Dunántúli Napló, 1983. június (40. évfolyam, 150-179. szám)
1983-06-25 / 174. szám
KISLÉGI NAGY DÉNES Közel a 100-hoz* Ha nem lennék vak és süket Megtagadnám éveimet Másznék magas hegycsúcsokat Olvasnék, írnék még sokat Hallgatnék Liszt-rapszódiát És Don Juan pezsgődalát Látogatnék tárlatokat Giokondákat, Dávidokat Megnéznék minden csecsemőt Mily édesen alusznak ők Megcsókolnám anyjuk kezét S mindnek dicsérném gyermekét Ha látnék szép asszonyokat Mondanék pajzán dolgokat Ölelni őket nem tudom Megcsókolnák homlokom Sokat járnám a temetőt Hol sírjukban nyugosznak ők Feleségem Húgom Anyám Ők nem gondolnak már reám Sok jó barát is ott pihen A földnek sötét mélyében Nincs már vidám szinpozion A pezsgőmet magam iszom De hogy vak vagyok és süket Nem tagadom éveimet Bár a szivem biztatna még Ennyi az életből elég •Kislégi Nagy Dénes most ünnepli 9». születésnapját. Néhány hónapja írott versével köszöntjük az idős tudóst, a filozófust, szociológust, a pécsi egyetem volt tanárát. FUMACS VIOLA Talán Felettünk a járda, reggel poros kezével benyúl a Nap s magához veszi a tárgyakat. Alkonyatkor hazaköltözik szemed, hogy virrasszon, hogy virrasszam. Porköpenyben, pincehideg leheletű falak között, csarnoki liliom az esti csók. S ha néha gyertyát gyújtunk,, még egymás kezét is elhisszük talán. O lvasom Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér című gyönyörűszép könyvét. Az erdélyi Mezőség mai énekese azt írja: „Gyakori szokás még nálunk a leányszökte- tés. Ami persze nem oly vidá- mító kaland, aminőt filmeken szoktunk látni. B. néném reggel arra ébredt, hogy a bálban, s a szöktetés alkalmával oly me. rész lovag sunyin odébbállt; a felkontyolt leány hóna alatt a kis batyujával, mit a szégyen csak megnehezített, mehetett haza az apjához, ahol is az örcmünnepnek kijáró pofonok várták. Az ily módon megpecsételt leányok férjhezadására azután az egész kiterjedt rokonság összefog, s az eredmény valamely sánta vagy 'bugyuta féri becsalogatása." Becsukom a könyvet és eltűnődöm. Az írót kiröpítő Puszta, kamarás elég messze esik ugyan a Nagyküküllő-menti Nagygalamibfalvától, de ott, Kányádi Sándor falujában is hallottam ilyesfélét. Vajon S. Erzsi szintén vakvágányra sza- lajtotta volna az életét? Alig hinném, nem így mutatkozott. Nála különben is inkább vőlegényváltás történt. A szemem láttára úszott a 'boldogságban, egy széken szorongtak, közös tányérból csipegettek, örökké egymásba csimpaszkodtak — szóval ragyogott Erzsi friss szer. zeményű urának az ölében, mint a nap. Az asztalon finom orda. kolbász, főtt tojás meg egy üveg, kimondhatatlan nevű és zamatú bor, de ők alig nyúltak az ételhez csak egymást nézték-nyalták-falták tel'hetetle. nül. Mivelhogy ők sem egészen •rendes módon kerültek össze, s ahogyan csinálták, az kis híján kimerítette a leányszöktetés ismérvét, amitől S. Erzsi édesanyja napokig borogatást rakott a fejére. Ottjártamkor, azonban már nevetett a szeme, amikor a fiatalok felé fordult: — Haragudtam rájuk, persze, hogy haragudtam. Ilyet csinálni. Dehát ahhoz a másikhoz nem volt semmi kedve, kár erőltetni. Erzsi tekintete szeretettel csüngött édesanyján és még mindig meggyőző szándékkal tette fel neki a kérdést: — Miért ne éljek olyannal, akit szeretek? — Jól van jól, a fene a rangotokat. Ceruzával a kézben fordultam az alig félesztendős menyecskéhez : — De hát mi történt, hogyan történt, nekem illetéktelennek szabad-e megtudnom? Talán várta is az érde’k'ődést. Gyöngéden elhárította az urát, kissé összekapkodta fejében a részleteket és komoly arccal belefogott. — Tavaly júniusban kezdtem szórakozni egy fiúval, a falum- beli G. Istvánnal, és arról volt szó, hogy decemberben eljegyez. S