iskolákban szer­vezett turizmus. Ám 'a pedagó­gusok nagy része nem vállalja a hétvégi plusz munkát, ami tökéletesen érthető; hiszen ne­kik is a családjukkal kell tö­rődniük. S, ha valaki vállalná is, semmiféle elismerésben nem részesülne. A harmadik ténye­ző: több tanárnak, akinek eset­leg lenne erre ideje, nincs tu­risztikai szakképzettsége, jár­tassága, s emiatt a felelőssé­get sem igen merik vállalni. A nem hétvégi szervezett is­kolai túrázásnak több formája van; történhet őrsi keretben, kirándulhatnak rajok, szakkö­rök, szervezhet a napközi is ki­rándulásokat. Ezeknek általá­ban a lakóhely környezetének megismerése a célja, s csak ritkábban fordul elő, hogy tá­volabbi tájakat keresnek föl. Az úttörőcsapatoknál végez­tek felmérést, amelyből kide­rült, hogy szinte minden isko­lában dolgozik olyan tanár, aki maga is kedveli a turiz­must, ennek ellenére azonban általános jelenség, hogy az út­törőcsapatoknál nincsen felnőtt — s ebből következően gyer­mek — felelőse a turisztikának. Maradna ez a munka a csapat- vezetőkre, de ők. számos elfog­laltságuk miatt nem tudnak kellő rendszerességgel foglal­kozni ezzel. így történik az, hogy nem használják ki kellően a turizmusban rejlő mozgási, ismeretszerzési, közösségformá­ló lehetőséget. Ezenkívül minden általános iskolás számára megvan a le­hetőség, hogy akár iskolán be­lül, akár iskolán kívül termé­szetjáró szakkörök tagja le­gyen. Amint megállapították, a természetjáró szakkörök száma igen kevés. A statisztika ugyan­is csak a természetismereti szakköröket tartja számon, s ebbe a kategóriába többféle szakkört is besorolnak, többek között a természetjárót is. Az 1983-as adatok szerint össze­sen 187 kisdobos és úttörő természetismereti szakkör mű­ködik a megyében, ez az ösz- szes szakkörök 10,6 százaléka. Nyilvánvaló, hogv ennek a 187- nek csak töredéke az olyan szakkör, ahol ténylegesen tu­risztikával foglalkoznak. Ugyan­is ebbe a kategóriába tartozik még a természetkutató és a környezetvédelmi szakkör is. S még azt is hozzá kell tenni, hogy e típusú szakkörök száma 1979 óta csökkent, különböző — anyagi, idő- és személyi — feltételek hiánya miatt. A meg­lévő szakkörök többsége ha­vonta indul túrára, egyes szak­körök kéthetente. Mindez azon­ban elsősorban a tanév idejére vonatkozik, nyári programot nemigen szerveznek. A szakkör­vezetők többségének sincs mi­nősítése, éppen ezért a megyei úttörőelnökség a Természetba­rát Szövetséggel többször pró­bált minősítő tanfolyamot indí­tani, de e tanfolyamok .iránt csak ebben az évben mutatko­zott némi érdeklődés. A turisztika gondjain enyhí­tenek a táborozási lehetőségek: váltótáborok, vándortáborok, önálló és összevont csapattá­borok, külföldi táborozások, önálló kisdobos táborok. Az adatokból kiderül, hogy talán a legérdekesebb tábornak, a vízitábor túrának van a legke­vesebb résztvevője. Érdemes pár szót szólni a szakbizottságokról, melyek na­gyon különbözőek mind össze­tételükben, munkamegosztásuk­ban, mind eredményeiket te­kintve. Komló járásban, Pécsett és Mohácson a sport és a tu­risztika irányítását egy szak- bizottság végzi, a mohácsi já­rásban és Siklóson, valamint a A mohácsiak szeretik városokat N ézzük az éaaen rakodó uszályt a Duna-parton; most töltik föl az ex­portra szállítandó gabonával. Mögöttünk a 20 000 tonnás si­ló, szemben, a Mohácsi-sziget partjánál pedig fürdőzőket lát­ni. Rettenetes a hőség. Csep- reghy Ferenc, a Gabonaforgal­mi Vállalat mohácsi üzemveze­tője körbevezet; megmutatja a silót, a molmot, a keverőüze­met. A gabonaipar e három profilját képviselő üzemek itt, Mohácson kerültek először egy bázishelyre. Csepreghy Ferenc 1948 má­jusától dolgozik a gabonoipar- ban; élelmiszeripari technikus. Először a sásdi járásba került, majd J954-től Mohácson dolgo­zik. — A szüleim gazdaemberek voltak, úgyhogy én mindig is szoros kapcsolatban álltam a mezőgazdasággal. A gaboná­val foglalkozni szép; úgy érzem, így valamilyen