Dunántúli Napló, 1983. március (40. évfolyam, 59-89. szám)
1983-03-19 / 77. szám
Nászay Csilla rajza Iszlai Zoltán Törmelékes munkálatok Az egyiptomi kultúra reprezentatív művészettörténeti figurája a fáraó és az írnok volt a régi — iskolai —1 nyomatokon. A görög főmodell az isten, az atléta, meg a filozófus. A rómaiak részint császárnak, részint gladiátornak, részint lakomázónak álcázva ábrázoltatták magukat. A keresztény birodalmakat a szentek, a lovak, a trubadúrok reprezentálták — nálunk Magyarországon egyebek között a Hunyadiak. Aztán a hóhér, a kurtizán, a tengerész, a csillagász s az anatómus lettek elkövetkező korok repró hősei. Az újkor úgy tükrözte önképét, hogy előtérbe állította a polgárt a tannyomatokon. Legeslegújabb kort még nem iktattak be a tantervekbe nyomatilag. De nálunk mégis kezdenek feltűnni a jövő tanulmányi ikonográfiájának megörökítése után valósággal kiáltó alakzatai. Nem a Távolság Tengerészére, az Űrhajósra gondolok. Ezzel csak a nyitott sztratoszférát döngetném. Inkább egy — eleddig még igen keveseknek megjelenő — lát- ványcsoportozatra figyelmeztetném legújabb korszakunk lito-, illetve fotográfusait. Én ebben vélem föltalálni jelenünk reprezentatív képmását, taníthatóan érzékletes jelképét, újdonsült pedagógiai szimbólumunkat. A szemlélh'etően elhelyezett tüneményt Jóanyám mutatta be nekem, három éve tatarozott belvárosi bérházuk negyedik emeletének ablakából. A látomás hat alkatrészből adódott össze. Két szállítószalagból, egy törmelékbefogadó konténerből, egy széles vállú — IKV alkalmazásban álló — férfibőf, s egy lapátból, melyre a férfi támaszkodott. A természethű kompozíció hatodik alkatrésze imaginárius volt: egy láthatatlan, de föltételezhető másik ember. Ö azért nem látszott reális valójában, mert a pincébe lett rendszeresítve, hogy ott felrakja az első, a pincéből kivezető szállítószalagra a törmeléket, magyarán a sittet. A második szállítószalag á konténerbe vezetett. Oda, ahová a törmeléket szánták elhelyezni a munkálat kiter- velői. Ugyanők állították a két szállítószalag, közé a Férfit a Lapáttal, ki végtelen türelemmel várta, hogy a láthatatlan ember a pincében majd ráráhelyezi az egyik szalagra a sittet, ami ezúton közvetlenül a Lapátja elé potyog. Ű pedig — tulajdon ugyanazzal a Lapáttal — átdeponálja a potyadékot a másik szalagra, mely végül terhét már minden emberi beavatkozás nélkül üríti a konténerbe. Az így kimunkált munkafolyamat végzéséhez mindkét szállítószalag természetesen bekapcsolva járt. És szállított volna, ha a Lenti Láthatatlan rakogatta volna rá a bimmi- hammit. De nem rakta. Hanem — képzelőerő el ne hagyj! — vagy nem is tartózkodott az alsó régióban, vagy igen, de aludt ott lenn. A második szállítószalag tehát semmit, az első pedig —legalábbis Jóanyám véleménye szerint — csupán egy-egy kis fehér kavicsot szállított felületén alulról fölfelé. A fehérségről előbb én is elhittem, hogy kavics. Később persze — színházi látcsővel — már megállapítottam: valójában a gumifelületen fehérrel beragasztott (sallere- zett) pár négyzetméternyi folt. Mint ilyen, le nem eshetett. Ezért az Ember a Lapáttal nem is karolhatta át a másik szalagra. Az idegesítően fotogén látványt tizenegy percig figyeltem Jóanyámék erkélyfokán pihegve. Ekkor akartam bár- dolatlanul