Dunántúli Napló, 1983. június (40. évfolyam, 150-179. szám)

1983-06-30 / 179. szám

e Dunántúli napló 1983. június 30., csütörtök A mágocsi idősek második otthona szerkesztőség postájából Olvasóink érdeklődése nyomán kérdeztük a Pécs városi Tanács mezőgazdasági osztályától: mi lesz a malomvölgyi szép malomépületnek sorsa? Erdészház lesz belőle. Felújítását a reménypusz­tai „Új Élet" Termelőszövetkezet végzi, s várhatóan szeptember végén adja át rendeltetésének, Proksza László felvétele Olvasóink írják Kulturált utazásaink? Mintha egy családi otthont bővítették volna naggyá — olyan a mágocsi idősek napkö­zi otthona. A virágos, füvesített udvarban többen üldögélnek a rózsabokor melletti pádon. Bent a folyosón mindenütt cserepes virágok, az ebédhez terített asztalokon pedig vázákban díszlenek a csokrok. Tisztaság, rend mindenütt. A csempézett fürdőszoba piperepolcán nem­csak a szokásos tisztálkodási eszközök, hanem különböző sprayk is sorakoznak. A konyha asztalát, polcait hímzett térítők takarják, a szekrényben mint a gondos háziasszonyéban a leg­szükségesebb napi élelmiszerek sorakoznak. Jóllehet, az ide já­ró 30 idős ember részére nem helyben főznek, de ha megkí­vánnak valamit — lángost, pa­lacsintát, legyen mihez nyúlni. Hat évvel ezelőtt az áfész Madárcsicsergés csendül fel, amikor megnyomom a csengő­gombot. Kiderül, hogy a gye­rekvendégeknek szól, ők nyom­kodják mindig nagy élvezettel a trillázó csengőt. Az íróasz­talon megszámlálhatatlan, gon­dosan kihegyezett színes ceru­za, nagy halom fehér papír, az éléskamrában bármikor elő­varázsolható finom sütemény várja az apró látogatókat. Rózsa néni nem korrepetál otthon, nem vállal pénzért kü­lönórákat, egyszerűen „csak” játszik azokkal a tanítványai­val, akik valamilyen okból az átlagosnál több törődést igé­nyelnek. A játékok során per­sze mindig kiderül valami, pél­dául az, hogy az eddig bal­kezesnek vélt kisfiú tulajdon­képpen jobbkezes. Először váratlanul találkoz­tam Lévai JánosáéváI az isko­la folyosóján. Szünet volt ép­pen, a gyerekek rohangáltak, birkóztak, kitombolták maguk­ból a negyvenöt percnyi fegye­lem feszültségét. A nekem át­hághatatlan gyerek-gomolyag egy volt épületéből társadalmi munkában alakították ki a mágocsi öregek napközi ottho­nát. Az első években húszán jártak ide, később egyre többen jöttek. Tavaly — ugyancsak társadalmi összefogással __ bő­v ítették az épületet, s ma 30 idős ember gondozását szolgál- ja. A kézimunkázás napi, a nyi­tott klubdélután heti, a filmve­títés kéthetenkénti programjuk, de gyakran rendeznek irodalmi délutánt is. Tavasszal, nyáron, illetve kora ősszel kiránduláso­kat szerveznek. Legutóbb Sze­ged—Gyula—Debrecen környé­két járták be három nap alatt. A mágocsiak elképzelése sze­rint idővel hetes napközivé vál­toztatható az otthon. A felté­telek egy része ehhez már adott. neki szétnyílt, utat engedett. Nem megrettenve, félelemből, mögötte újra összecsaptak a hullámok, de mosolyára, kezé­nek cirógató érintésére egy pillanatig megállt a fergeteg. Rózsa néni látta, hogy idegen vagyok, mert huszonhat éve ta­nít itt az Úttörő utcai iskolá­ban, és mindenkit ismer a kör­nyéken. Látta, hogy tanácsta­lanul állok, segítségre szoru­lok, és