Dunántúli Napló, 1983. február (40. évfolyam, 31-58. szám)
1983-02-02 / 32. szám
6 Dunántúli napló 1983. február 2., szerda Nyolcvanéves vakolat a városházán Ahogy Sopronnak a Tűztorony, Győrnek a három tornyos városháza a jelképe. A nyolcvan valahányadik évében járó épületet most alumínium állványok övezik. Egy év óta, és még négyszer háromszázhatvanöt napon át dolgoznak rajta, benne kőművesek, kőfaragók, ácsok, villanyszerelők, burkolok és festők, hogy újabb nyolcvan esztendőn át állhasson, lehessen városának szimbóluma. — Az életben ennyi állványt még nem használtunk egyszerre — így egy ács, nem híján q büszkeségnek. — Mert hát a Győr megyei Állami Építőipari Vállalatnak, noha olykor több száz milliós munkái is akadtak, ekkora épülete még nem volt felújításra. Nem kevesebb, mint hétezer négyzetméter a külső burkolat, amit újra kell vakolni. A győri városháza tatarozására tavaly júliusban vonult feí a GYÁÉV, és a ház tüzetes átvizsgálása volt az első dolga. Feltárni a feltárandókat: milyen anyagból készült a külső burkolat, milyen módszerrel vitték a homlokzatra ... Ugyanilyen a feltárás a gipszmintákról, a kődíszítésekről, a tető- szerkezetekről. — Fertőrákosi kőzúzalékot használtak a vakolásra, a kődíszítés puha süttői kő — mondja Brandstetter János művezető. — A födémszerkezet egymáshoz illesztett óriás gerendákból áll. (Elképesztő mennyiségű anyagot használtak hozzá.) .Bár az épületet, ha részlegesen is, többször tatarozták, az eredeti vakolás még fellelhető. Helyenként nyolcvan év után is kitűnő az állapota. Mi sem szeretnénk szégyenkez- n[ az utókor előtt. A városháza tetőszerkezetét gerendánként vizsgálják át, a tetőt újra váltják, műemléki pala borítja majd a házat és az épület három tornyán, ha szükséges, kicserélik a rézborítást. Ferenczi József Az első pécsi újságíró klub Művelődés, politizálás, szórakozás „A mecsekaljai metropolis, Pécs kulturális élete jnár eddig is jelentékeny szerepet játszott az ország életében, de a jelek szerint az új demokratikus Magyarországon a szellemi decent- ralizmus most elkövetkező idejében Pécs, Budapest mellett mindenképpen vezető szerepet fog játszani" — olvassuk az Üj Dunántúl, 1946. május 15-i szápnában. Visszapillantva e hősi korszakra, nem is alaptalan az újságíró megállapítása. Rengeteg energia szabadult fel a borzalmas háború után, s az emberek számtalan tervnek szegődtek harcosaivá, az ország újjáépítésének tevékeny munkásaivá. Ennek egyik bizonyítéka az is, hogy a város napi sajtója mindinkább erősödött, s a nehéz gazdasági helyzetben is sokat fejlődött. Ekkorra már három napilappal rendelkezik Pécs, és a három lap körül népes újságíró gárda csoportosul, melynek soraiban országos viszonylatban is neves és kitűnő tollú újságírók dolgoznak. „Pécs társadalmi életében már régen hiányzott egy olyan egyesülés — írja a lap —, mely a város kulturális életének minden rétegű emberét demokratikusan, közvetlen szellemben maga köré gyűjtse, és olyan otthont biztosítson, egyrészt kulturális életünk vezetőinek, másrészt a kultúra iránt érdeklődőknek, amely otthonban a mai nehéz gazdasági viszonyok között is jól érezhetik magukat, s az ország más tájairól ha vendégek érkeznek városunkba, ők is valóban közvetlen és meleg otthonra találjanak." A pécsi újságírók ezért elhatározták, hogy klubot alapítanak. Az elhatározást tett követte, és a Magyar Újságíró Szövetség pécsi tagjaként május 12-én, vasárnap délelőtt a pécsi kultúrnapok keretében megtartották a Pécsi Újságíró Klub alakuló közgyűlését. A klub Pécs társadalmi életének egyik meleg „délszigetje” lesz, írja a tudósító az alakuló gyűlésről, ahol a pécsi újságírók, művészek, írók érintkezést találnak Pécs dolgozó társadalmával. A klub elnökévé Magyar Józsefet választották meg; háznaggyá Garamvölgyi Istvánt; jegyzővé Rózsai Katalint; pénztárossá Kasza Sándort; ellenőrré Pusztai Józsefet; könyvtárossá Béky Júlia dr.