Dunántúli Napló, 1983. március (40. évfolyam, 59-89. szám)
1983-03-12 / 70. szám
A fiatal pár nagyjelenete (Vajek Róbert és Oláh Zsuzsa) X artuffff e Bemutató a Pécsi Nemzeti Színházban Moliére Tarfuffe-jének korabeli kálváriája közismert. A darab körüli botrányok — többszöri betiltás, királyi vétó, egyházi átok — története modellül is szolgált egy húszadik századi drámához: Bulgokovnak az Álszentek összeesküvésé hez. A Tartuffe körüli indulatokat a maga korábon éppen a bírálat jogossága váltotta' ki. Moliére, a jószemű szatirikus azonban olyan emberi magatartás- formákat rögzített — a tar- tuffe-i képmutatást és az or- gon-i fanatizmust —, amelyek örökérvényűeknek bizonyultok. A világ bonyolultabb lett, de a Tartuffe-ök és Orgonok ma is köztünk élnek. A Pécsi Nemzeti Színház modern Tartuffe-felfogása — éppen a darab aktualitása miatt —, szakít a hagyományos francia szalon-díszletekkel és rokokó jelmezekkel. A vendégtervező Csányi Árpád könnyen mozgatható, praktikus díszletfala szobát, kaput, mosókonyhát jelöl; az ötletes talicska a bálákkal kanapé, szószék és babakocsi egyaránt. Húros Annamária a harmincas évek nosztalgiáját idéző modern ruhái — a kötött pulóverek, gyopjúsálak, fodros blúzok —i mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az előadás külső képe mai legyen. Az a tény, hogy Moliére nem, vagy alig jelzi a helyszíneket, és szabad teret enged a játéknak, lehetőséget adott Nógrádi Róbert rendezőnek saját Moliére-elképzelésé- nek megvalósítására. Rendezése a jellemkomikum helyett a szituációk kidolaozására törekedett, az előadás a helyzet- komikumok bravúros sorozatára épül. A komikum elsődleges forrása a szöveggel szinkronban lévő mozgás. Ez a mozgás — különösen több szereplő esetében — kitűnően megkom- ponált-megkoreografált. A színpadi játék dinamizmusa sajátos módon elsősorban o csoportjelenetekben érvényesül, két szereplő esetén az előadás gyakran veszít lendületéből. (Külön említendő, hogy Vas István csodálatos fordítása a sodró tempó ellenére is érthető-élvezhető marad!) A nyitókép, amely meghatározza az előadás alaphangját, akár jelképesnek is tekinthető: a szereplők egyetlen szó nélkül végigrohannak a színen. A játék tehát olyan fölpörgetett lendülettel indul, amelyet a további jelenetek nem mindig tudnak tartani. Az előadás csúcspontja — ahol a helyzetkomikumok a legjobban érvényesülnek'— az első rész Orgon—Mariane— Dorine jelenete. Száradó fehérneműk, szennyesruha-halmok, dézsák és teknő körül zajlik apa és lánya, maid Mariane és Valér összecsapása, a szobalány segédletével. A fergeteges tempójú jelenetben a szereplők vizes ruhákat vagdosnak egymás fejéhez, mosnak, súrolnak, sikálnak, keraetőznek és hemperegnek — a szöveg ko8. HÉTVÉGE mikumát a színpadi játék hatásosan fokozza. Az előadás ragyogó lendülete paradox módon akkor törik meg, amikor Tartuffe lép a színre, holott eddig minden és mindenki az ő jövetelét készítette elő. Furcsa kettőségnek lehetünk tanúi Győry Emil Tar- tuffe-alakításában. Ez a szerep valójában alkatilag nem az övé, de Győry van olyan tehetséges, hogy a nem rászabott szerepet is el tudja játszani. A kissé bi- zontyalan kezdés után remek pillanatai vannak, például Or- gonnal való nagyjelenetében, amikor a fetrengő-rángó-meg- alázó színjátékban a bűnbánat hamis apoteózisát adja elő. Vagy ólig színlelt, inkább valódi blazirtsága Elmira cselszövése kezdetén, amikor gyanakvása még erősebb a hiúságánál. A csábítási kulcsjelenet — amely a leleplezés végső színjátéka — nélkülözi az előadás lendületét és tempóját. Ebben része van Andresz Katalinnak is, aki túl fiatal Elmira szerepére — nyoma sincs benne az érett asszony férfiszédítő képességének. Ez a színlelési komédia olyan kamasz-játszadozás, amelynek egy minden hájjal megkent fickó nem ugorhat be. Nógrádi Róbert rendező tehát hatalmas tempót diktál szereplőinek. A színészi olakítások válójában aszerint minősíthetők, hogy ki mennyire bírja ezt a tempót. Van, aki „viszi” az előadást: elsősorban Vári Éva Dorine-jo, aki szakítva a cser- fes szolgáló megszokott szerepsémájával, természetes módon képviseli a valódi természetességet ebben az álszent, hazug környezetben. A fiatal szerelmesek szerepét általában pasz- szívnok