Dunántúli Napló, 1983. július (40. évfolyam, 180-210. szám)

1983-07-16 / 195. szám

Kismónyoki Károly rajza Galambosi László Hangok palotája Kodály Zoltánnak Fénykendős ormokon hangok palotáját táncos kedvű dalok láng-gyújtva bejárják. Lángot gyújtva járják legények meg lányok hegyek-völgyek útját, szórják a virágot. Hintik a virágot, lábak elé szórják; menyasszonyi fátyol rózsakoszorúját szalagozzák fürgén mátka homlokára, öleléskor omlik gyöngyös nyoszolyára. Zászlós ustóködre vihar lobbant havat. Válladra vendéget, jégpöttyös madarat fenyő röptét, bátran billegeti szárnyát; parány suaársöprü óvja tolisubáját. Mesefák ágain zenélő tarisznvád ontja bő dallamok szikrázó karéját. Hullámzik köröttük: szlovák, horvát, magyar. Érlelő szabadság lombjában diadal. Bölcsők fölé szálló mennybolt-mérte ének \ komoly kondulással gyámol Mindenséget. Búsongá zsoltárod szájak sokasága zengedezi! Sarjad mondák szivárványa. Balladák törzséről gond horgadoz sárba, merész bölcsességed béklyónkat levágja. Zászlós üstöködre Isten sürget nyarat, válladra vendéget, muzsikás madarat. Lódít Háry János, legendákat éoit. Kibontod az időt csillagos tövéig. Reszketnek a felhők, záporok zúgása jajong, ha kezedben karmesteri pálca. Komázó kalászok süvege a szélben billeg jobbra, balra; köszönnek serényen. Viaszkonytú gyertyák nótázók asztalán. Kurjantót nem fojthat kalitkázó magány. Betlehemi éjben angyalfej világot. Kisded Megváltónkat melengeti jászol. Hódolsz Máriának. Józseffel dúdolva aranydiót aggatsz, csöng a karácsonyfa. Veszejtö sötétben cikáznak a lámpák. Katonák markában csörögnek a lándzsák. Üvöltve vallatnak anyákat, apákat. Haragvó Heródes qyilkoltat babákat. Korbácsolt kufárok templomból kifutnak. Jézusra gajdolva bokrok mögé bújnak, íme, a Fönséges, viola-sürüben lépked, mint a pásztor harmatozó fűben. Hussanjon a páva vármegyeházára, szorongó szegények vigasztalására. Szaggasson kötelet, törje a bilincset. Csőréből hullasson rabkiváltó kincset. Kállai cimbalom pendül hivó zöldben. Mohács halottai figyelnek a földben. Tedeum tornyosul. Kürt búg Budavárban. Hála fohászkodik pajzsozott hazánkban. Sóhajtó hegedűk, sasként vijjogjatok! Ür érces bolygói, felénk forduljatok! Szirten áll a Mester. Vezénylő pálcája mindenkire mutat: hajlékra, Világra. Teste mint a felajzott íj, pat­tanásig feszült. Görcsösen markolta a karfát s düiledt mozdulatlcsággal meredt a félbehagyott írásra. Erősödött, halkult, közelebb ért, ismét erő­sebben zúgott, aztán körözni kezdett, lent majd újra fent, kerengett mint az őrült, halá­los pontossággal, szinte kiszá­mított pályán zúgott a tárgyak között, s ő mindem idegszálá­val a fekete szörnyetegre ta­padt, utálta, rettenetesen utál­ta, gyűlölte, 6 egy negyven év­vel korábbi homályos alak vil­lant föl egy pillanatra előtte, mitugrálsz termet, kopasz fej, melyből bántóan sivitott az éles fejhang, írjátok gyerekek, musca domestica . . . . . . egy távoli helyiségben telefon csöngött, a szomszéd szobából a titkárnő nevetése hallatszott . . . Zzzzzzzzzzz z zzzzzzzzzzz ... . . . nekiko'ppant az ablak­nak, kétszer megkerülte a fe­jét, hátra a szekrény felé, elő­re megint, egy kör a csillár körül, aztán megint ő követke­zett, majd az ablak, a csillár, ablak, függöny, ablak, visz- sza............aztán hirtelen csend! ... a titkárnő megint neve­tett, ő meg mozgásnak sem ne­vezhető lassúsággal kezdett fel­emelkedni a karszékből, nem vett levegőt, de úgy tűnt, hogy már napok óta nem, balkezét végigsimította a félbehajtott újság élén, tegnapi szám, kit érdekel, és óvatosan megtette az első lépést. Rémült dermedt­séggel cövekelt. le, nem, ezt így nem lehet, ez túl gyors, ezt biztosan észreveszi, s még a