-t; ügyésszé Ormos Györgyöt. A Pécsi Újságíró Klub az alakulás napjának estéjén színvonalas és derűs kerti ünnepség keretében nyitotta meg helyiségeit Pécs, Megye utca 13. sz. alatt meghívott vendégek részvételével. A közönség soraiban ott volt Keresztúry Dezső kultuszminiszter, Pátzay Pál szobrászművész, Illyés Gyula, Kozák László, Berda József író, több pesti vendég. Megjelent a város, a megye vezetősége, az orosz parancsnokság, «kkatonai vezetők s a város minden rétegének képviselője. „A kitűnő italok, jó vacsora mellett a közönség örömmel fogadta az új társas helyiség megnyitását". írta az Új Dunántúl, 1946. május 21-én. Csuka Zoltán megnyitó beszédére Keresztúry Dezső köszöntötte fel az újságírókat, majd vacsora közben Pogány j-ászió, az Operaház tagja operaáriákat énekelt. A jókedvről és hangulatról Döröm- bözö Sándor népi zenekara „és egy fiatal egyetemi hallgató, Dómján Sándor briliáns zongora és harmonikajátéka gondoskodott," A Pécsi Újságíró Klub élet- rehívása is beszédesen példázza a város, e déli „metropolis" élniakarósót és a kulturált társasélet iránti igényét, szocialista művelődésünk e korai szakaszában. Kovács András A „Műhely” Könyvkiadó Szövetkezet „A tollal, aggyal dolgozó munkások védelmében még igen kevesen emeltek szót, s ha ez meg is történt, csak irodalmi segélyeket szántak a nélkülöző költők vagy írók üres markába. A régi kapitalista vállalkozók, ill. könyvkiadók luxuséletet biztosítottak maguk számára a nevetségesen csekély tiszteletdíjú írók munkáiból. Egy könyvön első- és másodsorban a kiadó, harmadszor a kereskedő és az ügynökök élveztek hasznot. Az iró kapta a dicséretet és még annyi pénzt, hogy éhen ne haljon", — mondja a múlt keserű valóságát K. Gy. (Kopányi György) — az Új Dunántúl hasábjain. Ugyanitt örömmel kiált fel: ,,Ma ennek vége! Az írók, művészek, tudósok, egyszóval azok, akik a könyvön keresztül vagy legalábbis részben a könyvön át érintkeznek a közönségükkel, felhasználva a demokratikus szabadságot, önállóan kívánnak segíteni önma- gukon. Nem mecénások eljövetelére várnak, nem irodalmi és művészdij morzsákat lesnek a jótékony kapitalisták és intézmények asztaláról, hanem munkájuk tisztességes anyagi és erkölcsi ellenértékét követelik." A pécsi írók, Művészek és Tudományos Munkások Szabad Szakszervezete 1945. tavaszán szövetkezetét alapított: könyki- adó és terjesztő ' vállalatot. Nem a jó üzlet kedvéért, hanem minden író érdekében, hogy ne heverjenek asztalfiókban a kéziratok, s ha kiadásira kerülnek, tisztességes honorárium fejében lássanak napvilágot a művek. A nagyon is észszerű és demokratikus gondolat ,,Műhely" név alatt öltött gyakorlati formát, mint az írók, Művészek, Tudósok Gazdasági Szövetkezete. Célja az irodalmi és zenei termékek kiadása és forgalomba hozatala. A szövetkezet részjegyek kibocsátásával indult. A részjegyek jegyzése várakozáson felüli volt. Egy részjegy árát 100 pengőben állapították meg. Budapesti cégeknél biztosították a papíranyagot, s máris folytak az első kiadvány előkészületei. „Nem cégecske készül — mondja a cikk írója, — hanem gazdasági érdekképviselet, mely érdeke éppúgy az Íróknak, mint Pécs városának, melynek falai között olyan vállalkozás kezdődik mostj mely csillogóbbá teszi a város