Dunántúli Napló, 1983. március (40. évfolyam, 59-89. szám)
1983-03-03 / 61. szám
1983- március 3., csütörtök Dunántúli Tlaplö 3 Ü felsőoktatás első féléve ultin Diákok és követelmények Beszélgetés két vizsgáztatóval „Kihozni” a vizsgázóból, amit tud Dr. Bodnár Imre Februárban véget ért a vizsgaidőszak a pécsi felsőoktatási intézményekben. A vizsgák szigora megközelítően kétszáz hallgatót juttatott a félévismétlők sorsára. Ha ezt a számot hárommal, de inkább néggyel beszorozzuk, megkapjuk az egy vagy két utóvizsgával végzők számát. S akkor még nem is néztünk utána az alig-kette- seknek, kegyelem-hármasok, nak. Indokolt tehát a kérdés: vajon az oktatók osztályoznak-e túl szigorúan, vagy a hallgatók szorgalmával van baj? — Nem akarom mentegetni a hallgatókat, mert sokan közülük valóban könnyedén állnak hozzá a tanulmányaikhoz, de érdemes megnézni, hogy mi lehet az oka ennek a lezser- ségnek — mondta dr. Bodnár Imre, a pécsi JPTE jogi karának adjunktusa, akivel a vizsgák után beszélgettünk. — Tény, hogy a mai hallgatókban nincsen becsvágy, nincs húzóerő, ami a jobbnál jobb eredményre sarkallná őket. Megkövetelik, hogy már a félév elején kijelöljük a tananyagot, s legszívesebben zsilettel kivágnák a könyvből azt a részt, amit „nem kell megtanulni". A szak- irodalom olvasására csók azoknak van igénye, akik tudományos diákköri dolgozatot írnak, a többség az egyetemi tanulmányok egész ideje alatt nem olvas végig egy szakkönyvet. Szó sincs róla, hogy műveletlenek lennének: általában olvasottak, logikusan gondolkodnak, némelyikük bámulatra méltóan ráhibázik a vizsgán a helyes megoldásra. Sajnos éppen ez számít náluk dicsőségnek: „a Jóska egész évben nem tanult, mégis átment. Milyen jó feje van!” Kitűnőnek lenni nem sikk, talán meg is szólják a „pedálgépet”. — Nem a hallgatókkal szemben támasztott követelményekkel van baj? Sokan úgy vélekednek, hogy többet kellene követelni azoktól, akiknek semmi más dolguk sincs a tanuláson kívül. Azt hiszem, ez nem szerződés kérdése, legalábbis nem célszerű így felfogni a hallgatók és az egyetem viszonyát. Ezek a diákok éppen a kötelességüket teljesítik, amikor reggel nyolctól délután 4-ig bent ülnek az előadáson-sze- minóriumokon. A kötelező óraterhelés miatt a legtöbbször délután 5 óra után érnek haza. Mondja meg őszintén: kinek van már kedve ilyenkor beülni a könyvtárba, szakirodalmat olvasni? Úgy vélem, elég sok üresjárattal terheljük őket. Csökkenteni kellene a kötelező speciálkollégiumok, szemináriumok számát, s talán az' előadásokból is el lehetne hagyni egyet-kettőt. Az érdeklődésüket jobban fölkeltő, a szellemi kötődésüket erősítő programokkal nyerhetők meg a mai hallgatók. Mi a büntetés- tani tanszéken ezért igyekszünk minél több szakmai kirándulást szervezni: börtönlátogatást, bűnügyi laboratórium megtekintését .. . Hallgatóink részt vehetnek rendőri, ügyészi kihallgatásokon, bírósági tárgyalásokon. Persze, ennek is akkor van haszna, ha a gyakorlatvezető elkíséri a diákokat, nemcsak elküldi őket. Ha a hallgatók belső igényét sikerül fölkelteni a jogtudományok iránt, a vizsgákon is jobban szerepelnek. Ehhez természetesen igen jó oktatók kellenek, olyanok, akiket a diákok elfogadnak, hallgatnak rájuk, kvázi példaképüknek tekintik őket. Ezt a legnehezebb megvalósítani, s talán ezért nem állunk olyan jól a felsőoktatásban. A másik nagy gond pedig az, hogy az egyetemi diploma minősítésének még mindig szinte alig van jelentősége az elhelyezkedésnél. Egy bírósági fogalmazó száz forinttal magasabb fizetéssel kezd társainál, ha „Summa cum laude” végzett... Nem beszéltek össze, mégis, szinte