Dunántúli Napló, 1983. február (40. évfolyam, 31-58. szám)
1983-02-01 / 31. szám
1983. február 1., kedd Dunántúli napló 3 Nem közösen, de együtt Mohácson a tanács kezdeményez, koordinál Nehéz megteremteni az összhangot Székgyári dolgozók érkezőben a munkásjárattal. Schindl József felvétele még a 60 ezer forintos járulékot is fizetnünk kell a decemberi rendelet szerint... Az autóban öten utazunk. — Soha nem felejtem el — mondja valaki — amikor hivatalba lépett a mostani angol kormány, a tévéhíradó „mutatta”, hogy az egyik miniszter biciklin megy dolgozni a munkahelyére .. . Valaki a szavába vág: — A győri újság nemrég olyan hirdetést közölt, melyben egy, a városba naponta beutazó ember keresett társakat autójának jobb, ésszerűbb kihasználásához . . . Ketten Bolyba, ketten meg Mohácsra igyekszünk, ötödik társunk a gépkocsivezető. Ami engem illet, azért utazom, hogy megtudjam-: sikerül-e a Duna- partiaknak „nagyban" és tudatosan megcsinálni ugyanazt a munkásszállításban, ami nekünk újságíróknak ma véletlenül összejött. A tanácson — Az a mi bajunk — mondja Bertalan Zoltán, a városi tanács terv- és munkaügyi osztályvezetője —, hogy a reggeli Volán-buszok némelyike sem sokkal több utast szállít a városba, mint ahányon most maguk utaztak. 1982 januárjáig nem volt ilyen gondunk, de ekkor a székgyárban bevezették a 42 órás munkahetet. Hogy az ezer fős üzemben minden szombat szabad lehessen, fél hatkor kell náluk az első műszakot megkezdeni. Ez azt jelenti, hogy a munkásszállító buszokat Somberekről, Véméndről, Székelyszabarról és Hímesházáról félórás eltérésekkel kell indítani: fél hatra jár a székgyárba bejárók egy része, ám ugyanakkor a MO- FA-ba és a többi üzembe továbbra is hatra jönnek. Hogy megpróbáljunk velük, valamint a Volánnal közös nevezőre jutni, decemberben összehívtunk egy koordinációs értekezetet Egyelőre annyit értünk el, hogy az üzemek megvizsgálják, mit tudnának tenni. A munkásszállítás városi és város környéki összehangolásában igazi előrelépésről egyelőre nem beszélhetünk, mert elsősorban, az említett két nagyüzemnek kellene közös nevezőre jutnia. — A környékbeli mezőgazdasági üzemek? — A járás termelőszövetkezetei és a Bólyi Mezőgazdasági Kombinát saját erőből oldja meg c munkásszállítást — mondja Schivánovits Györgyi főelőadó, majd így folytatja: — decemberben két pénzügyminiszteri rendelet jelent meg az utazási költségtérítésről, illetve az üzemek használatában lévő autóbuszok után fizetendő 30, illetve 60 ezer forintos járulékról. Ezek hatása egyelőre az, hogy az üzemek továbbra is megfizetik bejáró dolgozóiknak az utazási költség téríthető részét. Saját autóbusza csak egy-két nagyobb cégnek van, de ezek meg akarják tartani a buszokat, a járulék ellenére is. A tanács munkatársával együtt látogatunk el először a Székgyárba. Fréderer Ferenc munkaügyi vezető elmondja, hogy 250 bejárójuk közül mintegy 170 az első műszakra jön, fél hatra, a többiek délután kettőre járnak. Este fél tizenegyre végeznek, így tehát nem egy, hanem két műszak tér el a Mohácson általános időpontoktól. Közvetlenül ezután Ősi János igazgató rögtönöz számunkra a szállítási problémákról kis „akadémiai székfoglalót”: — Mivel 42 órás munkahétben dolgozunk, semmiképpen sem kezdhetünk hatkor. Ha mégis ezt tennénk, akkor a zárást kellene későbbre tenni, s ez azt jelentené, hogy a második műszak végezne éjjel 11- kor, amikor sehol sincs már a környéken se vonat-, se autóbusz-csatlakozás. A késő délutáni, esti közlekedés megoldatlansága miatt nem tudunk lemondani a saját buszról sem, csak ezzel tudjuk ugyanis megoldani a Kölkedről bejáró dolgozóink második műszak utáni hazaszállítását. Furcsa, hogy a második műszakot mindenütt szorgalmazzák, de a Volán erről nem akar tudni. Kölked egyébként is város környéki község, de este 10 után oda már nem megy busz. „Adunk buszt, béreljetek!" — mondják, de ez többszörös ráfizetés, mert a dolgozók bérletét — ami „csak nappalra jó” —, meg a busz bérleti díját is kelleni fizetni. A dolgozók ehhez már azért sem járulnak hozzá, mert egy bérletet már amúgy is fizetnek. Ugyanakkor, mivel csak a saját dolgozóinkat szállítjuk. A farostlemezgyárban Egy házzal arrább, a Mohácsi Farostlemezgyárban, természetesen ennek a fonákját látják, érzékeltetik. Schwarcz- kopf Bálint mb. munkaügyi csoportvezető-helyettes szerint reggel a gyárba a Mohácstól északra lévő községekből két járat hozza a bejárókat, de egyik sem tökéletes. Az első negyed hat tájban érkezik — hogy odaérjen a Székgyárhoz is —, a másik jókor, hatra, de zsúfoltan. Este sem jobb a helyzet, mert a 2. műszakosok meg zárás után várnak fél, vagy háromnegyed órát, és például Véméndre — egy nyolcórás, fokozottan veszélyes műszak utón — éjfél felé érkeznek haza. Egyébként a MOFA is szállít dolgozókat saját buszával külön is, Ivándárdára és Sárokra. Itt, a gyárnál azonnal fordul, de Sárokon mintegy 3— 4 óra állásideje van ... • Száz szónak is egy a vége: nagy fába vágták a fejszét a mohácsiak, amikor elhatározták a munkásszállítás összehangolását. A koordinációs értekezletet január 19-re ismét összehívták. Hogy milyen eredménynyel, ítéljék meg önök — Schivánovits Györgyi aznap délután adott rövid tájékoztatása alapján: — A székgyáriak az egyetlen lehetséges megoldásra jutottak: kérni fogják a vállalati központtól az engedélyt a 40 órás munkahétre való áttérésre. Kérésüket természetesen a tanács is aláhúzza, támogatja. A másik pozitívum a Volán javára szól: megígérték, hogy Kölkedre egy esti járatot is beállítanak. .... Vagy ha nem, hát biciklivel, mint az angol miniszterek. Varga János Vf...rabul ejtett a ketyegő világ' Á Benczenleitner órásdinasztia R ohanunk. Percekre, órákra, napokra ütemezett életünkben örökösen az órát nézzük. Hogy el ne késsünk... Hogy időre befejezzük ... Feladataink, tennivalóink sokasodnak. Mind nagyobb szerephez jut a karunkon ketyegő vagy lüktetve időt mutató karóra, a vekker, a falióra. — Hol van már a szakmánk igazi szépsége? — kérdi sóhajtva idősebb Benczenleitner Emil órásmester. — Amikor még félkész alkatrészekkel dolgoztunk, és csak a rugókat szállították készen az óragyárak! Akkor vált el, hogy valójában ki hogyan érti a mesterséget. Rakoncátlankodó szívével bajlódik az idős mester, a Benczenleitner órósdinasztia második tagja. Az ő apja — Viktor — alapította a „céget" 1903-ban, tehát 80 éve. — 1895-ben úgy dukált, hogy apám frissen szabadult segédként elindult világot látni, szakmai vándorútra. Aki ezt kihagyta, az nem is volt igazi szakember — emlékezik Emil bácsi. — Hol dolgozott .az apja? — Németországban kezdte Münchenben, a Fekete-erdő vidékén, a „schwarzwaldi” órákat gyártó mestereknél. Ott szinte apáról fiúra szállt a mesterség, háziipar jelleggel folyt az óragyártás. A családok minden tagja készített valamilyen alkatrészt, aztán ezeket szerelték ösz- sze a „gyárak". (Ifjabb Benczenleitner Emil — aki ugyancsak folytatja nagyapja, apja mesterségét, lakásán elém teszi az Allgemeine Urmacher-Zeitung 1896- os bekötött évfolyamát. A december 1-i számban az újonnan beválasztott tagok között olvasom: „3126 Benczenleitner Victor, Fünfkirchen, 14. 8. 77. München, Thal 26." A hajdan kéthetente megjelenő német árás szaklap ma már ipar- és sajtátörténeti érték.) — Hová vitte még Viktort a szakmai kíváncsiság? — Svájcban több helyütt dolgozott, legtovább a világhírű schaffhausenj IWC óragyárban és Luzernben. (Néhány éve egy pécsi árás barátjával, Tóth Edével ellátogatott az IWC-hez. Bejelentkeztek, hogy szeretnék megismerni azt az üzemet, melyben valamikor az apja dolgozott. A gyáriak a régi kartonokról meggyőződtek, hogy valóban volt Benczenleitner Viktor nevű dolgozójuk, méghozzá végpontositá - ami a szakma elitjét jelentette. Amikor ez tisztázódott, szívélyesen fogadták, végigvezették a gyáron, mindent megmutattak. „Csodálatos élmény volt” - emlékezik vissza.) A dinasztia-alapító Viktor 1903-ban nyitott önálló órásműhelyt Bécsben. Aztán egészségügyi okok miatt — az orvos kisebb várost javallt — hazajött szülővárosába; Pécsre, ahol 1906-ban nyitotta meg a Fe- rencziek (mai Sallai) utca 9. sz. alatt aranyműves, látszerész és órásműhelyét. Később átköltözött az Irgalmasok (ma Bem) utca 1. szám alá. Onnan a mai sebészeti klinika bővítése miatt följebb költözött oda, ahol fia és unokája ma is dolgozik. — ön miért lépett apja örökébe? — Hárman voltunk testvérek, nekem kellett továbbvinnem érettségi után a szakmát. Nem volt nehéz. Gyerekkoromban minden időmet apám műhelyében töltöttem, rabul ejtett a ketyegő világ, játszóteremmé vált a műhely. Belenőttem a szakmába. Mindig is nagy türelmet, komoly szaktudást igénylő, biztos kenyeret adó szakma volt az — Megszerettem. Bár ülőfoglalkozás, mégis roppant változatos, mert ahány óra, szinte annyiféle szerkezet, hiba. Jó érzés, hogy a rossz órát újjávarázsolom és az újra ketyeg, pontosan mutatja az időt. Apámnál szabadultam és én is elmentem szakmai vándorútra ... a Szolgáltatóipari Vállalat Bem utcai órásrészlegébe. Ha már órás lett, igyekezett apja, nagyapja hírnevéhez méltó szakemberré válni. Kiváló ifjú ■szakmunkás és a Szakma Ifjú mestere lett, letette a mester- vizsgát. — Hogy került apja mellé? — Infarktust kapott apám, így hogy ne vesszék el a szakmai nevünk, 1978 májusában órásmesterség. A világháborút követően kétszer került nehéz helyzetbe. — Először, amikor minden kisipart meg akartak szüntetni, később meg féltem, kihal a szakmám. A gépipariban esti tagozaton megszereztem az általános gépésztechnikusi végzettséget, meri régi kereskedelmi érettségimmel adott esetben nem sokra mehettem volna. Akkor volt szó arról, hogy indulni fog Pécsett a műszergyár. Aztán maradtam órás. Ma is ezt a szakmát választanám. Az órósdinasztia harmadik tagja, az ifjabb Benczenleitner Emil, 31 éves. Gimnazista korában orvosi pályára készült. Nem vették fel. Jelentkezett a Medicorhoz röntgengép-szerelőnek, aztán mégis apjához állt be kitanulni a „családi" szakmát. — Bejárogattam apámhoz, reszelgettem, tettem ezt-azt, megfogtak az órák, de nem lettem a rabjuk. — És most? ló évet zár a mezőgazdaság Megkezdődtek a termelőszövetkezeti zárszámadások, s a megye állami gazlaságai- ban is készülnek az év végi mérlegek. A Baranya megyei Tanács mezőgazdasági és élelmezésügyi osztályán elkészítették az 1982. évi zárszámadások gyorsmérlegét. E szerint a most induló szezonban 61 mezőgazdasági tsz, 1 halászati szövetkezet és 5 állami gazdaság — ezen belül két kombinát: Boly és a VMBK — készíti el 1982. évi gazdálkodási mérlegét, fi. letve zárszámadását. Ezek a gazdaságok, az előzetes adatok szerint, tavaly 11,5 milliárd forint termelési értéket ámítottak elő, a mii 1,8 milliárdZárszámadási gyorsmérleg dal több az 1981. évi 10,7 milliárdnál. A termelés nőve, kedése tehát az országos átlagot meghaladóan 6,8 százalékos volt. Kedvezően prognosztizálják a képződött nyereségtömeg alakulását is. A nyereség várhatóan 1 milliárd 230 millió forint lesz, 5,2 százalékkal nőtt az elmúlt évben. A -bér- színvonal emelkedése 4,3 százalékos volt, egy főre vetítve — a bevezetőben felsorolt 67 tsz-ben, illetve állami gazdaságban 30 000 fő aktív dolgozót érint ez — 5,7 százalékkal nőtt a bér A megye mezőgazdasági nagyüzemei közül várhatóan négy tsz zárja veszteséggel, illetve alaphiánnyal az évet, de ezek közül csak 1 gazdaságban — a magyarszéki tsz-ben — szükséges a szanálási eljárást lefdlytatni. A veszteség összege csökkent, alig éri el az 1981. évinek a 20 százalékát. A kedvező pénzügyi eredmények mögött a termelési színvónal nagymértékű emel. kedése rejlik. Búzatermésben országos első lett a megye. A kenyérgabona termésé 13 százalékkal, a kukorica 16, a burgonyatermésé 34 százalékkal nőtt 1982- ben Baranyában Az állattenyésztési eredmények Is. figyelemre méltók. A kocalétszám egy év alatt 4000-rel nőtt, s év végére elérte a 44 000 darabot, ami az eddigi rekord. Egy év alatt 530 000 vágósertést állítottak elő a megyében. Baranyából került ki az ország gabonatermésének a 6,6 százaléka. Pozitív jel az is, hogy megállt a termőföld területének korábbi nagyfokú csökkenése. Tavaly 193 hektárral nőtt a megyében a szántóföld, s az ■idén újabb 850 hektáros termőföld területnövekedés várható. A megye élelmiszeripara 4,4 százalékkal növelte termelését az elmúlt évben. Az élelmiszerfeldölgozó ipar termelési értéke 1982-ben elérte a 10 milliárd forintot. A nyereségtömeg azonban ebben az ágazatban nem fogja elérni az 1981. évit, az ismert külpiaci értékesítési problémák miatt lényegesen kevesebb lesz. —Rné— önálló iparosként beálltam az üzlethelyiségébe. Az idősebb Emil — akár az apja annak idején — félkész alkatrészekkel és gyári rugókkal kezdte a javítást, a Hammerli- nél vették a nyersanyagot: lágy vasat, drótokat, rezet, acélt, huzalokat. Tudnia kellett reszelni, polírozni — szaknyelven „zsa- kózni” —, hajszálpontosan csiszolni és fúrni a csapokat, esz- tergályozni, fogmarógéppel fogastengelyt készíteni, csavart gyártani kézzel vagy esztergán. — Ma minden készen kapható. A parányi alkatrészeket már nem lehetne házilag elkészíteni. A mai órás csak szervizmunkát végez — összegez az idős mester. Fia így fogalmaz: — Igaz, kész alkatrészek cseréjével javítunk, mégsem mindegy, hogy hogyan. A mai órást is lehet minősíteni munkája alapján. Hajtani kell. Rengeteg az óra, mindenki sürgeti, hogy azt mielőbb visszakapja kijavítva és pontosan. Emil bácsi nyugdíjba készül: — Lesz időm a régi Spindl kulcsos zsebórámat megjavítani — az gyűjteményem egyik legszebb darabja. Eddig nemigen állhattam neki. Fiát faggatom: szakmájában mit hiányol? — Hogy nemigen jut idő öreg, patinás órák javítására a napi munkám mellett. Pedig szakmailag ugyancsak izgalmas feladat egy-egy óra-remekmű helyreállítása. Rengeteg vele a munka, megtornóztatja az agyat, csak nem éri meg a hosszadalmas bíbelődés. Irányár ■szerint dolgozunk és a piacról élünk. — A törzsmegrendelők hogy fogadták el nagyapja és apja után? — Nekem is elvem a pontosság, a határidő és a bizalom. Mindennek a jó és becsülettel végzett munka az alapja. Ugyanúgy, mint nagyapámnak és apámnak volt. Murányi László