Rózsa néninek mindig mindenhez köze van, ahol se­gíteni lehet. Amikor megtudta milyen ügyben jöttem, azt mondta: — Ne engem, az iskolát mu­tassa be! Erre próbál rábeszélni a la­kásán is, mert „Az oktatásügy kiváló dolgozója” úgy véli, nincs abban semmi különös, ha az ember legjobb tudása sze­rint végzi a dolgát negyven évig. Neki természetes, hogy saját pénzén vigye fagylaltozni az osztály harminchárom gye­rekét, hogy a családlátogatás nem kipipálandó kényelmetlen­ség, hanem a nevelés fontos Üzen a szerkesztő Tóth Lajos palotabozsoki ol­vasónknak üzenjük, hogy sajnos, így utólag nehéz felidézni a má­jus 30-án történteket: a pécsi főpályaudvar ügyeleti naplója szerint ugyanis mindössze két percet késett a nagykanizsai vo­nat, 14 óra 20 perckor érkezett az állomásra, a bátaszéki pedig menetrend szerint, 14 óra 23 perc­kor indult. Valóban, mindössze 3 percük maradt az utasoknak az átszállásra, így eshetett meg, hogy többen kénytelenek voltak csaknem két és fél órát várakoz­ni. Természetes, hogy ez a kény­szerű pihenő felháborította az el­késett utasokat, de bizonyára olvasónk is belátja, nehéz eldön­teni, történt-e mulasztás, fegyel­mezetlenség. Az bizonyos, hogy a vasutas szakemberek is okul­hattak az esetből, s valószínű, hogy egy kis jóindulatú odafi­gyeléssel más hasonló esetben megvárják az átszálló utasokat. Ozv. Papp Józsefné görcsönyi olvasónknak üzenjük, rendkívül sajnáljuk, hogy kellemetlen él­ményei voltak a községi húsbolt­ban, s reméljük, hogy csak egye­di esetről, félreértésről van szó. Reméljük, a bolt dolgozói meg­értik és elfogadják, hogy kis pén­zű, nyugdíjas vásárlóikat is ré­szesítsék ugyanolyan „előnyben”, mint a törzsvevőiket az olcsóbb húsok vásárlásakor. S biztosan az lenne a legegyszerűbb meg­oldás, ha mindegyik vevő élvez­hetné ugyanazt az előnyt, s ak­kor senki sem érezné kivételezett, vagy mellőzött helyzetben ma­gát. •Se Rákos Lajosné hirdi olvasónk kérésére levelét továbbítottuk az illetékeseknek, de egyetértünk abban, hogy jóval békésebb és egyszerűbb megoldás lenne, ha a hirdi „Kócos” vendéglő veze­tője önszántából gondolna a kör­nyék lakóira, hiszen az állandó zaj miatti panaszok, bírságok semmiképpen sem öregbítik a „Kócos” hírnevét. tényezője, természetes, hogy táskájában mindig ott a láz- mérő, és a fogkefe használatát ugyanúgy megtanítja, mint azt, mit csinált valaha Anonymus. Tanítványait szeretetbe bugyo- lálja, és mégis — vagy éppen ezért — a gyerekek alapos tu­dással kerülnek ki a második osztályból. — Negyed évszázadon ke­resztül elsősöket és másodiko­sokat tanított. Miért? Hiszen ez a legnehezebb. — De a legszebb is — vág­ja ró gyorsan, diadalmasan. — Itt az ember látja, hogy ad va­lamit, azt az alapot, amire a gyerek későbbi élete épül. Igaz, emiatt az első tanítót terheli a legnagyobb felelős­ség, de övé a legnagyobb öröm is. Megpendítem — kicsit félve — az oktatási reformok témá­ját, Rózsa néni azonban fel­csillan, elemébe kerül. Elme- rülten taglalja, miért nem kell félni az új módszerektől, saját kísérleteinek, mintatanitásainak eredményeivel igazolja, az új Az utazással kapcsolatos él­ményét írta meg két pécsi ol­vasónk, s levelükből kiderül, milyenek vagyunk mi, utasok. R. E.