hajszálra egyező problémáikat feszegetett dr. Kránicz János, a POTE Orthopédiai Klinikájának adjunktusa. — Az egyetemek legnagyobb gondja az, hogy egyszerre kell oktatni és nevelni, s ennek a legeredményesebb módját eddig még nem sikerült kitalálni. A legjobb módszernek azt tartom, amikor a diák munka közben látja oktatóját, figyeli mozdulatait, a beteggel való kapcsolatát. Most az egyetemen a 'klinikák teljes nyitásával kísérletezünk: a hallgató bármikor bemehet arra az osztályra, amelyikre akar, odaállhat a betegágy, a műtőasztal mellé. Természetesen eddiq is módjuk volt erre a hallgatóknak, de most méa nagyobb hangsúlyt kívánunk a nyitottságra tenni. — önnek is fölteszem a kérdést: nem kellene szigorítani a számonkérést? Jobban megkövetelni az óralátogatást? — Természetesen adminiszt- rotív intézkedések is javíthatják a tanulmányi fegyelmet, de kétlem, hogy gyökeres változást hoznának. Kétségtelen tény, hogy a hallgatók nem érzik azt, hogy az egyetemi polgárságukért adniuk is kell valamit. A nyugati egyetemeken, ohol a diák tandíjat fizet, állandóan ott lóg az oktató nyakán, hogy a pénzéért cserébe minél alaposabbon felkészülhessen a szakmájára. Nálunk ez merő öntudatból még nem megy. Az első évfolyamokon elég alapos a rosta, de a felsőbbéveseknél gyakorta mérlegel o vizsgáztató, megbuktassa-e az illetőt, amikor eddig mindenből sikeresen átment. Az állam elég sok pénzt beleölt már a negyed-ötödéves hallgató képzésébe, s ez a pénz holt tőkévé válna, ho nagyon megritkítanánk a végzősök számát. Sajnos, ezt maguk a hallgatók is jól tudják, s ezért elég sok' lazaságot engednek meg maguknak. Ho névsorolvasással próbáljuk rászorítani a dióksóDr. Kránicz János got az órák látogatására, esetleg olyan utálatot ébresztünk bennük az adott tárgy iránt, ami későbbi pályájukra is kihat. Tehát ezzel a módszerrel is csínján kell bánni. — Mi lehet az oka annak, hogy azok az orvostanhallgatók, akik tudatosan ezt a pályát választották, mégsem törekszenek minél jobb eredményt elérni az egyetemen? — Az egyik ok az érdekeltség hiánya. Ma a pályaválasztásban a kontraszelekció érvényesül. A jó állások betöltésekor nemcsak a képesség, hanem igen gyakran az ismeretség számít. Az egyetem intézményei kevésbé vonzóak, mert más egészségügyi intézmények a mieinknél kedvezőbb anyagi feltételeket kínálnak a végzősöknek. A mi intézetünkben nem szokás az indexet föllapozni, s az előző vizsgajegyekhez igazítani az érdemjegyet. A hallgatónak éreznie kell, hogy nem jóságos „Joe bácsival" áll szemben. Ugyanakkor a vizsgáztatónak arra kell törekednie, hogy kihozza a diákból azt, amit tud. Az eredményes oktatás alapja — véleményem szerint — a jó tanár—diák viszony. Ez nagyon sok, nehezebbnek látszó gondon segíthet Havasi János Diákkoncert, ősbemutatókkal Hagyományteremtő szándék R égi diákhagyomány szerint patinás nevű iskolák olykor a szélesebb nyilvánosság előtt is bemutatják: a művészetek milyen ágazatait mívelik a tanulás mellett, és milyen színvonalon. A pécsi Nagy Lajos Gimnázium pénteken este immár másodszor vállal, kozott — évenkénti hagyományteremtő szándékkal — arra, hogy képet adjon az intézményben folyó amatőr művészeti munkáról és zenét tanuló diákjainak muzsikáló kedvéről. Kezdeményezésük dicséretes és példaszerű. Kevés magyar középiskola táplál ilyen természetű hagyományokat. Az iskola kórusa, vonószenekara Orff-együttese évti- * zedek óta hallat magáról, igen szép eredményekkel. Nyilván sokan tanulnak szólóhangszeren is, volt tehát miből válogatnia Ivasivka Mátyásnak, a bemutató est művészeti szerkesztőjének. Péntek esti