munkáját, s a Dunántúl szellemi erejét is fokozza". Az úttörő vállalkozást siker koronázta. Megalakult a „Műhely” könyvkiadó szervezet — jelenti az Új Dunántúl, május 30-án: „Hétfőn délután tartotta meg a Szakszervezeti Székházban nagy érdeklődés mellett alakuló közgyűlését Molnár Imre elnöklésével." Dr. Ormos György ismertette a könyvkiadó szövetkezet alapszabályait, melyet a közgyűlés egyhangúlag elfogadott. Az előkészítő bizottság javaslatára megválasztották az igazgatóságot. Taa- iai: dr. Entz Béla, dr. Lissák Kálmán, dr. Kardos Tibor, dr. Szabó Pál Zoltán, dr. Aczél László, Kereky György, Köő Kálmán, dr. Vörös Márton, Csuka Zoltán, dr. Csorba Győző, Takács Jenő, Molnár Imre, Szigeti Pál és Haász József. A felügyelő bizottság tagjai: dr. Székely György, dr. Bajcsa András, Hűvösvölgyi Károly és Zakár László. A szövetkezet ügyésze: dr. Ormos György lett. Igazgatóvá dr. György Jánost választották, aki már lektorként és cégvezetőként működött a budapesti Cserépfalvi könyvkiadó cégnél. A pécsi könyvkiadó szövetkezet működése elé nagy várakozással tekintett a dunántúli olvasóközönség, s az alkotó írók és műrészek is. A „ Műhely" nem is váratott magára sokáig: „A Műhely munkaközössége most készíti sajtó alá Morvay Gyula nagykanizsai tanár regényét. Morvay kisregénye a Sorsunk c. irodalmi folyóiratban jelent meg. Olyan hang jelentkezik benne, mely a magyar valóságot új szempontból ragadja meg és tükrözi vissza a művészet eszközeivel.” Az Új Dunántúl az év július 1-én változásról értesíti olvasóit: „Kereky György lett a szövetkezet új igazgatója. Dr. György Jánost, az MKP Budapestre küldötte a pártiskolák vezetői tanfolyamára. Az igazgatósági ülés egyhangúan Kereky Györgyöt választotta a helyébe;" A könyvkiadó szövetkezet erőteljes működésnek indult. Eredeti, de mégis ideiglenesnek mondott otthona a szakszervezetek székháza írói szakosztályának helyiségében volt, július 13-án nagyobb helyiségbe költözött, a Király u. 1. sz. alatti Orvosi Kamara épületszárnyába. Auqusztus 31-én jelent meg az alábbi híradós a sajtóban: „Batsányi a Műhely első kiadványa. A nagy dunántúli költő mosf már szabadon hirdetheti ,,a nagy egész hasznát" kereső igazságot, az immár szabad Magyarországon." A mű számozott példányban jelent meg, Batsányinak több kiadatlan versét is tartalmazza. A bevezetőt Csányi László írta. Ö válogatta a verseket is, és rendezte sajtó alá. A „Műhely" további munkáinak felsorolása meghaladná e rövid írás méreteit, de annak haladó voltát senki sem tagadhatja. Az úttörő vállalkozás gondolatának megvalósítása az akkori súlyos- gazdasóqi helyzetben bámulatra méltó tenni- akarásról és a pécsi írók régi vóqvólmának, a „saját könyvkiadónak" beteljesedéséről tanúskodik. K. A. Napjaink muzeológiája Az utóbbi két évtizedben a szemünk láttára bontakozott ki Magyarországon egy új muzeológiai szakág: a történeti muzeológia. Régen nemcsak a bútordarabok, az edények, hanem még a ruhaneműek is több nemzedéken át szolgálták a családokat, most pedig szinte évtizedenként kicserélődnek, eltűnnek a környezetünket alkotó tórgyegyüttesek. Környezetünk gyors változását legélesebben az életmódot reprezentáló tárgyak területén tapasztalhatjuk. A környezet gyors átalakulása, amely az 1960-as és az 1970-es években Magyarországon az anyagi kultúra területén a mindennapi életviszonyokban lezajlott, azzal fenyeget, hogy nem fogjuk tudni az életmódot reprezentáló tárgyakat múzeumaink gyűjteményeiben elhelyezni, a tudomány javára megőrizni és a közönség számára kiállításon bemutatni. Nem a nosztalgia vezet bennünket, amikor