Dunántúli Napló, 1983. február (40. évfolyam, 31-58. szám)
1983-02-25 / 55. szám
1983. február 25., péntek Dunantult napló 3 4 műszaki értelmiségképzés feladatai A Pollack Mihály Műszaki Főiskola Pedagógiai Intézetének élére nemrég nevezték ki dr. Kiss Elemér főiskolai tanárt. Dr. Kiss Elemér nz MTA Dunántúli Tudományos Intézetének volt munkatársa, majd néhány évig a Művelődési Minisztérium Vezetőképző és Továbbképző Intézetében ősz. tályvezetöként dolgozott. A Pollack Mihály Műszaki Főiskolára 1981 decemberében került főiskolai tanárként. — Új munkaköre mennyiben más, mint az eddigiek? — Matematika szakos tanár vagyok eredendően, tehát visz- szatérést jelent ez a pedagógusi pályához. Új annyiban, hogy a műszaki értelmiség képzésének egyik jelentős dél-dunántúli központjában dolgozhatok. Ez különösen izgalmas egy olyan időszakban, amikor az élet, s közvetlen megrendelőként az ipar új igényeket támaszt a műszaki felsőoktatással szemben — s amikor a műszaki pályának nem éppen a legnagyobb a vonzereje. A felsőoktatás problémája nem egyszerűen az, hogy képes-e jó szakemberek „kibocsátására", hanem, hogy képes-e olyan szakembereket képezni, akik értelmiségiek is egyben. Egyszerűen fogalmazva: nemcsak azt kell tudniuk az itt végzetteknek, hogy mi szükséges egy ház felépítéséhez, milyen és mennyi anyag, gép, mennyi munkaóra és munkás; hanem azt is kell tudniuk, hogy hogyan épül fel az a ház, milyen társadalmi közegben, milyen struktúrák között. Az értelmiségi tehát többet jelent a szellemi dolgozónál: nemcsak szakmai területére terjed ki figyelme, hanem á társadalom egészére, s képes arra is, hogy önmagát, munkáját el tudja helyezni ebben. — A főiskoláról kikerülő fiatalok tehát inkább csak potenciálisan értelmiségiek? — Igen, valóban. Ma az a helyzet, hogy az egyetemek, főiskolák zöme csupán szakembereket képez, akik közül néhányon értelmiségivé válnak munkájuk során, ha kellő érdeklődésűek, ambiciózusak. Amikor Marx azt mondja, hogy a legfőbb termelő erő az ember a maga tapasztalataival, ismereteivel, akkor nem csupán szűk szakmai tapasztalatokra, ismeretekre gondolt, hanem arra is, amit jobb híján általános műveltségnek is nevezünk. Közgazdászok, szociológusok — tudva, nem tudva Marxról — kimutatták, hogy a Modell a hivatáshoz Beszélgetés dr. Kiss Elemérrel, a PMAAF Pedagógiai Intézete igazgatójával műveltség szoros összefüggésben van a gazdasággal. G. Myrdal Nobel-dijas közgazdász szerint a harmadik világ fejlődését gátló tényező az analfabetizmus. Denison szerint a II. világháborút követő amerikai gazdasági növekedésben 25 százalékkal részesedik az oktatás és a képzettségi szint emelkedése, Bertram pedig a kanadai gazdaságot elemezve állítja, hogy ötven év gazdasági fejlődésében negyedrész jut a képzettségi szint növekedésének. a bázisa a műszaki értelmiség- képzésnek, s itt az értelmiség- képzésen van a hangsúly. A pedagógiai intézetet tehát társadalomtudományi intézetté lehetne fejleszteni. Itt egyrészt gyarapítani lehelne a hallgatók társadalomtudományi ismereteit, pótolni értelmiségivé válásuk hiányait, s kiegészíteni a főiskola pedagógiai-nevelő munkáját. Amikor társadalomtudományokról beszélek, akkor nem a — Egyfelől tehát a termelés, az ipar követeli az értelmiségi szakembereket, másrészt a frissen végzett szakemberek közül is sokan felismerik, hogy csak szakmai ismeretük kevés, s posztgraduális formákban gyarapítják ismereteiket. Mit tesz ebben a helyzetben a műszaki felsőoktatás? — A jelenlegi iskolai rendszerünk alapvetően konzervatív, az eddigi és a mostani reformok csak némiképpen teszik alkalmassá az értelmiségi képzésre. Ezért például megfontolandó, hogy utolsó lehetőségként a felsőoktatásban ne teremtsük-e meg a lehetőségét ennek? A Pollack Mihály Műszaki Főiskolán például a pedagógiai intézet, melynek vezetésével megbíztak, lehetne marxista—leninista oktatásra gondolok, hiszen az ellátja feladatát: elméletileg felkészíti a hallgatókat a tudományos világnézet elméletére. De ez az oktatás nem adhatja meg nekik a vezetési, szervezési tudnivalókat, nem ismertetheti meg velük azokat a szociológiai, szociálpszichológiai, szervezéslélektani, jogi, információelméleti stb. ismereteket, melyekkel pedig nagyobb hatásfokkal gyakorolhatnák leendő hivatásukat. Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a műszaki főiskolán nagy számban vannak olyan hallgatók, akiknek szülei munkások, parasztok — otthon tehát nem kapnak modellt értelmiségi hivatásukhoz. Az értelmiséggé válás nagyfokú mobilitásával találkozunk a főiskolán, így feladatunk az értelmiséggé válás folyamatának minél zökkenőmentesebb biztosítása. Ehhez kapcsolódik az a probléma, hogy a főiskolán oktatók nagy része mérnök, tehát ők is csak önképzéssel lehettek tágabb értelemben értelmiségivé. Pedagógiai-nevelő tevékenységük tehát inkább ösztönös, mint tudatos — egy leendő társadalomtudományi intézet az oktatók segítségére is lehet. És természetesen feladatokat vállalhat és kell vállalnia a posztgraduális képzésből is. — Kétségkívül hasznára válna a leendő üzemmérnököknek, ha nemcsak műszaki, hanem emberre vonatkozó ismeretekkel is ellátná őket a főiskola. De nem jelent-e ez olyan megterhelést, ami esetleg a műszaki ismeretek rovására elégíthető csak ki? — Két féléven keresztül heti 2—4 órában lehetne ezt konkrét körülmények között vizsgálni. Ennyi óraszámba az is „beleférne”, természetesen együttműködve más, szakmai intézetekkel, hogy az üzemmérnökhallgatók az oktatás-képzés folyamatában a kreatív életvitelt is „megtanulják". Ez nemcsak a folyamatos önképzés igényét kelti fel, hanem felkészíti őket például a sokat emlegetett innovációs folyamatok felismerésére, beindítására, azok véghezvitelére. Ennyi óraszám elegendőnek látszik, hogy a hallgatók kapjanak annyi elméleti és gyakorlati ismeretet a gazdasági egységek működéséről, ami elég nekik, hogy be tudjanak abba illeszkedni: ismerjék a vezetés-irányítás kérdéseit, belső és külső kapcsolatait stb. Az alapvető feladat azonban, hogy vplamennyi hallgató képes legyen a társadalmi újratermelési feladatok törvény- szerűségeinek felismerésére a konkrét körülmények között, abban alkotó módon részt tudjon venni. Rendelkezzenek olyan felismerési készséggel, amivel képesek a szocialista vállalatot, mint gazdasági képződményt szemlélni és közép- vagy felső szinten irányítani; ismerniük kell azon törvényszerűségeket, amiken keresztül a társadalmi viszonyok leképeződnek mikroszintű, vállalati folyamatokká. Tudniuk kell bánni az embereikkel, nemcsak a gépekkel, technológiai folyamatokkal — így összegezhetném a műszaki szakemberképzés előtt álló feladatokat. B. L. Mire futotta a Postának 100 millió forint munka- védelemre, szociálpolitikára A Pécsi Postaigazgatóság több mint 100 millió forintot költött tavaly Baranyában, Tolnában, Somogybán és Zalában, s ezen összeg fele szociális célokra, fele a munka- körülmények javítására ment. Ha nem is látványosan, de tovább javultak a postánál a munkahelyi körülmények, a dolgozók szociális ellátottsága és valamelyest növekedtek a szociális juttatások is. A postakorszerűsítések akció során 1982-ben Mohács 1, Döbrököz, Rédics postaépület, Barcs körzetmesterség, Vízvár, Szekszárd 1, Iha- rosberény, Csurgó, Lengyeltóti, Táska, Siófok 11, Somogy- fajsz, Hidas, Kiskorpád, Bala- tonszemes, Keszthely 1, Németkér, Csokonyavisonta, Sá'sd, Igái, Bonyhád 1 posta- hivatalok szépültek meg. Csak festési és mázolási munkákat nagyobb összeggel 62 postaépületben, illetve ezen túlmenően kisebb mértékben 147 helyen végeztek. Végezték a fűtés, világítás korszerűsítését, illetve megszüntettek több helyen érintésvédelmi mérések során feltárt hiányosságokat A fizikai munka_ gépesítésére közel 7 millió forint jutott, egyéni védőruhára, védőfelszerelésre — a tervezettnél kevesebb — mindösz- sze 2 millió. A szociális kiadásokból legtöbbet az üzemi étkeztetés vitt el: az igazgatóság dolgozói. 12 615 000 forint ebédhozzájárulást kaptak 1982- ben. Költöttek még a gyermekintézmények fenntartására, üdültetésre — ez utóbbira közel 5 milliót —, segélyezésre, sport- és kulturális célra, ifjúságpolitikai célokra. Figyelemre méltó, hogy 1982- ben 5 570 000 forintot adtak a dolgozók lakásépítésének támogatására, s csak Pécsett — pluszként — 27 lakásra, 3,3 milliót. Sokat elvitt az egyenruha, formaruha — több mint 11 milliót —, s a munkásszállítás, a munkába járás. Ez utóbbira közel 4 milliót költöttek. Érdemes megemlíteni, hogy a dolgozók üdültetésének lehetőségeit tovább bővítették, s a korábban meglévő lehetőségek mellett tavaly Harkányban 278 fő gyógyüdülte- tését biztosították. Szép gesztus: jutalomüdültetésben részesítették a nyugdíjas dolgozók egy részét, és 26 nagy- családos postás dolgozó pihenési költségeihez járultak hozzá. Tavaly 100 dolgozó kapott lakásépítési támogatóst, ebből 35-en családihóz-épí- téshez, 41-en munkáslakáshoz és 24-en OTP-társasház vásárláshoz. A támogatásban részesültek többsége 30 éven aluli fiatal K. F„A lámpás én vagyok. Világítok a sötétségben. Utat mutatok. Nálam nélkül vak a látó is.” Ezekkel a mondatokkal kezdődik Gárdonyi Géza 1894-ben íródott kisregénye, „A lámpás”. Egy hivatás, a néptanítói pálya kesernyés és mégis magasztos sorsregénye. Ma, kilenc évtizeddel később már jobbára csak irodalmi emlék ez a fogalom: „néptanító”. Azt mondjuk helyette: „pedagógus”, vagy egyszerűbben: „tanító”, esetleg még hozzákapcsolunk egy jelzőt: „falusi tanító”. S mégis, vannak még néptanítók. Cserfai Sándor tanitványai között Aki néptanító akart maradni Bodolyabér apró falu a Mecsek közepén. A térkép szerint légvonalban majdnem