leüvölteni az Embernek — kinél az ókori görög drámaírók óta közismerten nincsen csodálatosabb —, hogy hejhó, kapcsolja mán ki a szalagokat, mit fogyasztja olyan veszettül az energiát, mint közismert áramtakarékossági képreklám- sorozatunk Hányaveti családjának egy megelevenült tagja. Jóanyám azonban, ki a sokéves tatarozásokkal együttjáró pimasz zsarolási manőverekbe már többször belebetegedett — nagyon szépen megkért: ne tegyem ki őket ordítozásommal az Ingatlan Kezelők vendettájának, vagyis vérbosszújának! melyet ő a maga részéről nem tartana egészen jogtalannak. Mire — mindeddig csendesen fortyogó — Jóatyám azért mellesleg megjegyezte: ha a konténert, mondjuk, az első szállítószalag alá szervezik oda, akkor oda nem kellene a Lapát se, meg az Ember se. Jóanyóm erre visszavágott, hogy akkor veterán Jóapám miért tántoríthatatlan híve a teljes foglalkoztatottság — általa is kivívott — szociális vívmányának? Mielőtt Jóatyám vissza tudott volna vágni, delet kezdtek harangozni szerte Magyarországon. Az Ember megmozdult. Leejtette a Lapátot, és kiment az autóbejáraton. Az első szállítószalagon ekkor jubilált ötvenezerkétszáz- tizenhatodszor vagy tizenhetedszer a fehér folt, amit Jóanyám kavicsnak nézett. Európa Hunyadi nándorfehérvári diadalát ünnepelte. De, én úgy állottam erkélyünk magosán dugába dőlve, mint Dugovics Titusz, kinek nem jutott már török, hogy legalább azzal együtt ugorjék fejest a konténerbe. ARATÓ KÁROLY A nem-felejthető A szoborrá dermedt anyának, ki egyre várja még fiát, semmit sem mondanak ütközetek, próféciák! A. honvédekért, őrmesterekért — csontjukat őrangyal se leli meg! — vérezni kezdenek a padba rótt szivek. Emlékezni még sokáig fogok! Fűtött szobában, kellemes melegben mintha egy hadosztály marsolna a fejemben. Mikor már felejteni kéne, hallani vélem újra: mintha vezényszóra egy erdő katonacsizmában vonulna. MELIORISZ BÉLA Készüljünk hát módszeresen jönnek még ünnepi nyitvatartásban a nem hivatalos döntők készüljünk hát módszeresen az elkeseredett küzdelmek óráira igyekezzünk majd leleményesnek lenni vagyis ne tolongjunk feltétlenül a zárás percéig továbbá véletlenül se kíváncsiskodjunk a tévé riporterének nyilatkozók körében éppen ellenkezőleg a helyzet adta lehetőséggel élve a legrövidebb úton jussunk a pénztárakhoz s talán részesei lehetünk a pillanatnak amint megered a hó Palmárumkor úgy feszengett bennem a Stolczer Luca iránti hév szerelem, hogy már- már robbanástól lehetett tartani, amit példázott is körülöttem a virágfakadásos tavasz. A templomban, a Passió alatt több gyerek elájult a nyomasztó, sűrű virágillattól; engem viszont az az örömhír kólintott fejbe, amit Stolczer Ádi súgott fülembe, éppen annál a szent passzusnál, amikor az evangélista ezt kántálja: „És dicséretet énekelvén, kivo- nultanak az Olajfák hegyére”. Ádi evangéliuma pedig úgy szólt, hogy délután kettőkor indulunk Páskomba. hintával, öregádi ui. föl akarja tekinteni a várható szőlő- és gyümölcstermést Majd a rebeteg tört ki: ott lesz-e^Ljjca, Ádika nővére, de az öccs minden ünnepélyesséq nélkül közölte a résztvevőket; a Stolczer famíliát öregádi, Kisádi és Luca képviseli (Stolczer néni nem jön); ott lesz a két Enczinger-lány is, valamint Horányi Sanyi. Három lány, .három fiú: így dukál valahogy. Egyszeribe kész