Dunántúli Napló, 1983. június (40. évfolyam, 150-179. szám)
1983-06-25 / 174. szám
Fotó: Proksza László Komló, 1983. június rszágosan számos, jó, hasznos, fölemelő kezdemé- nyezés szolgálja a nemzetek, népek közötti barát- ság gondolatát; egymás értékeinek megismerését és a békének, az emberiség konfliktus nélküli békés jövőjének az eszméjét — a Helsinki Záróokmány szellemében. S bizonyára nem az egyetlen voltam, akinek éppen Helsinki jutott eszébe a komlói VI. Kodály Zoltán gyermekkórus-találkozó három napjának legkülönbözőbb rendezvényein, koncertjein is. Nem hiszem, hogy eme találkozók és kezdeményezések, cserekapcsolatok és fesztiválok közt érdemi sorrendiség köny- nyen megállapítható lenne. A maga nemében mind fontos. Ha mégis differenciálnánk, úgy gondolom, nem túlzás, hogy Komló neve a legelsők közt említendő. Tíz év után — a színvonalukban folyamatosan emelkedő, csiszolódó találkozók élményeinek birtokában — ezt mindenekelőtt a köszönet és az elismerés hangján le kell szögeznünk. Mert Komló nemcsak nevet és teret adott hozzá. Megcsinálta. Rendre, kétévenként, rendezésében példaszerűen; eszmeiségében és színvonalában maradandó nyomokat hagyva. Gyerekek —javarészt azóta felnőttek — ezreit kötve ezernyi érzelmi szállal — s a dalolás, a kórusművészet élményeivel; a találkozások, a szövődő emberi kapcsolatok, bizakodunk, életre szóló emlékeivel —, egy kis dunántúli bányászváros helyi színéhez és a hely leikéhez, „genius loci”-já- hoz: egy darabka Magyarországhoz. * A maga tartalmi élménye és tanulsága mindegyik komlói találkozónak megvolt. Az idei is bővelkedik, főleg az előbbiben. S mivel alkalmam volt a három nap több koncertjét is végighallgatni, eme összefoglaló beszámolóban itt szerzett észrevételeim közül azt szeretném elmondani, amit a legfontosabbnak érzek. Természetesen nem a hivatalbéli ítészek szemszögéből — ezt megtették avatott szakemberek szűkebb körben —, pusztán a közönség soraiból, egy szemlélődő koncerthallgató benyomásai gyanánt. A két hivatalos esti koncertet a pártbizottság nagytermében, illetve a szép, új hangverseny- teremben rendezték meg párhuzamosan öt-öt kórus részvételével, másnap fölcserélve a szereplőket. Mindenekelőtt pár szót a várakozáson alul maradt szereplésekről, mivel ilyenek is voltak. Sorrendben elsőként lépett a pódiumra szombaton a Spittali Zeneiskola 8. Hétvége leánykara (Ausztria). Meghívásuk valamilyen félreértésen alapulhatott. Ennyire hamisan még egyetlen kórus nem énekelt Komlón. Műsoruk teljes szimp- lasága, igénytelensége — a találkozó elvárásaihoz képest — csak jobban kiemelte a mindvégig erőteljesen lefelé csúszó együttes gyöngeségeit. Szereplésük meg se közelítette az izlandi kislányok ugyancsak bizonyára félreértett műsorvá- Idsztását, pontosabban „show”. műsorát. Az ő intonációjuk sem volt olykor teljesen tiszta (főképp szoprán szólamuké), mégis élvezetes, tetszetős, látványos műsort produkáltak: hatásos, jobbára könnyen énekel- hető-megtanulható művekkel. Olyanokkal, amiket eddig elvártak tőlük ... Mentségükre azért valamit közbevetnék, gondolom, ellentétben a szakemberek szakvéleményével. Ez az alapjában véve technikailag képzett, mindössze 18 tagú együttes azért egy Bartók- és két Kodály-művel is megtanult, és előadott