-né, nyolcvanéves, pécsi asszony, aki kénytelen a bot tá­maszát is igénybe venni a köz­lekedésnél, a következőket írta: ,,A minap olvastam az újság­ban, hogy az ifjúságot udva­riasságra kell nevelni. Igen ám, de mit tehet a pedagógus, ha az anyuka így utasítja az autó­buszon gyermekét? Menj kis­fiam előre, és ülj le, mert te is megfizetted a jegyet . . . (Persze a felnőttek példája sem igen nevel.) Szintén a közelmúltban utaztam Pécsett, a 22-es autó­buszon: egy 40—50 év körüli nő leült, és a mellette lévő ülés­re tette a' szatyrát. Kérdeztem: szabad? Erre rátette a kezét a csomagra és közölte: ide a fér­jem ül. A férj pedig a hátam mögül odaszólt, tessék csak le­ülni egész nyugodtan ... Szintén a pécsi 22-es járaton történt: a végállomáson a lép­csőn óvatoskodtam lefelé, ami­kor a sofőrfülke ajtaja kinyílt, az autóbuszvezető kilépett, megfoata a karomat és lesegí­tett .. A 22-es járat autóbuszvezető­jét dicséri Szvath Józsefné, pé­csi olvasónk levele is: „Kétéves kislányommal gyak­ran megyünk az ABC-be. Őszin­tén szólva o levegőztetésnek ez is lehet jó, ha lelkiismeretesen alkalmazzák. Lévai Jánosné a tanév végén nyugdíjas lett, de nem vonul nyugalomba. Szerződéses neve­lőként kezdi a munkát szep­temberben az első osztályban. Rezes Zsuzsa a módja kicsit kényszermegol­dás, hisz elég lenne azt cipelni, amit boltban megveszek, de ha nincs kire hagynom a picit, bi­zony viszem magommal. így az­tán nem csoda, ha jólesik min­den apró segítség. A 22-es bu­szon történt (a rendszáma BZ 12-—40), hogy a leszállásnál nem volt más segítségem, a so­főr szállt ki a fülkéből, elvette a csomagomat, s »csak szépen, lassan« — mondta a leszállás­nál . . .” Kellemes üdülés Pécsett Murányi Tibor Bánrévéről kül­dött levelet, amelyben pécsi ol­vasóinknak is szeretné elmon­dani, milyen kellemes időt töl­tött a közelmúltban a SZOT Mecsek üdülőben. Murányi Ti­bor elragadtatással í.t az üdü­lő dolgozóinak szorgalmas mun­kájáról, hiszen nemcsak a há­zat, hanem az üdülő környeze­tét is gondozzák, rendben tart­ják. A vendégeknek a televízió, és a különböző társasjátékok mellett szépen válogatott könyv­tár is rendelkezésükre áll. S az üdülő kulturosa felejthetetlen kirándulást is szervezett Bara­nya szép tájaira az itt pihenők­nek. örömmel adjuk át olvasóink­nak Murányi Tibor elismerő so­rait. Köszönet a segítségért Sánta Tamásné pécsi (Mária- dűlő 43.) olvasónk mondta el, hogy rendkívül nagy segítséget kapott a Pécsi Postaigazgató­ságtól. A posta már a telefon­igénylési kérelemnél méltányol­ta, hogy olvasónk mozgáskorlá­tozott, gyorsan intézkedtek. S a posta II. Rákóczi Ferenc 226 602-es körzet) szocialista brigádja társadalmi munkában vállalta a telefonkábel beszere­lését, így a telefonköltség 9200 forinttal kevesebbe került, ke­vés nyugdíjjal rendelkező olva­sónknak, aki természetesen há­lásan köszöni a postának a gyors és áldozatkész segítséget. Tisztelt w Álnevek! Már szinte elfogadott gyakor­lattá vált a sajtólevelezésben, hogy névtelen leveleket kapunk. Ezek a nem vállalt bejelentések mindössze annyi könnyebbséget jelentettek nekünk, hogy az írás tartalmától függően dönt­hettünk arról, foglalkozunk-e ezekkel a közérdekűnek mondott témákkal, vagy csupán