módon nap mint nap kapcsolatba kerülök az em­berekkel, hiszen a kenyér ott áll mindenkinek az asztalán. — ön azonban nemcsak ilyen módon „törődik" az emberek­kel... — Nem; már a hatvanas években bekapcsolódtam o a népfrontmunkába, először csak mint aktivista. Ez már itt történt Mohácson. Akkoriban még nem volt ilyen széleskörű ez a mozgalom, főleg a választá­sokra és más, nagyobb ese­ményekre korlátozódott. Később beválasztottak egy körzeti bi­zottságba, majd 1970-től én lettem a Hazafias Népfront Mohács városi Bizottságának elnöke, 1972-től pedig városi Csütörtökön a Nyomda-, a Papíripar és a Sajtó Dolgozói­nak Szakszervezete központi vezetőségi ülésen vitatta meg a szakszervezet előző kongresz- szusa óta eltelt időszak mun­káját. Lux János főtitkár értékelésé­ben egyebek között rámutatott: mindenképpen pozitív ered­ményként könyvelhető el, hogy ez az ágazat az ipari átlagnál jobb eredményeket ért el az utóbbj időben, ugyanakkor mind nyomasztóbb gond a fo­kozódó munkaerőhiány. Külö­nösen néhány nagy nyomdá­siklósi járásban külön alakult táborozási és turisztikai szak- bizottság. Legrégebb óta Szi­getvára« és a szigetvári járás­ban működik hasonló. Ezek a járási-városi szakbizottságok jó kapcsolatot alakítottak ki a he­lyi természetbarát szövetségek­kel. A megyei szakbizottság 1980-ban alakult és jó kapcso­latra törekszik a járási-városi bizottságokkal, a megyei Ter­mészetbarát és Tájfutó Szö­vetséggel, a vándortáborok út­vonalfelelőseivel. A jövő évtől a megyei szakbizottság tagjai közvetlenebbül szeretnének részt venni a helyi szakbizott­ságok munkájában, módszer­tani anyagokkal, a lehetőségek tanácstag és vb-tag vagyok. E két munka — noha természete­sen sok időt vesz igénybe — nagyon segíti egymást; amit mint városi tanácstag hallok, azt jól tudom hasznosítani a népfrontmunkában. — Miért vonzotta önt a nép­frontmunka? — Először is azért, mert na­gyon széles körű, aztán meg így valóban közvetlenül érint­kezik az ember a lakossággal, és úgy érzem, valóban sokat tehet a várospolitikában. A mo­hácsi emberek nagyon szeretik városukat, örülnek fejlődésének, s a mindenkit érintő, fontos fel­adatokban igen szívesen vál­lalnak társadalmi munkát. Hogy mást ne említsek, nem volt hiába a népfront felhívása, amikor épült az emlékpark. De azt is mondhatom, hogy szerve­ző munkánkkal, s a lakosság igazán aktív részvételével el­értük azt, hogy minden itte­ni gyermeket föl tudnak venni óvodába, bölcsődébe. A mo­hácsi emberek mindig is hoz­zájárultak munkájukkal a város fejlődéséhez. A jó munkát, gondolom, az is bizonyítja, hogy ebben az évben a város elnyerte a Nemzeti Zászlót. A tapasztalatom az, hogy értelmes munkánál mindig is lehetett szó­ban kevés a jó szakember. A gazdálkodás körülményeit né­hány esetben még anyagellátá­si gondok is nehezítették, bár ez a korábbi, sok helyen tapasz­talt pazarlás megszüntetésére, csökkentésére is ösztönzött, fő­leg a drága import nyomdai papírokból. A legfontosabb te­rületeken a nyomdaipar végül eleget tett az igényeknek, pél­dául a tankönyv-ellátás — ter­jesztési problémákon kívül — az utóbbi két évben már meg­felelő volt. A papíriparban is elsődlegesen a munkaerőgon­dok jelentenek problémát. ismertetésével kívánják segíte­ni a gyermekturisztikát. Nagy lehetőség rejlik a Ba­ranya megyei Természetbarát és Tájfutó Szövetséggel már meglévő kapcsolat további el­mélyítésében, hiszen ők már eddig is számos programot elő­készítettek és megszerveztek, sőt szakembereket is biztosí­tottak a turisztika fellendítésé­hez. E kapcsolat életben tartá­sa tűnik a legjárhatóbb útnak akkor, ha valóban el akarjuk érni, hogy minél több iskolást megnyerjünk a turisztika szá­mára, s megszerettessük velük a természetet. mítani a lakosságra, s persze ehhez az keli, hogy a lakos­ság igényeit vegyük figyelembe. — Miért kezdett bele ebbe a munkába? — Amióta dolgozom, mindig is volt valamilyen társadalmi beosztásom. Az igaz, hogy