élvezhető módón. S tette ezt egy alig Siklós nagyságú városkában (ahol mellesleg 100 tagú kórus működik), s egy olyan távoli országban, ahol a magyarországnyi szigeten alig 240 000 (!) ember él... Ehhez is viszonyítsunk! Ennyit a „fjordokról” .. . * A szliveni (Bulgária) gyermekkar ragyogó tehetségű, csodálatos hangzással és tisztasággal éneklő együttes. ígéretes képességekkel. Feladatukkal azonban ők sem lehettek tisztában. Tíz műsorszámukból hét zongorakísérettel hangzott el; a „művek" a hajdan nálunk is kötelező tömegdalok, mozgalmi dalok, tábortűzi gyermekdalocskák szintjén cseng- tek-bongtak. Jogos lehet egy külföldi zsűritag véleménye: ez a kitűnő együttes valóban nem tud egyetlen komoly művészi produkciót felmutatni? . .. Egy kórus tévedhet, melléfoghat műsorválasztásában. A három együtt viszont jelez valamit a rendezőség számára. A többi együttesnél úgy éreztem, csupán árnyalatnyi különbségek mutatkoztak helyenként a nagyon igényes műsorok előadásában. A pécsi Mátyás király úti Általános Iskola gyermekkara átélten, kifejezően énekelt (karnagyok: Izsótiné Megy esi Katalin és Molnárné Szegő Anna). A kaposvári Tóth Lajos Általános Iskola kórusa (Zákányi Zsolt) egészen sajátos, szinte kristályosán magas, világos színekben hangzó együttes — aminek -előnyei s bizonyos műveknél hátrányai is vannak. Remek könnyedséggel, csillogóan „madrigáloz- nak”; olykor viszont a mélyebb szólam színei nem eléggé markánsak meghatározóak. A kórus olyankor is üvegcsengéssel énekelt, amikor a sötétebb tónus lenne indokolt. Értékeikre azonban a közönség is kitűnően ráérzett, ami a tapsok intenzitásából is kiderült. Az ostravai (Csehszlovákia) rádió gyermekkórusa (laromir Richter) igazolta jó hírét. Szép, egységes hangzású, kivételes finomságokra törekvő együttes. De náluk sem egészen érthető, miért hajlanak a „könnyebb el- lenállás” felé, amikor nehezebb művekre, azaz magasabb mércékre is képesek. (Zongorakíséret nélkül isi). Kodály Túrót eszik . . .-jének remek, jó kedvű megszólaltatása viszont — enyhe, alig észrevehető akcentussal — méltán aratott nagy sikert. * Ha a találkozó verseny lenne, a nagydíjat valószínűleg négy énekkar között kellene megosztani. A stockholmi svéd leánvkar — tökéletes hangversenykórus. Tökéletes biztonság- qal és elbűvölően bájos muzikalitással; érett hanazáskultú- rával, könnyedséggel és átéléssel adták elő a legnehezebb és legbonyolultabb műveket is. (Karnagyuk: Bo lohansson). Ugyanígy hangzott fel előadásukban két Kodály-mű (Táncnóta, Túrót eszik,..), hihetetlenül tiszta és szép magyarsággal, stílusérzékkel. S ráadásnak egy rövid Bárdos-részlet. Percekig zúgó vastapsával a közönség alidi-alig engedte le őket a pódiumról. Ugyanezen a színvonalon szólalt meg, ugyanezzel a hatással — gyermekkori kategóriában — a debreceni (Kissné Weiser Katalin); a budapesti (Mohayné Katanics Mária) és a komlói (Tóth Ferenc) kórus. Méltatásukhoz, egyéni színeik, értékeik dicséretére oldalakat lehetne írni. A legmagasabb rendű kórusművészetet szólaltatták meg, túl azon, ami ebben a kategóriában minőségileg elképzelhető. A tíz vendégkórus'— mintegy 600 kis- és nagyobbacska diák — visszatért iskolájába. A találkozó élménye azonban tovább él. Bennük és azok emlékeiben, akik hallhatták őket. Wallinger Endre A film születésének első évtizedeiben mindazok, akik nemcsak olcsó vásári mutatványt láttak benne, elsősorban nem a művészet új kifejezési lehetőségeit remélték a mozgó képektől, hanem az oktatás, a nevelés minden korábbinál hatásosabb kiegészítőjét. S erre nemcsak a technikai újdonságok iránt lelkesedő álmodozók gondoltak, hanem az álmodozással oly ritkán gyanúsítható állami tisztségviselők is. Ma is imponálók azok a listák, amelyek már a huszas években a főváros köz- oktatásügyének tulajdonában lévő kikölcsönözhető filmekről készültek. Szabad legyen itt egy személyes emlékről is szólni. Olyan falusi polgári iskolába jártam az 1940-es évek elején, amelyben a szemléltetőeszközök maximuma (a térképeken és néhány illusztrációs táblán kívül) a lakmuszpapír volt, amit éppen ezért csak felsős korában láthatott a kíváncsi kisdiák. Ugyanebben az iskolában már havi rendszerességgel láthattuk a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium oktatófilmjeit. Mindez persze, a film és az oktatás kapcsolatát bizonyíthatja, de hát ezeknek a filmeknek a jelentős része éppenhogy nem a szorosan vett tananyaghoz kapcsolódott, -hanem nevelési, ha úgy tetszik, ideológiai funkciókat szolgált. (Például akkoriban a nagyon erőteljes irredenta propagandát.) S persze, az is közhely már, hogy a húszas években egy külföldi érdekeltségű magyar Bizonyos lehetőségek pedig már régen adottak. Például az ismeretterjesztés hagyományos formái. S szent meggyőződésem — sokak véleményével szemben —, hogy az élő, beszélő ember soha nem meqy ki az ismeretterjesztés divatjából. Az élő szó, hallgató előtt született gondolat, a kifejezést árnyaló, módosító metakommunikációs gesztusok, az előadó rugalmas és spontán alkalmazkodó képessége, s ami mindezzel együtt jár: a kérdésekre adott azonnali váluszok lehetősége legyőzhetetlenné teszi az embertől emberhez szóló ismeretterjesztést. Ami persze, nem azt jelenti, hoqy ez illusztráció felesleges. Ellenkezőleg: minél sokoldalúbb az előadó, annál inkább igényt tart a demonstrációra. S van-e, lehet-e jobb eszköz ilyen célra a filmnél? (S a film alatt már a videó-kazettát is értem.) rabbinál jobban a közművelődés más területein felhasználni? A válasz azért nehéz, mert maga a közművelődés egésze, ha nem is válságban, de válaszúton van: megtartva vagy odaadva a művelődési házak intézményhálózatát, hogyan tud a hétköznapi közösségi élet információs rendszerébe integrálódni? Minthogy erre a kérdésre magam sem tudom a választ, legfeljebb sejtéseimről számolhatok be: 'arról, hogy a jövő — még nem is létező — formáit felesleges szembeállítani a jól vagy rosszul dolgozó, de mindenképpen létező művelődési intézmény- rendszerrel. Ezért a jövő filmes közművelődéséről is csak olyan sejtéseim lehetnek, hogy már most számolni kell a művelődési házakban (öt-tíz éven bélül) a video elterjedésével, tehát biztosítani kell a meglevő legjobb, legidőtállóbb filmanyagok átmásolását videoszalagra. A másik, még bizonytalanabb sejtésem, hogy ha azt nem is tudjuk, milyen lesz holnap a „házon kívüli”, azaz művelődési házon kívüli közművelődés, de azt tudjuk, hoqy vezetni, inspirálni a munkát akkor is szakemDOKUMENTUMFILM KÉSZÜL DERKOVITS GYULÁRÓL. Dokumentumfilmet készít Szombathelyen a Magyar