és hálátlannak tartják, ennek ellentmond Vajek Róbert (Valér) és Oláh Zsuzsa (Mariane) temperamentumos alakítása. Sólyom Katalin Pernelle- jének nagy szerepe van abban, hogy az előadás olyan erőteljes intenzitással indul. Faludy László — ki tudja, hányadszor! — kitűnő karakterfigurót formál. Vannak, akik lemaradnok a rendező diktálta tempóban: Andresz Katalin Elmirójo, Sipos László Cléante-ja és Safranek Károly külsőséges eszközökkel megformált Damisa. Nem egyenletes alakítás Ujlaky László Orgonja. A figura megszállottságát, bigottságát jól érzékelteti, de indulatait gyakran csak hangerővel pótoljo. Remek viszont a csalódás utáni váltósa, az összeomlást követő megcsendesedése. Ö az, aki a kétes értékű hoppy-end után — a „jó király” deus ex maehina- ként oldotta fel a könnyen végzetessé válható történetet — megtörtén kisétál a színről. Valójában Orgon az, aki ebben a játékban a legtöbbet veszített. A pécsi Tartuffe szokatlanul fiatalos, temperamentumos, dinamikus előadás, amit nem annyira az egyéni alakítások, mint inkább oz eqyüttes teljesítmény fémjelez: mindenki cselekvő részese a remekül megkomponált és bravúros ritmusú játéknak. Ézsiás Erzsébet Válogatás Martyn Ferenc 1940-80 között készített műveiből Írország térképe és könnycsepp Üj tárlat a Káptalan utcában A művészi értékek körüli, lassan érdektelenné váló viták árnyékában újfajta szükségletek tudatosultak. Az idézetek, az elméletek, a tekintélyelvű érvelés, az államigazgatási hitelű kiválasztás befolyása mellett mintha újra figyelnénk az érzékekre, a szem és tapintás adta élményekre. Előkerült újra a „szépség”. Hiányoltuk, tehát keressük a hibátlanul megcsinált grafikát, festményt, szobrot, örvendeni tudunk tiszta színek és vonalak harmóniáinak. Élvezni tudjuk a meghökkentő képzettársításokat, ha azt a megjelenítés és művészi technika tökélye teszi letapogathatóvá. Megpróbáljuk felfedezni a történelmet. Schallaburgban diadalmenetet tartott Mátyás udvarának művészete, s ha a pécsi XI—XII. századi szobrászműhelyek alkotásai mór hat éve nem sugallják, hogy régtől fogva közünk van Európához, Csontvázban — ha történelmi léptékkel mérve még csak közelmúltnak tekinthető a kora — mégiscsak egybeszövődik a szépség teremtésére irányuló indulat, valamint a valóság intellektuális feldolgozását célzó szándék. Ennek a „mába érő tegnapnak” Európához kötő szálait sodorja szakadatlan Martyn Ferenc. Tizenöt éves franciaországi tartózkodása után, 1941-ben hazatérve egy merőben más társadalmi közegben kell eligazodnia. Más normák fogadják, másként kellene megfelelnie a hivatalos várakozásnak. Művei nálunk idegen, különös hangsúlyokkal szólnak. Tájtól, embertől, időtől „elemelkedő" munkái valóban nehezen nyílnak meg a praktikumban iskolázott lélek számára. A jelképek, a „képes beszéd" játéklehetőségekben vagy az értelmezés személyes szabadságában mutatkozó kamatai valóban különösnek tetszenek. Főként azoknak, akik a valóságot tőmondatos vezényszavakban képzelik elsajátítani. A festmények, szobrok, arafikák azonban sorra születtek, nem tartottak számot elismerésre, vásárlásra, nagy kiállításokra. Nem ezért születtek ugyanis. Martyn maga is úgy tartja, hogy a művészet, a festészet, az mesterség, amit akár szenvedéllyel is lehet űzni. E szenvedéllyel művelt tevékenység szükségszerűen utal a lelke- sültség belső mozgatóira. Mindez talán nem is lenne érdekes, azonban a kérdésekre, melyek a „miért"-et firtatják, csak akkor felelhetünk, ha a felszínt meghatározó stiláris keretek mögé is tudunk nézni. Fel kell adSziklás tengeri emlék Cseppek, 1982 nunk a hiedelmet, hogy a művészet magától értetődő okozati folyamatok eredője. És nincs tudományos analízis, mely a mű megjelenésének valamennyi rétegét-je- lentését valamely oksági kapcsolatiéncba tudná fűzni. Miért született a Sziklás tengeri emlék (1941), vagy a Vizek felett (1947)? Sokkal inkább az emlékezés tájai idéződnek fel, mint a nap- fénybe-párába burkolódzó mediterrán tengerpart. Az emlékek terébe pedig átszíneződik a tény és a tárgy. Gyakran eltűnik még annak a lehetősége is, hogy valamihez hasonlítható legyen. Minden él a képen, de nem mólóként és vitorlaként, nem hálóként és felkorbácsolt hullámként. Irizáló párizsi