sok­szor le kellett mondani a szó­rakozásról vagy a családdal együtt tölthető időről, dehát ehhez hozzá tartozik ez is, hogy a munkahelyemen levő kiváló szakgárda, csakúgy mint a családom, lehetővé teszi, hogy eleget tudjak tenni ezek­nek az önként vállalt felada­toknak is. S ahhoz, hogy va- loki belekezdjen egyáltalán ilyen közéleti tevékenységbe, ahogyan ön nevezte, az kell, hogy az emberben valóban le­gyen érdeklődés a közösség ügyei iránt, s az érdeklődésen túl szívesen tegyen is valamit a városért, a városban lakó­kért. Így az ember a várost is jobban maqáénak érzi, s ha valamit sikerült elérni, büszkén érezheti: na, ehhez én is hoz­zájárultam egy kicsit. — Ennyi feladat teljesítése mellett nem érzi magát fáradt­nak? — A mindennapos munkám, miután régóta a szakmában vagyok és jól ismerem, élvezet számomra. Az ember sokszor érez fáradtságot, de ennek is rájöttem már az ellenszerére. Mint a legtöbb mohácsinak, nekem is van egy kis szőlőm fönt a mohácsi hegyen, s ha munka után csak másfél órát dolgozom ott, egészen felfris­sülök. Véleményem szerint min­denkinek, aki irodai, szellemi munkát végez, szüksége van fizikai munkára is. Ha szabad levegőn valaki napi másfél­két óra munkát végez, másnap egészen felfrissülve érzi magát. Nekem legalábbis szükségem van erre, csak így tudom el­végezni mindazt, amit elvál­laltam. D. Cs. Kedves K. Z.f Valóban nagyfokú unintelli- genciára vall letegező, bizal­maskodó stílusával az a levél, amit ön kapott nemrég, benne ilyen megfogalmazásokkal: „A láng által komoly problémák szerencsésen alakulnak. A láng­nak elkeli jutnia az egész vi­lágba. Bíznod kell, ha nem is vagy babonás! Figyeld a követ­kezőket!" S a levél a következőikben jutalmakat és fenyegetéseket tartalmaz, ha címzettje nem másolja le húsz példányban, s nem küldi tovább a bárgyúsá- gok halmazát. S éppen ez nyugtalanítja Ont, kedves K. Z. „Most a kétségbeesés határán vagyok — írja —, mert nincs időm húsz példányban leírni, és a »levél« azt írja, hogy »... de megsemmisítette a lán­got és másnap autóbaleset kö­vetkeztében meghall ...« Ne­kem gépkocsivezető a szak­mám . . . most ne menjek dol­gozni?" Menjen nyugodtan dolgozni, kedves K. Z.l Remélem, hogy iróniából írta csak, hogy a két­ségbeesés határán van, s nem komolyan. Ámbár. .. Mert azt hiszem, erre az ám- bárra épülnek ezek a levéllán­cok; arra, hogy az emberek a halállal nemigen szoktak tréfál­kozni, sőt a halál tudata éle­téről gondol koztatja el az egyént. Egy élet sem elég gya­korta, hogy megszokjuk elmú­lásunk elkerülhetetlenül1 bekö­vetkező lehetőségét. Mert halá­lunkat oly sok minden hozhatja kc-zelebb: betegségek, balese­tek, szerencsétlenségék, s oly keveseknek adatik meg, hogy biológiai lehetőségek nyújtotta ideig éljenek. Mert számszerűleg kifejezhető valószínűsége van annak, hogy mi és mennyire rövidítheti meg életünket: vannak listák, amik lakóhely, foglalkozás, életvitel szerint is csoportosítják a vár­ható élettartamot. (Az ön meg­nyugtatásául: az egyik ilyen lista szerint az orvosok halnak meg legkorábban, rögtön utá­nuk az újságírók, s a gépkocsi- vezetők „csak” a lista második harmadában következnek.) ön, mint gépkocsivezető, szinte valóban naponta kényte­len szembenézni a halállal: mások meggondolatlan előzé­sei, manőverei következtében gyakran halnak meg vétlen, szabályosan közlekedők is — mégis újra és újra a gépkocsi­ba ülünk, hivatásosként vagy „úrvezetőként”, bízva abban, hogy megbízható gépkocsink, szabályismeretünk és fegyelme­zett vezetésünk valamelyest kompenzálja a számszerűen ki­fejezhető valószínűségét bal­esetünknek. De nemcsak az országúton vagyunk kitéve véges létünk tu­datának: szinte 'bárhol és bár­mikor: otthonunkban megcsap­hat a villany, leeshetünk ab­lakpucolás közben a hokkedli- röl. s az utcán sétálva fejünk­re eshet egy óvatlan ablakpu­coló, vagy tégla, cserép; az ut­cán megbotolva is eleshetünk végzetesen, barkácsoláskor ön­magunkat