egyenlő távolságra van Pécstől, Sásától és Komlótól. Négyszáz lakosa van. Egycsoportos alsó tagozatos iskolája a Sásdi Általános Iskola egyik fiókintézménye, akárcsak a magyarherte- lendi kétcsoportos alsó tagozatú iskola. A két iskola vezetője Cserfai Sándor. Negyed- százada tanít itt: előbb hosszú ideig Bodolyabéren, 1977-től Magyarhertelenden. Csendes falusi délután. Vége a tanításnak, a gyerekek már régen hazamentek A bo- dolyabéri iskola szolgálati lakásának nagy kandallója épphogy kezdi sugározni a meleget. Kint nagy pelyhekben hull a hó. Ritka vendég az idei télen, még itt, a hegyek között is. A falu múltjáról, a helytörténeti kutatások eredményeiről kezdünk beszélgetni. Cserfai Sándor halk szavú lelkesedéssel mesél, s olykor-olykor sa- nálkozva veti közbe: kár, hogy nem számított erre a látogatásra, különben hazahozta volna a magyarhertelendi iskolában őrzött háromkötetes helytörténeti gyűjteményét; a falukrónikát, amely Bodolyabér történetét napjainkig foglalja össze. A falu létezésének első dokumentuma egy 1332-ből származó pápai tized adójegyzék. A közelben talált régészeti leletek szerint a mostani falu környéke már a rómaiak idejében lakott volt. Van miről mesélni. Csábító a gondolat, hogy a falu történetében kalandozzunk tovább, de még izgalmasabb az az életpálya, amely az aprólékos, gondos, szakszerű helytörténeti kutatómunka mögött igyekszik szerényen megbújni. Az iskola története aztán elválaszthatatlanul egybefonódik Cserfai Sándor életével — Az első iskola a XVIII. század utolsó évtizedében épült Bodolyán, a mostani iskolaépület pedig 1912-ben. Fennmaradt az összes elődöm neve, akik csak itt tanítottak közel két évszázad alatt. Az első tanító, Bors József 1801-ben halt még. Én vagyok ebben az iskolában sorrendben a 17. néptanító Valamennyi közül én tanítottam mór eddig is a leghosszabb ideig Bodolyabéren: 1957-ben kerültem ide. S még van hat és fél évem a nyugdíjig. A 18. néptanító pedig ebben az iskolában a lányom. — Családi hagyomány? — Nem, édesapám bánya- tiszt volt Komlón. Pécsett születtem; a Nagy Lajos Gimnáziumban érettségiztem 1947- ben. Érettségi után mindjárt munkába kellett állnom, ezért jelentkeztem a pécsi tanítóképzőbe. Akkoriban különbözetivel is el lehetett végezni ezt az iskolát. 1948-ban kaptam diplomát. Nem volt könnyű elhelyezkedni: néhány hónapig ingyen tanítottam, aztán megbízásból, míg véjjül kineveztek tanítónak. Az ötvenes évek közepén iskolaigazgató voltam Kisharsányban, de én néptanító akartam maradni, s nem igazgató. ezért kértem, hogy helyezzenek ide Bodolyabérre, az összevont alsó tagozatú iskolába. Azóta vagyok itt néptanító. Az utolsó szót megint csak különösebb hangsúly nélkül mondja, értelme szerint mégis súlya van. — Legalább három évtizede már, hogy ez. a megjelölés hivatalosan nem használatos. Miért néptanító? Mi a különbség? Nem kell keresgélnie a szavakat. Erre a kérdésre a feleletet már 35 évvel ezelőtt megfogalmazta magának, — A néptanító nemcsak az iskola falai között tanít. Egy kicsit népművelő, helytörténeti kutató és falukrónikás, könyvtáros, ha úgy alakul, KlSZ-pat- ronáló pedagógus, a faluért tevékenykedő tanácstag. Egyszóval: néptanító! Lómpás. D. I.