voltam a ,,szereposztás"-sal, melyben Luca csakis nekem juthatott, azon az alapon, hogy régóta tetszik nekem; még rövidnad- rágos kiskölökkoromban történt, hogy a templomból kijövet, megcirókálta arcomat: „Hogy vagy, Pintyőkém, te aranyos kissekrestyés?” Most, immár hosszúnadrágo- san, nem szívesen gondolok arra, hogy Luca annak idején lepintyőkézett, de ma is meg- bizsereqtet, jóérzéssel tölt el ajándékozó mozdulata. Latolgattam magamban, ha Luca netán most is pintyőkének szólít. megmondom kereken, nem érzem magam holmi nyit- nyaf, pityegő madárnak. És különben is: már egy esztendeje tenort éneklek. De leginkább úidonatúj pantallómhoz nem illik a Pintyőke nevezet. Megoldódott az ülésrend is. öregádi Kisádival a hátsó ülésen terpeszkedett el; Sanyi Enczinger Bertával a „szolaa- hely"-nek becézett sámedli-fé- leségen osztozott; jómagam Luca és a másik Enczinger- lány, Emma közé préselődtem be. Luca hajtotta az almásderest. Induláskor Ádi bácsi jókat derült, milyen jól megférek a két ifjú hölgy között. Azt nem állítom, hogy bővicskén elfértünk hármasban, de nem bántam, legalábbis kezdetben, szorongatottságomat; nem tudhattam előre, mi lesz velem a következő neayedórában, beszorítva két leány közé. Eleinte rémisztett, hogy Enczinger Emma kitúr a helyemből, mivel 16 esztendős létére akkora fenékkel bírt. mint egy kisebb fajta malomkerék; vigasztalt viszont az a tudat, hogy a tehetős hátsó fertály az övé és nem Lucáé, mert ha Luca viseli a túlméretezett tomport, alighanem meqeszi a fene iránta való „lángzó ér- zeményw-emet. Ádám bácsi újólag fölkaca- rászott, célozgatva arra, hogy el foqok kárhozni a lányok oltalmában. Nemcsak összeértem jobboldalamon Luca, balfelől Emma combjával, de kétoldali szorításuk néhány pero után úgy ki- tüzesített, hogy bágyadozni kezdtem; tetejébe olyan kánikulai meleg telepedett ránk, amilyen a Gergely-féle naptár szerint soha nem szokott lenni Palmárum tájékán. Szóval: kí- vül-belül fűtöztem a kókkado- zásig. Luca imitt-amott meglegyin- tette a kanca véknyát, bár Panci-deres amúgy is tette a dolgát, egyenletes tempóban trappogott. Alighanem jobban esett neki ez a parádézás, mintsem a ganyéskocsi von- szolása. Az is átsuhant szürkeállományomon, hogy a trágyás szekérre aligha ülne föl szívem szerelme, Luca. Mert a nemvirágos köznapokon komolyabb dolgokra is igénybe vették Stolczerék az almásderest. Ez a virágvasárnapi délután azonban gyönyörű ünnep, köröskörül pompázik-virágzik az anyaföld, szívünkben is, az enyémben biztos, virágba borult az a csodálatos „izé”, amiről csak sejdíteni lehet: ilyenféle a szerelem. Nyilván Panci-deres is ilyesmit érzett, mert pipesebben szedte csülkeit, nané, ha már efajta előkelőségeket hordoz. Viruló kedvemben a világ legaranyosabb kocsisának (kocsisnőjének) neveztem ki Lucát, persze csak magamban, mert minden erőmet arra kellett összpontosítanom, hogy a zsib- badozásról elterelődjék figyelmem. Alig vártam, hogy megérkezzünk Páskomba. Mézesüvegnyaldosó, kétesen- előnyös helyzetemet semmiképp se tudhattam kihasználni, hiába örültem kezdetben a lányok testmelegének. A zavaró zsibbadtság olyan keveredést idézett elő bennem, hogy el- zsongultam, akár a béna. A kalamitást egyéb környül- állós is tetézte; ezt az almásderes Panci produkálta, nem éppen ildomos