na, meg is volt az eljegyzés, két barátját hozott erre az alkalomra a munkahelyéről. En megismerkedtem az egyik fiúval komolyabban. Meg is csókolt a vőlegényem előtt. Nekem is megtetszett a fiú, L. Károly. Akkor ő az eljegyzés utón meghívott, hogy menjünk el Nagykendre mulatságba. El is mentünk. S tánc közben egy- szercsak mondja nekem, hogy a házasság nem volna-e jobb vele, mint a vőlegényemmel. Kezdtem úgy gondolkozni, s nekem is úgy jött, hogy tényleg őt választom. És akkor hazajöttünk, búsúltam, tetszett, mit Károlynak szóljál, na. Szólj te, dobta vissza. — Édesanyám mosta a köpenyt hétfőre, hogy megyek munkába. Ideadná nekem, mossam tovább, holnap kell, fúj a gyár. Mondom, fúj már akinek, de nekem nem. Meg vagy te bolondulva te leányka, mi van veled? Mondom, nekem nem kell a vőlegény. S megszólal Károly: Erzsi néném, Erzsi az enyém s Erzsit viszem el. Édesanyám kétségbe volt esve, azt sem tudta, mit csináljon: F. NAGY ISTVÁN Vőlegényváltás csináljak, szóltam édesanyámnak, szóba se állt velem. Az édesanyja, aki figyelt minden szóra, hogy nem beszél-e félre a lány. közbeszólt: — Igen. Azt mondja nekem a vejemnek mutatkozó Pista, hogy Erzsi néném, szinte a menyasszonyom nélkül jöttem haza Nagykendről, a leánya nélkül. Mondom, hát miért, fiam. Azért, azt mondja, mert nem akarták, hogy velem jöjjön. Erre én: az úristeneteket meg vagytok bolondulva? Ez így van, azt mondja, de tudja-e Erzsi néném, hozzám olyan ez az Erzsiké, mint télen a Küküllő. Hát mit mondtam volna neki! Ennek a leánynak az esze már egyebütt járt. Erzsi folytatta: — És akkor gondoltam, bárcsak írna vagy idejőne az a nagykendi legény, mondaná meg őszintén, mit akar, tán be akar csapni. Erre vasárnap, január 7-én idejő. kérdezi édesanyámtól, Erzsi hol van. Azt mondja, még alszik, mert éjszakás volt. Hát akkor, keltse föl, no! Mondja neki, lépjél be fiam és keltsd föl te. Be is jő, és mikor megláttam, hogy Károly az nyakába szöktem, megemeltem, megcsókoltam és ő is engem. S mondom, jaj, idejöttél? S azt mondja, igen. Mondom, ugye itt maradsz estére, hogy menjünk a moziba? Feleli, nem. Gondoltam na, vége minden- nök, mégse utánam jött, csak úgy hiteget. Azt mondja, jössz velem? Mondtam, hova, te? Hát mi'hozzánk. Meg voltam lepődve, megint erre a szóra. Kelj föl mór, na, s gyere, biztatott. Gondolkozók, mit csináljak. Úgy voltam, tetszik nekem, s elmegyek, lesz ami lesz. Fölkeltem, már kezdek is pakolódni a ruháimból. Most már kéne szólni az édesanyámnak. Mondom azt nem lehet, a leányka el van jegyezve, ilyen nincs te nem mész sehova. Mondom, de megyek. Látja rajtam, hogy nagy vágyam van, vonzódásom van Károlyhoz. s neki is 'hozzám. Gondolta, menjen innen a fenébe ez a lány, ne egye többé az életemet. — Aztán összepakoltunk. Mit is vigyek? Károly mondta, sok mindent ne vigyünk, ne legyen föltűnő. Dehát ö lehet, nem is azért mondta, hanem inkább azért, mert nem voltak beleegyezve a szülei, vagyis még nem is tudtak rólam. így mentünk el vonattal Nagykendre, ide vagy 80 kilométer. Odaérünk nem volt otthon senki. A szomszédban volt az édesanyja. Na, hazahívja. Károly, mi van veled, miért jöttél haza, PALOS ROZITA kérdezi az édesanyja. Megnősültem. Kétségbe volt esve. Hát elment ennek a gyereknek az esze? Katonaság előtt áll, jóformán gyerek, hát mit tudnak csinálni ezek a tökéletlenek. Mi lesz, szívszorongva állok az udvaron. Féltem nagyon, úgy reszkettem. Azt mondja az anyja, ilyen nincs, menyasszony volt, fogd meg a kezét és vidd vissza. Ezt még nem tudja sen. ki, mondjátok, ez csak vicc volt. Erre Károly: azt nem, elhoztam, de nem azért hoztam el, hogy hazavigyem. Mondom, gyere, akkor menjünk vissza. Károly megköti magát: nem megyünk sehova, gyere, viszlek a :húgo- mékhoz, Égrestőre. Elmegyünk oda, ott a húga, s a húga férjének a nagymamája, nagyon kedvesen fogadtak. Ott voltunk három nap, de én már kívánkoztam haza. Gyárba járok ügye, nem akartam otthagyni, részletem van, azt le kell tör- lesztenem. Maradjunk ott. biztattak, lakjunk náluk. — Hazajöttünk, s úgy örvendett édesanyám. Mi van fiam, hogy fogadtak? Elmondtuk. Jaj, azt a mindeneteket, mit csináltatok. De most már a nagykendi szülők is bele vannak törődve, látják, hogy egyeződünk. Február' 10-én esküdtünk Bögözd- ben, s gondoljuk, így fogunk tovább is lenni, szeretjük és megbecsüljük egymást. Különben a pap nem ér semmit, az a fontos, hogy szorosan fogjuk egymás kezét. F olkerekedtünk, elsétáltunk az ötödik szomszédba. Ott volt egy száraz üres szoba, Erzsi abban tartotta bezárva 8 ezer lejes bútorát a kellő stafirunggal együtt. A házigazda megengedte. , hogy itt tartsák, amíg nem lesz hol lakniok. Addig Erzsiék kicsi há zában 'húzzák meg magukat. Csontváry előtt Tájak az emberek itt és ember a táj a tenger a fa A létben hullámzó homok feledte már a bűnkorszak geológiáját A táncolok minden valóságot túlélten a mennybemenetelt gyakorolják A siratok a fájdalom és a halál igazságába öltözötten a hatodik látomás fényeire gondolnak Csak az egek az egek aggódó kékjét nem tudom TttattsTbor Nagy La*!? A szerencsésebb pécsi olvo- sók már a könyvhéten hozzájuthattak Tüskés Tibor most megjelent Nagy László — könyvéhez. — öt évvel a költő halála után csak megszilárdult a bizonyosság: Nagy László költészete a felszabaduláskor indult nemzedék legnagyobb teljesítménye, összefoglaló érvényű és maradandó értékű líra, amelynek nem árthat a múló idő, s híveinek, értőinek számo is egyre növekszik. Tüské^ Tibor munkáját — ahogy maga írja — „kísérlet, az első könyv, amely elsősorban a költő vallomásai és o korabeli kritika tükrében kíván képet rajzolni Nagy László költői útjáról." A könyv legfőbb erénye ennek a feladatnak kifoaástalan és magas színvonalú teljesítése. A cél szerénynek látszik, pedig igen nehéz elfogulatlanul és jó Könyvről könyvre Tanulmányok írókról, irodalomról ízléssel megvalósítani. Nagy László pályájo csaknem félszázad történelmének minden rezdülését és megrázkódtatását átíveli, azaz magában foglalja, szüntelen küzdelemben önmagával és a világgal, s ugyanakkor, éppen ezért, a kritika számára is folytonos ütközőpont. A pályakép megrajzolása tehát az igazi értékre figyelő higgodt és bölcs állásfoglalást kíván az egész irodalmi folyamat megítélésében. Fokozza a feladat nehézségét, hogy noha az életmű lezárult, annak megítélése ma is ütközőpont. Tüskés Tibor könyvének másik érdeme, hogy ebben a ma is folyó, néha „láthatatlan” küzdelemben is Nagy László értékeire figyel. ,,E könyv olyan mértékben vitairat, hogy szeretné elkerülni mind o Nagy László költészetét lekicsinylők, alábecsülök, mind a nevét kisajátítók, személyének ,vezért' szerepet szánók magyarázatát" — írja Tüskés, majd megjelöli a felfogást, amelyet egész könyve hitelesít: „Nagy László egyetemessége o költészetével foglalkozót is megértésre, szolgálatra, a szélsőségek elkerülésére, az érték befogadására inti.” A könyv harmadik érdeme, hogy — noha nem tudományos igényű szakmonográfio- írására vállalkozik — terjedelmi lehetőségeihez mértén elemzi és értékeli is az életművet, adatokkal gazdagítja az életrajzot és szép műelemzésekkel járul hozzá Nagy László költészetének megértéséhez. (Szépirodalmi Könyvkiadó). * Egy álom következményei címmel vegyes prózakötettel jelentkezett ÁGH ISTVÁN. A kötet- történeteket, meditációkat, emlékezéseket, naplótöredékeket és szép csokorra való irodalmi