tudomá­sul vesszük az értesülést. Ame­lyet nem kellett túlságosan ko­molyan vennünk, hiszen a levél írója sem tartotta fontosnak, nem vállalta az ügyet személye­sen, nevével és címével. . Az utóbbi időben pedig örömmel tapasztalhattuk, hogy jóval kevesebb névtelen levelet hoz a szerkesztőségünknek a postás. Az önök bizalmának hit­tük, hogy vállalják, .nevüket ad­ják a közérdekű problémák fel­tárásához, s bizalommal fordul­nak hozzánk személyes ügyeik­kel is. Sajnos, az örömünk mellett újabban megtréfálnak minket, önök, Kedves Álnevek! Válasz­leveleink közül nem egyet „a címzett ismeretlen” megjegyzés­sel küld vissza a posta. S ép­pen azokat a leveleinket, ame­lyekben igyekszünk vitázni: hát­ha elhamarkodottan von fele­lősségre a bejelentő. Had emlékeztessem néhány esetre önöket! Nemrég rótt mea bennünket egyik pécsi ol­vasónk: a Dunántúli Napló helytelenül tájékoztatja az ol­vasóit az autóbuszjáratok köz­lekedtetésével kapcsoatban. Sőt olyan információkat adunk, amelyekről még a 12-es Volán­nál sem tudnak. Igyekeztem meggyőzni a levélírót: jelsza­vunk a hitelesség,'információink nem légből kapottak, felelős személyektől kérünk közérdekű tájékoztatást. Szavaim pusztába kiáltottak maradtak, mert a le­velem visszajött — egy álnév­vel vitáztam. Kollégám is hasonlóképpen járt: egy zenekar neve miatt vonta felelősségre az olvasó, erkölcstelennek tartja a megne­vezést, s már-már az újságírót is, amiért leírta. Kollégám tisz­tességgel válaszait: egyetértett — félreérthető a név, ám az együttes jól szerepelt, s vala­hogy meg kellett neveznie, s va­lahol ezt a megnevezést már elfogadták. Azóta is őrzi a vá­laszlevelét, amely felbontatlanul jött vissza. S higgyék el, a „környék la­kói" álnév sem mindig szeren­csés. Hadd bizonyítsam: egy lépcsőház nevében írt nemrég valaki, s szapulta a házfelügye­lőt. Kíváncsiak voltunk, segítsé­get kértünk.- S kiderült, a lakó- közösség senkit sem bízott meg azzal, hogy nevében bárki, bár­mit és bárhol szóvá tegyen. Egyébként nincs kifogásuk a házfelügyelő munkája ellen. S, hogy a tréfából rossz tréfa is lehet? Kellemetlenség má­soknak? A közelmúltban tettünk szóvá Géczy Oszkár pécsi olva­sónk nevében közérdekű prob­lémát, hangsúlyozom, közérdekű volt. Igenám, csakhogy Géczy Oszkár (kérésére írom ide a nevét) nem kívánt semmit szó­vá tenni — valaki használta egy kis időre a nevét. Csak tré­fa volt. Igaz, ezzel kellemetlen helyzetbe hozta olvasónkat, és becsapott minket, még akkor is, ha egyébként közérdekű volt, amit szóvá tett. Nincs lehetőségünk minden levélíró, telefonbejelentő kilé­tét nyomozni. Továbbra is bí­zunk önökben. S bizalmunk je­leként elmondom, hogy to­vábbra is vállaljuk írásainkat és címünket... Gáldonyi Magdolna, Pécs, Hunyadi út 11. *-■ Ma befejeződik a pécsi Tímár utcai szociális otthonban a juniá. lis, amely egy hónapon át színes, változatos programokat nyúj­tott az otthon idős lakóinak. A rendezvénysorozat egyik kedves eseménye volt a többi pécsi otthon vendégeskedése a Tímár ut­cában, amely alkalmat adott egymás megismerésére, a gondok közös megbeszélésére és a közös szórakozásra, bemutatkozásra is. Nem lehet abbahagyni Nyugdíjasként is az elsősök között

Next

/
Oldalképek
Tartalom