magaviseletével. Midőn oldalra billenve, emelkedni láttam a farkát, igyekeztem a magam és a többiek figyelmét a természet pompájára terelni. Ám a farkát egyre sűrűbben emelgető jószág mívelkedete ugyancsak ősi törvényből ered; honnét tudná az oktalan állat, mikor nem illik elpotyogtatni fényesformás gombócait? Ezegyszer figyelembe vehette volna, hogy jól kigömbölyödött farától alig méternyire tartózkodom két ifjú hölgy szoros őrizetében. Törvény, persze törvény; mégis irtó kellemetlen volt a deres anyagcsere-ügylete. A kényelmetlen szituációt még tetézte Ádika röhögése, miközben föltette a keresztkérdést: — Pintyőkém, szereted-é a citronyos gombócot?! Vissza kellett passzolnom a tolakodó gorombaságot. — Semmiféle formájában nem szeretem a gombócot. Azt viszontag sajnálom, hogy fejfödő híján nem szedhetek neked Panci hagyatékából egy tótkalapra-valót. Kitört a röhögés, öregádi a könnyeit törülgette. Luca rápöccintett a deres farára, egyrészt, hogy moderálja magát a derék állat; másrészt alighanem erőteljesebb galoppra kívánta nógatni. Panci, válaszképpen, olyan szellen- tés-sorozatot produkált, hogy az bizony aligség maradt el egy közepes masingever-ropo- gástól. Kisádi most a Horányi Sanyit vette célba. — Kiskántorúr, a fönti sorozat vájjon moll, avagy dúr volt?! Sanyi nem késlekedett a válasszal: — Kérlek, Ádikám, .ez leginkább durr-nak minősíthető! Emma összecsapta a kezét: — Mily gyönyörű, ó, milyen mesésen gyönyörű! — és oldalvást mutatott egy hosszú-hosszú sor almafára. Valóban, elbűvölő volt a látvány, még akkor is, ha Emma elsősorban zavar- hessentőnek szánta lelkende- zését. A sziromzápor gondtalan-boldog élvezéséből nekem igen kevés jutott, mert elzsibbadt a másik lábam is. A mozdulatlanság kényszere, a lányok túlközelsége egy másfajta zsibongást is előidézett bennem, még jó, hogy ez utóbbit — ahogy tudtam — fékeztem. Azaz fékeztette velem a bekerítettség, a helyzet kíméletlensége, Pegazus-Panci önfeledt dirr-durr-sorozata, nemkülönben Ádika idétlen mar- háskodása. öregádi rá se rántott az egészre, pipázgatott, nem avatkozott bele a növényi-állati vegetációba, se a szorult emberi helyzetek vizslatásába. Boldog voltam, mikor végre földet ért a lábam. Zsibbadásom szépszerével muladozott; helyébe olyan vi- zelhetnékem támadt, hogy alig tudtam elvánszorogni a kellő távolságra. A lányok háromfelé iszkoltak; Ádi bácsi nem zavartatta magát, csak éppen oldalaslag fordult; Kisádi és Horányi Sanyi reménytelen vitába kezdett a vokális és instrumentális zene jövőjéről. Hámoriban indulni kellett vissza, mert felhők gyülekeztek. Szó sem lehetett vallomástételről, hiába készültem rá. Húsvéthétfőn délután, végét taposva a nyúlfarknyi vakációnak, baktattam a hajóállomásra. Az utcafordulóban ki más kerül elém, mint Luca. És nem is egymagában. A hebrencs Turcz Lacival jött, a leendő jogtudorral. A patvarba! Luca persze kedveskedett, de óber- kodó dadáskodása olyan falsra sikeredett, hogy hajszál híján, elbőgtem magam: — Jó utat és jó tanulást, Pintyőkém I És én, marha, a Turcz Lacit akartam kiirtani a világból! Horányi Sanyi — a tőle teljesen szokatlan higgadtsággal — stílszerűen „fuvolázta" az alapbölcsességet: — Ne fuss olyan szekér után, amelyik nem vesz föl. Takács Dezső: Litográfia PÁKOLITZ ISTVÁN Virágvasárnap