kék és ráfuttatott ultramarin, titónfehér lebernyeg és szié- na foltjai idézik azt a „másságot”, ami a dolgot magát és emléket ejválaszthatóvá teszi. Érdekes módon vegyül a vonzó eruópai tradíció az absztrakt képzőművészet másutt már gyakorolt fogásaival, a kultúr-történet szimbolikus erkölcsi példázatainak megidézésével, a világkép meghatározásának és őrzésének igényével. Don Quijote és Sancho Pansa alakja, az ír partokat formázó markáns profil, a formák és színek, mélység és felület, vagyis a festői megjelenítés valamennyi mozzanata árról beszél, hogy milyen is a világ. Hogy milyen kaotikus: mondja a 4735 című kép. Hogy milyen kedves és költői: mondja a Ketten (1951). Hogy milyenek a felszínek: durván barázdáltak és talányoson finomak, kézzel gondosan munkáltak, izgalmasak és egyhangúak, erről beszélnek a Lovas karddal (1952), az írországi emlék hárfával (1943), a Lámpatest (1945). A kiállítás a Martyn-élet- műnek csupán töredékeit tudja bemutatni. De érzékelhetővé teszi, hogy a kifejező eszközök, a forma felszíni változáséi mögött nem változik meg az ember. Lankadatlanul fürkészi a valóságot, adózik apró „csodáinak", szembesíti közeli és távoli emlékeit egymással. Mindezt szépen akarja elmondani. Kerüli a közönséges és közvetlen fordulatokat. Olyan pályákra terelgeti a gondolatot, ahol a szépség elfogadása egyenértékű az eszményekhez való ragaszkodással. A négy évtizedet átkaroló kiállítás legfontosabb mondandója talán ez. Művészettörténeti lecke, etikai tanúság, fantáziát begyújtó talány. Aknai Tamás Aarne Hemming a Pécsi Filharmonikusok élén Perényi Miklós emlékezetes közreműködésével Aarne Hemming, a finnországi Lahti konzervatóriumának igazgatója volt a vendégkarmestere a Pécsi Filharmonikus Zenekar koncertjének kedd este a Pécsi Nemzeti Színházban; szólistaként Perényi Miklós gordonkaművész működött közre. A finn muzsikus a híres-neves Sir John Barbirollitól tanulta a dirigálás művészetét, talán az iránta érzett tiszteletből is választott egy Purcell-szvitet a hangverseny bevezetéseként. Ez kétszeresen is kedves meglepetésnek bizonyult; részben, mert így az eredetileg kétszá- mosra tervezett műsor kikerekedett, részben pedig, mert a mű előadása igen szépen sikerült. A szvit előadását igen szép, árnyalt vonóshangzás, arányos dinamika és formálás jellemezte; minden tekintetben, a legkisebb részleteiben is gondosan kimunkált muzsikát hallottunk. A hangverseny második számának előadását Perényi Miklós gordonkaművész közreműködése tette eseménnyé. Perényi, aki másfél-két évtizeddel ezelőtt csodagyerekként, őstehetségként indult — ideértve ennek összes kockázatát is —, napjainkra érett, nagy művész. szé, a zene minden titkát tudó, ismerő muzsikussá vált. Az előadás módja, „hogyan"-ja csak kivételes esetben tartozik hozzá az értékeléshez, Perényi esetében azonban nem árt megjegyezni: nemcsak ráhajol1, hanem szinte rátapad hangszerére, eggyé válik vele, s behunyt szemmel csalja elő, „énekli ki” belőle a szebbnél szebb hangokat. Ezzel a — némiképp talán romantikusnak tekinthető — előadásmóddal, művészi magatartással azonban semmiféle henyeség, „szabadosság” nem jár együtt. Ellenkezőleg: Perényi játéka mindvégig szabatos, egyszerű volt, s e kettősségből remek muzsika bontakozott ki. Ritkán hallható egységbe forrt a csellószólam az ihletetten játszó együttes játékával is. Megvolt a maga különössége, pikantériája a szünet után játszott Sibelius-mű, az I. szimfónia előadásának is. Részben abból eredt ez, hogy a magyar hangversenylátogató közönség — mi tagadás — csak felületesen ismeri a finn zeneköltő különös, a romantikus formanyelvet modern hatásokkal ötvöző művészetét, szokatlan számára ez a — Csajkovszkij vagy Smetana hangvételét, Debussy, Stravinsky vagy Bartók effektusait egyaránt idéző — eklekti- kusság. A közönség azonban megértette és méltányolta a szerző szándékát, amit talán így jellemezhetnénk: nemcsak „kifejezni” akart, hanem gyönyörködtetni is. Hogy ez teljes mértékben sikerült, abban nagy része volt Aarne Hemming karmesteri munkájának, aki nagy hittel, odaadással állt a mindenben partner együttes és a sikeres vállalkozás élére. Varga János Andresz Katalin és a címszereplő: Győry Emil Fotó: Cseri László