fejét sem fordította arra, ami­kor kísérletet tett a második lépés elkezdésére. Érezte, hogy az a dög látja őt, figyeji min­den mozdulatát követi, de te­gye csak, nyugodtan, legyen, miért ne, úgyse sokáig már. . . . ... a titkárnő már nem ne­vetett, persze lehet, hogy az előbb is csak képzelte, fátyo­los orrhang, ne zavarják, ezt kérte, később, egy óra múlva talán . . . Zzzzzzzzzzzzz z z z z z z z ... Szemét állat! . . . már a csapást észre vet­te, vagy még azelőtt, hogy emelte a kezét, vagy még az­előtt, vagy. . . ... ha be tudná terelni a függöny mögé, az ablak és a nylon közé . . . Nos? Ehhez mit szólsz? Erre nem számítottál! Meglepett, mi? Se erre, se arra .............na, mi lesz? Mit szólsz hozzá? ... az újabb ütés sem talált, a következő is célt tévesztett, bosszúságát pedig a fájdalom fokozta dühvé, őrült állat, ő a hibás, nem más, csakis ő, nem figyelt a kilincsre, nem az a hibás, s újra szájába vette saj­gó csuklóját, ezt még megke- serülöd, ezt nem viszed el, ezt visszakapod, a szeme fátyolos lett a kíntól, vadította a szőrös dög nyugalma, amint maga­biztosan járkált az üvegen, megállt, összedörzsölte az első két lábát, majd egy pillanatra a két hátsót is, megrázta a szárnyait, kettőt előbbre lépett, megint az elsőket dörzsölgette, majd a jobb hátsóval végigsi­mított a szárnyán, megfordult, oldal felé lépett, aztán néhá­nyat vissza. .. Zzzzzzzzzzzz zzzzzzzzzzzz.... . . . negyedszer is ütött, ötödször, hatodszor is, mocs­kos féreg, hetedszer, nyolcad­szor, hé, várj, mondok vala­mit, és tisztán hallotta, értette is, tudta, honnan jön a hang, de nem hitte el, hallgass meg, egy percig várj csak, érezte, hogy igaz, aztán feltépte az ajtót, a titkárnő a gépírólányt spirálozta, a döbbenet az ar­cukra fagyasztotta vidámságu­kat, érthetően megmondtam, senkit se kapcsoljanak be hoz­zám!, s a keret mögül hullani kezdett a vakolat, amikor rá­juk vágta a párnázott ajtót . . . . . . hová tettem az újságot, nem tettem le, itt volt a ke­zemben, nem értem, itt volt, a francba lehet, s a légy az alu- miniumos kilincs tövénél várt rá mozdulatlanul, háttal támasz- koaott a fémcímkének, két el­ső lábát a feje alá dugta, a többit lezseren keresztbe ve­tette, én komolyan beszélek . . . . . . de az újság kegyetlen volt, süvített, suhogott, a mennye­zet félé szállt, a kárnis felé, onnan ordított vissza, te telje­sen őrült vagy, te nem vagy normális, te meghibbanfál, te buggyant-velejű, te vízfejű, te ...........onnan az alsó szárny fe lé menekült, elzúgótt a túl­sóhoz, s már lihegett, a kör egyre szorosabbra zárult, én tényleg komolyan beszélek, az ... és még az is lehet, hogy magamban is szoktam beszélni, mint a tébolyulták, lehet, miért ne, nem, azt azért mégse, azt nem lehet, jobban oda kell figyelnem, ilyesmi nem fordulhat elő velem, de más­sal sem, senkivel, velem vég­képp nem, pihennem kell egy kicsit, egy egész kicsit csak,, rendben lesz akkor minden . . . olyat hallott már, hogy egy papagáj tud beszélni, meg van valami másik madár is, a nevére nem emlékszik, az még tisztábban tudja az emberi be­szedet, milyen madár is, na . . . ... az ajtót nyitva hagyta, a folyosón senkit sem látott, á, szervusz, üdvözöllek!, senkit sem hallott, hogy vagy, hogy vagy, csak nem haza?, végte­lenül egyedül érezte magát, a feje is fájt egy kicsit, biztos az újság már . nem is célzott, kér­lelhetetlen gonoszsággal zúgott el mögötte másodpercenként vagy kétszer-háromszor, s érez­te, ez a vég, ezt nem ússza meg, ezt lehetetlen, .s tudta, hogy ez még mindig jobb mint a spray vagy a ragasztócsik, s ennek már a szele is érintette, nem volt mit tenni, megpró­bálta az utolsót, a legutolsót, a lehetetlent, ha meghagysz, hallod? . . . ismét