szabhatjuk fel, nem a deszkát. .. vége sincs a ve­szélyeknek. Úgyhogy a bárgyú levélke szerzője, aki nemlétező szeren­csékről és balesetekről számol be, tulajdonképpen nem hazu­dik, nem fenyeget bennünket, hanem emlékeztet. Még dicsér­hető is lenne érte, ha közben nem követne el egy alapvető hibát. Illetve ez a részéről nem is hiba, ahnem maga a cél: összefüggést teremteni a való­ság létező tényei között, ami­kor valójában nincs összefüg­gés: ebben az esetben húsz le­vél megírása és egy esetleges baleset között. Mert tény, hogy az emberek leveleket Írnak, s az is tény, hogy adott száza­lékban balesetet szenvednek. De a kettő között annyira nyil­vánvalóan nincs kapcsolat, hogy még a bárgyú levélke író­ja is kiröhögné azt, aki ilyent állítana neki. A nyilvánvaló képtelenséget, hogy a levélírás és a közúti szerencsétlenség összefüggés­ben lenne, tehát valahogy el kell ködösíteni, s erre jó az a bizonyos „láng". Ez ar embe­rek többségénék „pozitív” értel­mű szó, kellemes, biztató emó­ciókat kelt: a melegséget je­lenti, az újdonságot, a folya­matosságot — nem véletlenül került bele a láng szinte min­den jelképrendszerbe: a vallás­tól kezdve az olimpiai mozga­lomig. Féltehető, hogy a „lángkül­dő" valamilyen vallási megfon­tolásból használja e szimbólu­mot — ezt csak azért gondo­lom, mert ennek a játéknak az előzményei kifejezetten vallásos színezetűék voltak: húsz szent­képet kellett továbbküldeni, vagy vallás; szöveget hússzor lemásolni, hogy aztán százával kapjuk majd a szentképeket. Üe van ennek a játéknak „ma- teriálista" változata is: kaptam már hasonló levelet, amelyben húsz-húsz forintot kellett volna továbbküldeni, hogy százasokat kapjak majd kézhez. Legutóbb gyermekem kapott képes'lapos ajánlatot. De tíz perc alatt má­sodikos elemista létére is be­ismerte, hogy matematikailag képtelenség többet 'kapni, mint amennyit adunk. Az Önhöz címzett névtelen levelecske azonban alaposan különbözik emezektől: szeren­csére és halálra „utazik”, ígér­get és megfélemlít, s mindezt egy megfoghatatlan, gondolati­lag tisztázatlan jelkép nevében, ami amúgy szintén létező ele­me a valóságnak, a levélírás, a baleset ténye mellett. Ám e szót, e je'képet megfoszt min­den tartalmától, amikor általá­ban használja, ezáltal teljesen irracionálissá válik az — de így lesz alkalmassá arra, hogy misztikus, babonás ködbe bur­kolja az egyébként nyilvánvaló bárgyúságot: megteremtse le­hetőségét a lehetetlennek. A levél is hivatkozik a ba­bonára, én is leírtam már, de most írjuk új összefüggésben: az a levél, amit ön kapott, színtiszta megnyilvánulása a babonának. (Amiről jó tudni, hogy nemcsak a materialisták harcolnak ellene általában, ha­nem még a vallások is nagy részük éllen.) ön, kedves K. Z, magától értetődő természetességgel, s talán észrevétlenül javította ki az átmásolás során az önhöz írt 'levél otromba helyesírási hi­báit. Eszembe jutott, mily jó is lenne, ha nemcsak a helyes­írás, de a gondolkodás hibáit is ily természetességgel iktat­nánk ki életünkből, ön úgy, hogy szemétkosárba vágja a levelet, s még csak felszínesen, tréfából sem hinné, hogy va­lami alapja lehet tartalmának. Mégis bizonyos vagyok benne, hogy megszakította a „lángot": intelligenciájához gratulálok, s abban is bízok, hogy önhöz hasonlóan sokan megszakítják a babonás bárgyúság évezre­des szálait. Ha nyerünk a lottón, vagy ha meghalunk az országúton, ha boldogok leszünk, vagy ha szerencsétlenek, nem ezen fog múlni — ezt mindenki tudja, aki agyát nemcsak bárgyú le- velecs'kék hússzori lemásolására „ használja". Kívánok önnék (és magam­nak is) biztonságos közlekedést, megfelelően nyugodt környeze­tet, s ha nem is nagy szeren­csét, de lehetőséget a hátrá­nyos valószínűségek csökken­tésére, a kedvezők erősítésére. Ezek ugyanis rajtunk múlnak. üdvözlettel: Bodó László D. Cs. Egy közéleti ember portréja Munkaerőhiány a nyomdákban

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom