Dunántúli Napló, 1983. február (40. évfolyam, 31-58. szám)
1983-02-24 / 54. szám
1983. február 24., csütörtök Dunántúlt napló 3 Együtt (köz)müiielödní is könnyebb Mit jelent az integráció Gödrében? Tanítói diplomás népművelő kerestetik A könyvtárakat még nem egyesítették Évekkel ezelőtt Gödre környékét is elérte a faluegyesítési hullám. Ennek a nyomaival már a község határában találkozni lehet g helységnévtáblákon. Ha a látogató a közigazgatás fejét kérési, ne álljon meg az első Gödre névvel jelzett faluban, mert az Szentmárton, s a tanács a néhai Keresztárban székel. Több mint három kilométert kell még megtenni, amíg Gödréből újra Gödrébe érünk. A tanácsházán a fiatal vb- titkár, dr. Rozs Csaba fogad! Alig több mint fél éve vette át hivatalát, de otthonosan túr az iratok közé. Az egyik tavalyi tanácsülés dokumentumait ke-- resi. Az 1982. január 30-án kelt határozat röviden fogalmaz: egyesíteni kell az általános iskola és a Hunyadi János Művelődési Ház szakmai’és gazdasági tevékenységét. Egyelőre csak egyéves időtartamról van szó, ez év augusztusában döntenek majd arról, hogyan váltak valóra az integrációhoz fűződő remények. A művelődésügy területén is egyre gyakrabban hangzik el az eddig inkább gazdasági berkekben használt latin szó. Az integráció egyesítést, egybefoglalást, beépülést jelent. Gödrének egy haszna származik belőle: nem kell külön üzemeltetni a művelődési házat, az iskolát, a községi könyvtárat, az óvodát. A közös igazgatás megteremti a takarékosság, a jobb helykihasználás lehetőségét. A tanácsházáról lesétálunk az iskolába. Most ez a gödrei közművelődés centruma. Éppen tízperces szünet van, a jó időt kihasználva az udvaron ölj egymást az aprónép. — Idejárnak a gyerekek Szentmártonból és Kiskeresztúr- ról is — mondja Weich József igazgató. — Eléq jó a közlekedés, a kaposvári úton erős a forgalom, mégis úgy döntöttünk, ho.gy függetlenítjük magunkat a Volántól. Februárban már a termelőszövetkezet szállítja a gyerekeinket. A művelődési házat az .iskola részének tekintjük. Ott tartjuk a testnevelésórákat, a TIT-előadásokat viszont az iskolában. Melyik program milyen helyet kíván — ezt a tanár dönti el. Jelenleg nincs főállású népművelőnk. A közművelődési feladatokat fölosztottuk a tantestületben. Képzőművészeti szakkör, színjátszó kör, olvasóklub, bábcsoport, díszítőművészeti szakkör működik, és most szervezzük újjá a honismereti szakkört is, amelyhez máris sok segítséget kaptunk Pécsről dr. Vargha Ká- ro/ytól és Sásáról Vajda Józseftől. A Sásdi Művelődési Központ egyébként is igen segítőkész, szívesen szervez a számunkra programot, sőt nem egy esetben enyhített az anyagi gondjainkon is. — Hivatásos népművelőt nem is kivannak alkalmazni? — De 'igen, most hirdetjük meg a pályázatot. Azt szeretnénk, ha tanítói képesítése is lenne, hogy a művelődési ház vezetése mellett taníthasson. A pedagógusok túlnyomó többsége szakképzett, négyük kivételével valamennyien helyben laknak. Egyebek mellett ez a garancia arra, hogy az isko- laszüneti napokon is tudnak foglalkozni a gyerekekkel. Két-két nevelő minden szombaton ügyeletet tart a művelődési házban. Játékot, filmvetítést, sportversenyt szervez azoknak a tanulóknak a számára, akik otthon nem tudják feltalálni magukat. — Általában hatvan-hetven gyerek visszajön, kivéve akkor, ha nagyon jó műsor megy a televízióban Igazság szerint az volna jó, ha a gyerekek otthon, a szüleikkel töltenék el a hétvégét — de ez még nem minden családban döntő szempont. — Pedig otthon is lenne mit ellesni a ház körül, például a szőlőművelés, az állattartás fortélyait — jegyzi meg az igazgató. — Egyelőre erősen gyermek- központúak vagyunk — teszi aztán hozzá —• a felnőtteket elég nehéz megmozgatni. Hirdettünk szabás-varrás tanfolyamot, kismotorvezető-képzést, női tornát, de az első kettőt el sem tudtuk indítani jelentkezők hiányában. A női tornáról fokozatosan maradtak el az asz- szonyok, lányok. Pedig a programokat igyekszünk az autóbuszmenetrendhez igazítani, hogy legkésőbb a félkilencessel a szentmártoniak is haza tudjanak menni. A szőlészettel, borkezeléssel, egészségüggyel kapcsolatos előadások viszont mindig több érdeklődőt vonzanak. Sok az új szőlősgazda a környéken, nekik ez húsbavágó téma. A művelődési ház megtekintéséhez ismét vissza kell kapaszkodni a dombra. Szép kilátás nyílik innen a falura, jólesik megpihentetni a szemet a hullámzó vidéken, a völgyben kígyózó utcasoron és a takaros faluközponton, amelynek fő ékessége a vendéglő, a buszmegálló és az orvosi rendelő. Csak a temetőhöz vezető útra panszkodik a lakosság — és a tanácselnök. — Nem tudom, honnan lehetne pénzt szerezni a megjavításához, de előbb-utóbb meg kell csináltatni, mert esős időben napokig nem lehet fölmenni a temetőbe — mondja Kohner Mihály. Bizony, a kultúrházra is ráférne az átalakítás, tatarozás. Elsősorban a tornatermi funkciója miatt, mert a fiúk például a színpadon öltözködnek, meglehetősen groteszk látványt nyújtva a sárga reflektorfényben. A terem egyébként elég tágas, a falu lélekszámához viszonyítva megfelel céljainak. A könyvtár már annál kevésbé. Dohos, apró helyiség, szegényes választékkal. Gödrén még elkülönítve működik az iskolai és a közművelődési könyvtár, ám — ha az integrációt tovább akarják folytatni — ez sokáig nem tartható így. Előadást tartott a múlt héten pedagógusoknak, könyvtárosoknak Pécsett, a Nevelési Központban Vargha Balázs író, szerkesztő, akit a nagyközönség elsősorban a televízió nyelvi játékaiból ismer. Előadásának témája a gyermekolvasó, a gyermekkönyvtár volt. Mondandóját a televízió bírálatával kezdte. — Ez elég furcsán hangzik éppen öntől. — Én egyfelől imádom a televíziót, mert igen nagy hatású ismeretközlő eszköz. Másfelől viszont aggódom a televízió kizárólagossága miatt. Alig száz éve alakult ki a gyermekirodalom és a gyermekolvasók sajátos tábora, s máris nagy veszedelem fenyegeti őket: az iskolában és az iskolán kívül a gyerekek egyre kevéssé szeretik meg az olvasást. Nincs idő, mert a tévé megeszi a gyerek szabad idejét és megeszi a családi életet. Az olvasáskor magam szabom meg a befogadás idejét: kedvem s képességem szerint gyorsíthatom, lassíthatom a tempót. Ha tévét nézek, a ritmust a képernyő dirigálja: vele kell mennem, akár megértettem az előzőket, akár nem. A tévé így felületes, félfigyelemre neveli a gyerekeket. Nem tanulnak meg jól olvasni és beszélni, s amit nem tudunk jól, nem is szeretjük művelni. És aki elmegy a könyvtárba, afelől sem lehetünk nyugodtak. Valamikor a gyermekolvasmányokat szigorúan megválogatták, a könyvtárak eszerint kölcsönöztek a különböző korú gyerekeknek különböző témájú és színvonalú olvasmányokat. Mára mindez értelmét vesztette, mert a gyerekek legtöbbje válogatás nélkül nézheti a televíziót. — Elég sötét a kép. — És lehet még sötétebb is, ha nem dolgozunk ki valamiféle haditervet a jelenlegi helyzet megváltoztatására. Vajon végiggondoltuk már elég felelősséggel, hogy milyen lesz az utódaink élete, ha majd esetleg csak napi két órát kell dolgozniok, a többit pedig értelmesen kell eltölteniök szórakozással, művelődéssel? Az idő ma úgy ellenségünk, hogy kevés. De úgy is ellenségünk — Bízunk benne, hogy a tanácsülés meg fogja szavazni az integráció folytatását — mondja búcsúzóul Weich József.- — Más utat nem is igen tudnánk járni, hiszen az értelmiségiek, elsősorban a pedagógusok ösz- szefogása nélkül a művelődési ház, .s általában a környék köz- művelődése nem lehet életképes. Havasi János lehet, hogy sok, s nem tudunk mit kezdeni vele. — Úgy tűnik, ez azért még távolabbi jövő .. . — Igen, de már most fel kell rá készülnünk. Mindenkinek — a könyvtáraknak is. — Létezik már ilyen haditerv? — Az egész világon keresik ezt a pozitív stratégiát, de még nincs elképzelés arról, mit tehetnek utódaink a szabad idő réme ellen. Annyi bizonyos, hogy a kábítószer, az alkoholizmus, a bűnözés nem megoldás. „ — E világveszedelmek ellen a gyermekkönyvtárak aligha vehetik fel a harcot. — A könyvtárak nem, de a könyvtár és az iskola együtt — igen. Kell lenni valami elképzelésnek arról, hogyan hasznosítsák az iskolai ismereteket a könyvtárban és a mindkét helyen szerzett ismereteket, életmintákat az életben. Én hazabeszélek természetesen, amikor a játék fontosságát hangsúlyozom: a játék és a munka egymáshoz való közelítését. Igaz, az iskolai órák túlságosan programozottak, de a jó pedagógus talál alkalmat a játékra. És arra is, hogy a könyvtár lehetőségeit tanítványai figyelmébe ajánlja. — A könyvélmény ugyanis másként hat a gyerekre,, mint a felnőttre. A felnőtt ismerete több, szilárdabbak a pontok, ahova az új élményt rögzíteni tudja. A gyerekre elemi erejű hatást tesz a könyv: azonnal alkalmazni akarja, amit közvetve átélt: egy-egy nagyszerű hős erőteljes, vonzó példát jelenthet számára. Erre kell megtanítanunk a gyereket iskolában és könyvtárban. — Hogy mivel lehet erre tanítani? Rajzzal, játékkal, lexikonnal, térképpel — mindennel. A gyermekkönyvtár tele van a továbbgondolásra, olvasásra való nyílt és rejtett felszólítással. Ha ezeket megérti a gyerek, úgy tanul újabb ismereteket, hogy szinte észre sem veszi az erőfeszítést. Könyvtárosok és pedagógusok együtt dolgozzanak meg ezért! G. T. Könyvtárosok és pedagógusok a gyermekolvasókért A szabad idő réme?... Beszélgetés Vargha Balázzsal Pécsi hangversenyek Jeremiás Margit és Failoni Donatella estjeiről K oncertek „zsinórban” — erről tanúskodik a pécsi hangversenynaptár. A Liszt Teremben, ahol a legtöbbet rendezik, szinte még az előző napi koncert utolsó hangját őrzi a csend, amikor máris valami új következik. Szonátaestet „tematikus" műsor követ — Benkóékkal és Jandó Jenővel — az improvizációról, majd dalest, „muzsikáló kávéház" és zongoramuzsika következik. A közönség pedig több-kevesebb sikerrel - és pontosan ki nem deríthető motivációk szerint — válogat az irdatlan bőségből. Jeremiás Margit hétfői, a Liszt Teremben tartott dalestje például feltétlenül nagyobb hallgatóságot: telt házat érdemelt volna. A Belgiumban élő művésznő Debrecenben született, zenei pályáját is ott kezdte híres muzsikuscsalád gyermekeként. Hangfekvése már önmagában is különleges: kontra-alt, vagyis az altnál is sötétebb, mélyebb. A művésznő előadása pedig árról tanúskodott, hogy nemcsak birtokosa, hanem a talentum sokszínű bőségével megáldott gazdája is e képességnek. Bach, Telemann, Haydn, Richard Strauss és Kodály darabjait énekelte — valamennyit bámulatos tisztasággal, tévedhetetlen stílusérzékkel, meggyőző művészi erővel. Nemcsak utánozhatatlan hanganyagát bontakoztatta ki, hanem technikai felkészültségét is, amely a „feszesebb", preklasszikus figurációkkal és Strauss túlfűtött érzelmességé- vel egyaránt fölényesen megbirkózott. Haydn és Scarlatti dalait, Kodály népdalfeldolgozásait tolmácsolva azt bizonyította, hogy nemcsak énekesnek, hanem előadóművésznek is kivételes: csak a legnagyobbakhoz mérhető. Minden tekintetben méltó partnere volt Gilbert de Greeve, aki a zongorakíséret magasiskoláját mutatta be. S zerdán este Failoni Dona- ' tella, hazánkban élő olasz művésznő adott zongoraestet Pécsett, ugyancsak a Liszt Teremben. Igényes, nagy gonddat összeállított műsorát szemmel láthatóan két törekvés jellemezte. J. S. Bachnak még az