felfelé húzott, ha meghagysz engem . . . . . . még feljebb, mindent kí­vánhatsz, amit csak akarsz, s nem vette észre hogyan, de az utolsó szavak közben a ven­tillátor huzatja kirántotta a biz­tos halálból . . . . .. s csak állt, lihegett, reme­gett, meregette egyébként is feltűnően gúvadt szemeit, ez nem igaz, ez nem Jehet, ez le­hetetlen, patakokban folyt ró­la a víz, a csuklója fájt, a keze zsibbadt, s képtelen volt a könnyein keresztül meglátni a cafattá vert újságot, ledobta, ez nem lehet igaz, azon a kis résen, nem igaz, hogy ott ki tudott jutni, nem lehet igaz, hasalva mászott, át a függöny alatt, fel se merült benne a le­hetőség, hogy máshogy is ki­jöhetett volna mögüle, egy­szerűbben, s ő különben sem szokott hallucinálni, nem hü­lye ő, egész biztosan hallotta, amit hallott, emlékszik minden­re, minden szóra, nem volt a szobában senki rajtuk kívül, csak ők ketten, ő, meg az a dög, s tisztán hallotta, érthe­tően, világosan, nem hülye, er­re meg is esküszik, az a nyo­morult volt, az dumált, de bo­lond lenne elhinni, mármint, hogy egy légy, marhaság, ki hallott már ilyet, egy állat, rö- hej, s eszébe jutott az arany­hal meséje, elmosolyodott, le­törölte a könnyeit, beborogatta a' bal csuklóját, kuncogott, ne­vetséges ez az egész, röhej tényleg, egy légy, s különben is a jobb kezét verte be a ki­lincsbe, most már mindegy, at­tól még lehet a balt is boro­gatni, hogy egy légy, nem hü­lye ő, még az kéne csak, hogy ő, a főnök, a góré, hogy ő, ez lehetetlen, fáradt, legfeljebb csak az lehet a baj, kimerült, sok volt ez egyszerre, ezek a hónapok, túl sok ez már neki, igen, kimerültség, sose halluci- nált még, az idegei is rendben voltak, még az kéne, hogy megtudja valaki, megsejtse ezt, hogy én, nem lehet, 'nem sza­bad, szó se róla, még bolond­nak néznek... ... a titkárnő halkan fel - sikoltott, amikor meglátta, a fésűt elejtette, a tükör össze­törött, befúrta magát a leg­közelebbi sarokba s onnan le­sett rémülten a távozó férfi után, kabátját a földpn húzta, beszélt, motyogott, folyamato­san szövegelt valamit . . . idő, akkor szokott, előtte, a me­leg front előtt, jó, hogy látlak, kerestelek már!, de az aszpi­rin elég szokott lenni, sosem volt szüksége erősebbre, a por­tásnak sem köszönt vissza, s már meg volt győződve, hogy nem a légy volt az, ki van zár­va, kiptröl jöhetett be a hang, az utcáról, egv másik szobából, vagy akár egy harmadikból, mindegy, egyáltalán nem ér­dekes, ilyen csak a mesében fordul elő, röhejes azért, tény­leg az, hogy pont vele törté­nik ilyesmi, mármint hogy egy légy, mindig is utálta őket, s különben is mi kellhet neki, mire lehet neki szüksége, mi­kor mindene megvan, állása, pozíciója, irodája, mindene megvan, felesége, idősebb ná­la, de egyedül az övé akkor is, háza, kertje, nyaralója, és kocsija is van, mi a fenére lenne szüksége egyáltalán, még ha fiatalabb lenne, akkor hagyján, lenne mire gondolnia, persze a lányok akkor sem ér­dekelték, annyira legalábbis nem, de azért tudott volna egy-két dolgot kívánni, persze, ha hinne ebben az egészben, jó vicc, ámbár ki tudja, a me­séknek is van valami alapjuk, a szivargyújtó úgyis elromlott a kocsiban, a visszajelző ég, de nem fűt fel, valami banális oka lehet, kontaktus vagy mi a szösz, azt kéne, vagy inkább a gumik, egy teljes garnitúra gu­mi, öt darab, egészen kopott ami van, az egyik futózva is volt már, az volna a legfon­tosabb, az asszonynak meg azt mondaná, hogy kapta, jutányos áron szerezte, az igazat nem mondhatja meg neki, kineveti, hülyének fogja nevezni, úgyis mondta már, nem tudhatja meg az igazat, nevetséges, mintha egyáltalán igaz lenne bármi is, persze akkor már az egész kocsit kicserélhetné, ki­lencéves, lestrapált, épp