Televizió Derkovits Gyuláról. A mintegy 30 perces film bemutatja a festő életművét. A film rendezője Radó Gyula, operatőre Káplár Ferenc. bankház kultúrfilmeket gyártó vállalatot hozott létre (mellesleg a propagandáját szolgáló újságot is), így korábbi búvárkodásaim során olyan nyomra bukkantam, hogy ők a húszas évek elején már a relativitás elméletéről kívántaik filmet készíteni. Természetesen nem szakemberek számára, s a kor adottságai szerint némán, illetve csak feliratokkal. (Gondoljuk meg, hogy milyen újdonság volt ez az akkor még szakemberek körében sem mindenütt elfogadott elmélet!) Nincsenek pontos információim arról, hogy a kultúrfilmeket hol és hogyan forgalmazták, de fel kell tételeznem, hogy léteztek, legalább valamilyen minimális mértékben a megfelelő csatornák, mert különben egy tőkés cég még a feltételezett adókedvezmények esetében sem vállalkozott volna — viszonylag hosszú ideig — olyan sok rövidfilm gyártására. A történelminek nevezhető okok miatt érzem már-már illetlenségnek, hogy rossz lelkiismeretünk ösztönzésére 5—10 évenként ismét és ismét felfedezzük, hogy a rövidfilmeket — amelyek már rég nem olyan rövidek — fel kellene vagy az eddigieknél sokkal jobban fel kellene használni a közművelődésben. Mégis milyen nehézkes, bonyolult, fáradságos a TIT- előadások filmes illusztrációja. Nem csoda, hogy kimutathatóan kevés a filmmel kiegészített előadások száma. S a szervezés bonyolultsága mellett ma már fel kell tenni azt a kérdést is: van- nak-e megfelelő filmek erre a célra? Aki végigböngészi a filmtárak címlistáját, látszólag mindent megtalál, amit csak akar. Látszólag, mert az elmúlt 25—30 év termése szám szerint ugyan igen gazdag, köztük remekművek is találhatók, valójában ha nemcsak a címeket nézzük, hanem a filmeket is lepergetjük, akkor hamar kiderül, hogy sok közöttük a részben vagy egészben elavult munka. Természetes ez: a tudomány fejlődésének velejárója, hoqy az új ismeretek megszüntetik vagv méa inkább leszűkítik a korábbiak érvényességét. Különösen igaz ez a természettudományok területén, de azt hiszem. az elmúlt öt-tíz esztendő nagy nemzeti történelmi lázában kiderült: azok a filmek sem mind használhatók. amelvek a társadalomtudományok valamelyikéhez kaDCSolódnak. A naav kérdés: nem lehet - ne-e a filmet (videót) a koberek fogják, ha ez a munka kikerül a hagyományos keretek közül. Olyan szakemberek fogják ezt a munkát végezni, akiket most képeznek ki, vagy éppen most végeznek az egyetemeken. Jó lenne hát, ha legalább ők- ismernék, s nemcsak cím szerint, hanem személyes élmények alapján, milyen mű- veltségvagyon sorakozik a filmtárak kerek pléhdobozai- ban. S ha Mohammed nem megy a hegyhez, a filmgyártás, -forgalmazás, az állami filmirányítás menjen a népművelők közé. Szervezzen a számukra bemutató-sorozatokat, esetleg minta-foglalkozásokat, állítson össze számukra ajánló jegyzékeket. Nem kell nagy jósnak lenni, hogy kitaláljuk: hálásak lesznek érte. A harmadik terület a direkt politikai agitáció, az ideológiai nevelés, ahol minden korábbinál jobban lehetne használni a meglevő filmanyagot. Némi történelmi nosztalgiák nyomán ennyit tud javasolni az, gki sejti, hogy ez nem sok. Viszont végrehajtható. Bernáth László A találkozó él... Film a művelődésben