ennek a régi életformának, illetve napjaink gyors változásainak a használati eszközeit mentjük, hanem a társadalom mindennapi életének elsődleges tudományos forrásanyagát igyekszünk megőrizni. A hagyományos múzeumi szemlélet csak a szép, a kiemelkedő egyedi értéket képviselő egyes tárgyakra figyelt. Csodálattal szemléljük egy-egy kastélymúzeumban vagy kiállításon az elmúlt korok uralkodó osztályainak emlékanyagait. Ugyanakkor a polgárság, a parasztság és a munkásosztály életét reprezentáló emlékek hiányoznak gyűjteményeinkből. Még ma is egy nap alatt be lehet szerezni a századfordulóról egy díszmagyart, ha van rá 60 000 forintunk. De hiába rendelkezünk akár 200 000 forinttal is, nem leszünk képesek egy Guttmann zeigruhát találni az 1920-as évekből. Pedig nem ennyi lenne az ára. Említhetünk közelebbi példákat is. Az 1950-es években szinte egyenruha volt a zöld lóden- kabát, a szürke, kétsoros öltöny, a zöld kártoltgyapjú kardigán, a barna puplining és a nyersgumitalpú barna cipő. Két évtized elegendő volt ahhoz, hogy eltűnjenek. A múzeumok természetesen egyedül nem vállalkozhatnak arra, hogy az életmódkutatás problémáit minden vonatkozásban megoldják, de sajátos lehetőségeiknél fogva a tárgyak megőrzésével és tudományos feltárásával komoly segítőtársai lehetnek ebben a munkában a történettudománynak és a szociológiának, hiszen olyan forrásanyaggal foglalkoznak, amelyek nélkül a hétköznapi élet még a legaprólékosabb leírás esetén is csak egysíkú marad. Kiállításaink készítése során azt tapasztalhattuk, hogy egy- egy történeti eseményt bemutató tárlatunk a maga meglehetősen egysíkú anyagával (fotókkal, plakátokkal, röpcédulákkal, újságokkal, magyarázó feliratokkal), többnyire csak azokból váltott ki igazi emóciót, akik részesei voltak az eseménynek. Vajmi keveset mondott a fiatalok számára. Az ő érdekükben mélyebbre és szélesebben kell a múltba nyúlnunk, meg kell mutatni, hogyan éltek akkor az emberek, milyenek voltak az élet- körülmények, milyen volt a lakás, a ruházat, a koszt, menynyi volt a fizetés, az egyes árucikkek megszerzéséért menynyit kellett dolgozni, hogyan szórakoztak, milyenek voltak a kulturálódási lehetőségek, az olvasmányok, a dalok stb. Ha ezeket is bemutatjuk, akkor azok is megértenek egy-egy régebbi korszakot, akik nem éltek benne. Úgy fest, hogy napjaink anyagainak gyűjtésénél lényegében csak raktári kérdéssel állunk szemben. Itt vannak az üzletek, itt vannak a gyárak — tessék! Vásároljunk, rakjunk el minden tárgyból egy-egy példányt, és elvetettük gondunkat. Ez a gyűjtemény legfeljebb egy árumintavásár készítését tenné lehetővé, mert mögötte nincs ott az ember, aki ezekből a tárgyakból környezetet alakít magának. Szerintem a történeti muzeológia által használt tárgy csak olyan lehet, amely az emberi használaton már túljutott, mintegy betöltötte funkcióját, s amelynek tulajdonosát, fel- használásának módját, helyét és használati időszakát is ismerjük. Enélkül a tárgy legfeljebb csak helyettesítő anyag lehet. A régész azokkal a tárgyakkal dolgozik, amelyek a múló idő rostáján szinte véletlenszerűen fennakadtak, nem lehet biztos abban, hogy a legjellegzetesebb darabok. Minket, a napjainkkal foglalkozó muzeológusokat körülvesznek a tárgyak, és nekünk kell biztosítanunk, hogy azok maradjanak meg az utókorra, amelyek leginkább jellemzik korunkat. És ebben rejlik az úi- és legújabb koros muzeológusok felelőssége. Napjaink, illetve a nemrég múlt tipikus tárgyait úgy és akkor kell értékelnünk, amikor még környezetünk alkotórészei. Dr. Szikossy Ferenc Megújul Győr jelképe