koncertjükhöz nagyon szép, világos és vidám színekben bővelkedő programot állított össze, jó arány- érzékkel. Egyedül a hangszeres, illetve zongorakíséretes számok kiválasztásában szigorúbb lehetett volna. Itt ugyanis hallottunk nagyobb közönség elé még nem egészen érett előadást is. Megértjük, mindenkinek meg kell szereznie valahol a fellépés, a lámpaláz-leküzdés gyakorlatát. Ám a csoportos műsorblokkok és az egyéni előadók teljesítménye közt lehetőleg ne legyen számottevő nívóbeli hézag —, ami itt egykét esetben előfordult. A koncert nyitottsága ezt követeli. Egészében viszont nagyon kellemes, szép est volt ez a bemutatkozás. Indítása méltó a Kodály-évhez és a pécsi hagyományokhoz is. Kodály Zoltán — Vargha Károly Az éneklő ifjúsághoz c. kórusművét Agócsy László vezénylésével énekelte el az iskola és a Janus Pannonius Szakközépiskola egyesített kórusa, majd A magyarokhoz óda hangzott el. A vonószenekartól főleg a pengetett húrokkal megszólaló darabok, illetve részletek tetszettek: itt teljes tisztasággal és stílusosan szólalt meg az együttes. A hangszeres előadóktól két szonótarész- letet említhetünk. Händel művét, ha nem is hibátlanul, de nagy belső erővel, muzikálisan szólaltatta meg Fü- löp Judit (hegedű) és Páz- mándy Ágnes (zongora). Győri Kornél nagybőgő-játékában (zongora: Benke Eszter) felszabadultan gyönyörködhettünk. Szép hangú férfi vokólegyüttesük őrzi régi színvonalát. Előadásukban ősbemutatót is hallhattunk: egy „öreg diákjuk", — ma egyetemi hallgató, — Szalai István egy Gárdonyi Géza verset (Az tengöri nóta) ze- nésített meg, jó érzékkel, zenei ötletékkel, tehetségesen. Műsoruk egyik fénypontja az iskola jó nevű Orff-zenekara volt a lánykórussal, meghallgatni őket ezúttal is különleges egyedi élményt jelentett. Régi hagyományaik szerint két nagyobb művet is hazai ősbemutatóként hallhattunk. Anders öhrwall folklór ihle- letésű, rendkívül dallamos Svéd nászmenetét és Guido Haazen kongói népzenére épülő Missa Luba c. egyház, zenei kompozícióját. A mise tételei latin szöveggel Íródtak vegyeskórusra, tenorhangra és ritmushangszerekre. A folklorisztikus tenorszóló és a kórus szép dallamos áhítata mellett a dobok, con- gák, csörgők rumbaszerű ritmusvariációi együtthatásukban egészen különleges, bizarr zenei élmény részeseivé avatták a hallgatóságot. A produkciókat Ivasivka Mátyás vezényelte, a közönség és a muzsikáló fiatalok nagy örömére, s talán ennél többet nem is kell mondanunk az est méltón kirobbanó sikerének jelzésére. W. E. A portréfestő arcvonásai Magyar Múzsa Bárdosi Németh János versei N ehéz megindultsóg, szorongás és lelkiis- meretfurdalás nélkül kézbe venni ezt a könyvet. Aki a verseket irta, az idén, éppen ezekben a napokban lett volna nyolcvanegy éves, és két éve már halott. És ebben a két esztendőben, a halála óta eltelt időben nem kevesebb, mint három könyve látott napvilágot: egy gyerekverseket tartalmazó kötet, a Fűzlasip, egy tiszta fényű, öregkori vallomásokat tartalmazó lírai gyűjtemény, a Befogadás és ez a mostani kötet, a Magyar Múzsa. De ezeknek a könyveknek a megjelenését már nem érhette meg, elkészülésüknek már nem örülhetett a költő. Igaz, a Magyar Múzsa nem „új" kötet; válogatás a korábban irt anyagból: a legkorábbi, egy Ady emlékét idéző darab alatt az évszám: 1937, a legfrissebbek — a Csokonai csillaga és a József Attila emlékének szentelt Verse világit - 1980-ban keletkeztek. De a kötet olyan szempontú válogatás, amely Bárdosi Németh líráját új megvilágításba helyezi. A Magyar Múzsa némely tekintetben Sik Csaba kitűnő és hasznos munkájára, a néhány éve megjelent