kritikát, jegyzetet tartalmoz. Nem a költő „melléktermékei" ezek, inkább az írói műhely tágasságát jelzik, a tájékozódás és az önkifejezés sokoldalúságát. Az emlékezések, vallomások során természetesen felbukkannak a bátyjával, Nagy Lászlóval közös gyermekkor élményei, sőt Ágh Istvánnak arra sincs oka, hogy Nagy László hatása ellen tiltakozzék. A kötetben is közölt interjúban olvashatjuk: „Sokszor, jóindulatba csomagolt kíváncsisággal megkérdezték, nem nyom-e a bátyám? Engem inkább azok nyomtak és nyomnak, akik ezt hiszik, mert önálló gondolkodásomat, tehetségemet, önálló életemet vitatják tőlem. Persze hatása nem tagadható. A mi nemzedékünkre emberi példájával, költői céljaival, formateremtésével nagyon hatott az ő nemzedéke. De hatásuk nem diktatórikus, mellettük ott ragyog mindenki, aki ma ebben a nyelvben teremtő és igaz költőnek mondható ... A költészet nem verseny, nem az a fontos, ki lesz nagyobb, magamat kell megvalósítanom és rábízni az időre.” A kötetben szereplő kritikák, jegyzetek Ágh István széles körű tájékozódásáról és vonzalmairól tanúskodnak. Az idősebb nemzedékekből többek között Kassák Lajos, Sinka István, Áprily Lajos, Jékely Zoltán, Zelk Zoltán, Takáts Gyula, Pilinszky János költészete foglalkoztatja, de ír, csaknem valamennyi nemzedék-társáról, s Berták Lászlót is rokonának érzi. A klossz'kus elődök közül többször ír Berzsenyiről, Adyról, Petőfiről. Ágh István élvezetes, szép stílusi prózát ír. A gyermekkorát és ifjúságát idéző emlékező írások, csakúgy, mint a remek „Albérleteim története" vagy a mai életről szóló jegyzetei — köztük a pécsi vásárról szóló „Vásárfia emlékeztetőnek” — teljes értékű, jó elbeszélések. (Magvető). * KENYERES ZOLTÁN a fiatalabb irodalomtudós nemzedék egyik legkiválóbb képviselője. A lélek fényűzése c. most megjelent tanulmánykötete nemcsak anyagában rendkívül gazdag, de szemléletében is igen figyelemre méltó. Kötetéhek első ciklusában a humanista történetíróktól kezdve Bornemissza' Péteren, Kazinczy Ferencen át Cholnoky Viktorig és Csáth Gézáig a régebbi irodalmat teszi mérlegre, a másodikban Déry Tibor, Kolozsvári Granpierre Emil, Vas István, Kálnoky László, Takáts Gyula és Sőtér István mellett igen fontos és érdekes esszét ír Hamvas Béláról, ai harmadik ciklust teljes egészében Weöres Sándornak szenteli, a negyedikben pedia Lengyel Péter, Balázs József és Esterházy Péter, valamint o legfiatalabb, irodalom áll a középpontban. Az egész kötet élén pedig „Bízzunk az irodalomban!” című esszéjét helyezte el, amelyben irodalomszemléleti elveit foglalja össze. Horváth János irodalom-meghatározásából indul ki, amely szerint az irodalom „írók és olvasók szellemi viszonya írott művek közvetítésével”. Fejtegetéseiben azt bizonyítja, hogy az irodalom legfontosabb feladata a társadalomban élő ember érzékelő- kéoesséqének és értéktudatának alakítása. Ily módon tagadja, "hogy szét lehetne szakítani az irodalmat sorsirodalommá és öncélú irodalommá. „Nincs olyan irodalom, omely ne történelemről, társadalomról, sorsról, életről beszélne, ha az irodalom elnevezést esztétikai értelemben is megérdemli .... A szellem és a lélek köre az ember legtársadalmiasultabb minőségeit foglalja magában. Aki erről beszél, a sorsról beszél" — írja Kenyeres Zoltán, majd még világosabban ösz- szegzi felfogását: „Bízzunk oz irodalomban, és hagyjunk föl végre avval a megcsontosodott babonával, hogy a témában keressük a társadalmi és nemzeti elköteleződés csalhatatlan bizonyítékát. Bízzunk az irodalomban, és veqyük tudomásul, hogy minden igazi, mély embert él- ‘ ményhez vezető irodalom sorsirodalom. öncélú irodalom pedig nincsen, csak rossz művek vannak . . ." Szederkényi Ervin