ide­je az ő pozíciójában ez úgy­se mehet már túl soká, s akkor már miért ne valamilyen már­kásat, vagy a hétvégi ház, azt kéne átépíteni, nagyobbra, nem azért ez túlzás, maradjon a ko­csi, s esetleg egy bunda hozzá, o feleségének mikor megígér­te már, egy ilyen kocsihoz öl­tözködni is kell az asszonynak, persze, maradjon a kocsi a per­zsával, .s akkor oké lesz min­den, nem mintha a nyaraló nem lenne fontos, többfelé po­tyog a vakolat, a salétrom meg kúszik fölfelé, s főleg ha na­gyobb lenne, utálta az utcát, a forgalmat, a gyalogosokat .különösen, egy kicsivel na­gyobb, kettő szobával legalább, de eggyel mindenképp, s ak­kor ha ott vannak a kőműve­sek, a házát is rendbe hozat­hatná, nagyobb ablakokat, esetleg az emeletráépítés is beleférne, miért is ne, erre már régóta készült, a gyerekek felnőttek, kicsi a ház, megol­dódna minden lakásprobléma, és akkor legfelül a padlásteret is meg lehetne mindjárt, a mandzárlosítást, jó ötlet, egy füst alatt, a busz sisteregve zá'ta be automata ajtóit, leg­alul meg a garázst, azt kéne még, a sofőr balra indexelt és induláshoz jelzett, elvégre az új kocsit nem tarthatja a sza­bad ég alatt, egyesbe kapcsolt, másikat se nagyon, nemhogy egy ilyen márkásat, óvatosan gázt adott, balra szedte a kor­mányt, s akkor megoldódna minden problémája, nyugodtan várhatná a nyugdíjas éveket, a hatalmas kerekek lassan meg­mozdultak, többet pihenhetne, lazíthatna, s elindul a sárga járműtest, a gyerekeknek is megoldódna . , . a sikolyra rezzent ösz- sze, megborzongott, olyan éles volt, már nem tudott a hang felé fordulni, s befelé zuhant, a bokáját érezte, a balt, ame­lyik lebicsaklott a járdáról, min­dig a járda szélén mész, mint a gyerekek, a felesége szokta korholni, de legalább így nem kellett belekarolnia, a válla a karosszériának vágódott, on­nan csúszott lefelé, végigtöröl­te a gyorsuló busz oldalát, s akkor a lányának sem kéne elmennie, ha férjhez megy, s oz első kerék mögött zuhant a földre, s a fiának sem, a hát­só az kettős, hatalmas dupla- kerék, a legkisebb gyereket majd meglátjuk, sebesen for­gott, már a mintázat sem lát­szott, a feje az aszfalthoz kop- cant, a kerék még közelebb jött, a távolságot becsülte, ki­áltani akart, de hát a levegő, már napok 'óta nem vett, a kerék a kabátját taposta, a kocsi az márkás lesz, az biz­tos, az ujjai majd a karja re­csegését hallotta a kerék alól, s a padlástér is megoldódna, a medencéje felé közeledett, elérte, a jobb csípőlapát ol­dalra billent, nyugati típus, a súly rettenetes volt, valami mutatósat, az abroncsok vég­képp eltakarták, Opelt talán, s az utolsó roppanást már nem érezte, mikor eszébe jutott a légy . . . ... s ez nem lehet, ezt nem hiszem, ezt ne akarja, ilyen nincs, nem igaz, ez lehetetlen, ezt hagyja abba, ezt senki sem hiszi el, ezt fejezze be, hazugság, nem igaz, nem igaz, de esküszöm, nem mondhatok mást, nem tudok mást monda­ni, miért mondanék, ez az igaz­ság, ezt kell elhinnie, mi ér­dekem lenne hazudni, higgyen nekem, el kell hinnie, ez az igazság, ez az egyedüli igaz­ság, de ne akarja bemesélni, maga értelmes ember, művelt, intelligens, ne akarja azt be­mesélni nekem, hogy elhigy- gyem, hogy igaz, hogy van ilyen, lehetetlen, maga sem hiszi el, ki van zárva, értelmes ember, hogy képzeli, rágondol az utolsó pillanatban egy légy­re, egy közönséges ócska légy­re, aki előbb még jól fel is bosszantotta, és segít, meg­menti az életét, ne akarja . . . . . nem akarom, de félre ér­ti doktor úr, könyörgöm, ön félre értette, egészen biztos, nem az én életemet mentette meg nem az enyémet, ez fél­reért s, én a légy vagyok dok­tor i . a légy . . . Pandur József rajza Sárosi István A légy *

Next

/
Oldalképek
Tartalom