Olvastam, költőtárs ... című antológiára emlékeztet. De míg ott a szerkesztő munkája nyomán hatvan magyar költő mintegy száznegyven verséből rajzolódik ki félszáz magyar költő portréja és egy kicsit az egész magyar irodalom története Anonymustól Radnótiig, itt Bárdosi Németh János egymaga vall a magyar líra és saját költészete mintegy félszóz csillagáról, a versek „modelljeinek" betűrendjében. Adytól Zrínyi Miidósig. A könyv előszavában elhárítja a gyanút: nem holmi verses irodalomtörténetet kívánt összeállítani. A versekkel mást akart jelezni: a maga költészetének útját „a fölötte járó csillagokkal”. A jó portré - a festészetben is, a lírában is — két arcot tükröz: akit ábrázol, akiről szól. és aki az ecsetet vagy a tollat a kezében fogja. Milyenek Bárdosi Németh János művész-portréi?.' Tömörek, kevés szóval sokat mondók, a személyiség, a lélek legbensőbb titkainak megragadására törekvők. Van, akinek a hangját, a stílusát veszi ót; van, akinek kedvelt versformáját — például a szonettet — ölti magára; van, akihez csak az ajánlás szól és a vers néhány rejtett, szemérmes utalása. Főként költőkhöz, a század nagy magyar lírikusaihoz fűzi bensőséges viszony, de vannak itt zenei (Beethoven, Bartók, Kodály), képzőművészeti (Csontváry, Egry, Rippl-Rónai, Martyn) ihletésű darabok is. A benső azonosulás, a versben megrajzolt arc hitelessége a legtökéletesebb talán a Ber- da Józsefről, a „magyar Vil- lon”-ról, az „őszi bogár zümmjét hallgató" Berzsenyiről, a Nehéz föld költőjéről, a fiatal Illyésről, a „fekete nagy kalapjára nyíló pipacsot tűző" Kassákról, a Mura habjait szemlélő Zrínyiről szóló költeményben. És melyek a portréfestő arcvonásai? A század magyar lírájából — az előd Juhász Gyulán és a nemzedéktárs Illyésen kivül - kevés költőt említhetünk, akit olyan mély és rokoni viszony fűz az elődökhöz, mint Bárdosi Németh Jánost. Egy, a hagyományokat - még az értékeseket is - kevésre becsülő korban különösképp elgondolkoztató és példaszerű ez a magatartás. Ö hisz a kötődésben, a folytathatóságban, vállalja a hagyományokat, az őszinte odahajlást a társakhoz. Az a költő, akinek az elődök „örök barátok", „fölötte járó csillagok” (alighanem a kötet egyik leggyakrabban leírt szava a „csillag“); az a költő, akinek a vers poézis; akinek irószer- száma nem a „versírógép", hanem a finoman metszett toll; akinek a költői megszólalás: a „szép szó" vállalása. Bárdosi Németh János egy sokszor közönyös és szeretetlen korban hisz az irodalom szükségességében és maradandó értékeiben. Egy rokonszenves és eszményekhez hű emberi és írói pálya végén megszívlelendő testamentumot hagy. A kötet egyik utolsó darabja az önarckép című vers. Itt írja: „Az én hősöm nem a világot, / magát akarja maga ellen / megszervezni a szere- tetben." Kegyelmes a sors ahhoz a költőhöz, akinek alkalmat ad, hogy utolsó mozdulatával azoknak nyújtson kezet, akik útján segítették, elkísérték. Bárdosi Németh Jánosnak megadatott, hogy elbúcsúzzon azoktól, iróelődeitől és kortársaitól, akiket becsült és szeretett. Ezért az utódok méltó megbecsülésében és szeretetében is joggal bízhatunk ... Tüskés Tibor Bárdosi Németh János: Örök barátaim Oly furcsa, néha írni akarok, mintha élnétek, írok levelet a dolgainkról s toliam megremeg, hisz gaz veri föl messzi sírotokNem éltek már, de él a művetek, egy édes rím vagy forró pillanat az élők közé újra visszaad és úgy dobog a szívetek helyett. Néha egy sejtés hozzátok emel, és itt vagytok a szívemhez közel a barátság, harc, küzdelem jogán. És én is, mintha sirva mondanám, be jó így együtt élni veletek örök csirák és csillagok felett.