orgonamuzsikához erősen^ kötődő e-moll toccatájával kezdett, egy kevéssé ismert, de szép hatásos Clementi-szonátá- val (G-dúr, op. 37.) folytatta, s a koncert első felét Beethoven Harminckét variációjával (WoO 80) fejezte be, a zongoramuzsika kezdeteitől a romantika „küszöbére" vezetve el. Szünet után viszont Liszt Vándoréveinek „hétmérföldes csizmájában" lépdelhettünk tovább, változatosan romantikus tájakon — egészen örmény- országig. Ide vezetett ugyanis a ráadásként játszott Hacsa- turjan-toccata, a bachi beköszöntőre is visszaintve. E remek koncepció megvalósítása már kevésbé sikerült. A klasszikusok játékában a gondolati fegyelmezettség, a koncentráltság imitt-amott a művészi bátorság, a plasztikus belső tagolás, a szélsőségek világosabb érzékeltetésének hiányával járt együtt, Lisztnél viszont fordítva: emitt több fegyelem, mértékletesebb szertelenség számomra többet nyújtott volna. A variációsorozat és a záró toccata azonban mindenképp bizonyította Failoni Donatella még utat (utakat) kereső, de mindenképp ígéretes és vitathatatlan pianistatehetségét. Varga János Szépen magyarul - szépen emberül Tegeződés vagy - menekülés? Budapestről „ingázó" tanszék- vezetőként jó fél évtizeden át laktam vidéken garzonházban, túlnyomórészt huszonéves fiata. tok között. Ők már dolgozók voltak, friss családosak, várták a végleges lakást: én még dolgozó voltam, már gyermektelen, s azt vártam, hogy majd haza- költözhessem végleg. Azt hogy tanítványaim — tizennyolc—huszonhárom év közötti egyetemisták — mind te- geződtek egymással, mindkét nemben, akkorra megszoktam mór. Nem könnyen persze: mi az egyetemen hajdanán „kolléga úr” és „kisasszony" alapon álltunk: a tegeződés szűk körre terjedt és szinte csak az egyneműek között. De hát változnak az idők, s bennük magunk is. Ám azt kellett látnom: ez a változás nem is megy olyan simán I A húsz és harminc közötti, immár nemcsak nagykorú, hanem valóban felnőtt, majdcsak- nem hatszáz garzonlakó, ott a házunkban, túlnyomórészt isme_ rétién volt egymás számára. Ki hónapokig, ki néhány évig lakott a többivel: reggel szaladt a dolga után, este hazahozta a szatyrokat meg a kisgyerekeket ; bezá rkózott, vacsorát főzött azután leült a tévéhez, vagy a továbbképző tananyaga elé. Volt olyan.tőszc^nszédom nekem is, akit öt év alatt egyszer sem láttam. Azaz lehet, hogy láttam, csak nerrr'tudtam, hogy ő az. Pedig — mint rájöttem később — én kivételes helyzet" ben voltam. Velem még csak tudtak mit kezdeni. Csak egymással nem. Arra figyeltem fel először: sokan lehetnek haragban egymással. Mikor a liftet vártuk, a később étkezők köszönés nélkül, nérrtán álltak meg az ajtónál. Az én köszönésemet még csak fogadták; de egymáshoz nem szóltak, egymásra rá sem néztek. Ha már, benn álltunk a felvonóban, és hallani lehetett a külső kapu csapódását, az én kezem megállt a nyomógombon: valaki jön még. Ifjú útitársam, bárki volt, sietve indított, azt morogván: majd a következő menettel! Aztán beköltözött egy frissen végzett tanítványom ifjú nejével. Mi persze jóban voltunk. De a többiekkel — úgy láttam — ugyanabba a feszült viszonyba kerültek ők is, mint a „régiek”. Egy baráti beszélgetés oldotta meg a rejtélyt. Hogy nem harag az oka, nem is az ellenszenv, csak a félszegség. Mert tizenhat—tizennyolc éves korig nincs probléma. Mindenki tegez mindenkit, első látásra automatikusan: vásárló is a kiszolgálót, fürdővefldég is a kabinost. De úgy húsz év táján kezdődik már a bizonytalankodás. És ez az évek múltával és az állapotok változásával csak nő. Na, de jó ez? Meg kellene hát tanulnunk kulturáltan magázódni, hogy ne kelljen kerülgetni azt, akit nem tegezhetünk. Mert a kommunikációs zavar — mint látni — egyszeresek magatartásformává torzul! Deme László
