Dunántúli Napló, 1983. január (40. évfolyam, 1-30. szám)

1983-01-08 / 7. szám

KIH a gyár film. 1982 Si kondai beszélgetés Göncz Árpád íróval Jelenetkép a Szívzűr című filmből Be kellett érnünk jó filmekkel Huszonhat filmet mutattak be a mozik 1982-ben, ebben a sorrendben: Kettévált meny- nyezet (rendező Gábor Pál), A bankett (Gazdag Gyula), Szabadgyalog (Tarr Béla), Requiem (Fábri Zoltán), Kaba­la (Rózsa János), Rontás és re­ménység (Moldován Domokos), Anna (Mészáros Márta), Teg­napelőtt (Bacsó Pétét), A re­mény joga (Kézdl Kovács Zsolt), Aranycsapat (Surányi András), Szívzűr (Böszörményi Géza), Cha-cha-cha (Kovácsi János), Nürnberg, 1946 (Róna Péter), A vőlegény (Vámos László), Dögkeselyű (András Ferenc), Csak semmi pánik ... (Szőnyi G. Sándor), Rohanj velem! (Markos Miklós), Meg­áll az idő (Gothár Péter), Vö­rös föld (Vitézy László), Suli­buli (Varsányi Ferenc), Egy­másra nézve (Makk Károly), Nyom nélkül (Fábry Péter), Guernica (Kása Ferenc), A lá­togatás (B. Révész László), Panelkapcsolat (Tarr Béla) és a Tündér Lala (Katkics Ilona). Dokumentum, dokumentum­szerű A filmek majd ötödé doku­mentumfilm. A bankett a fel- szabadulás utáni időkbe vezet vissza, a „vésztői köztársaság"- ra emlékeznek benne a sze­replők, valóban dokumentu­mát adva az emlékezés ellent­mondásosságának, miképp a történelmi esemény megítélé­sének a Nürnberg 1946. A má­sik három film azonban már nehezen sorolható a dokumen- tumértékűek közé, alkotóik „megerőszakolták” a valósá­got; saját erkölcsi ítéletük to­lakszik az előtérbe, mint a Rontás és reménység megdra­matizált tantörténetében; vagy a nosztalgia lesz a főszereplő, miképp az Aranycsapat eseté­ben, vagy éppen közhelyszó­tárrá laposodik, mint A láto­gatás. További három film teszi ki a „dokumentumszerű" kate­góriát, ezek tulajdonképpen já­tékfilmek, de úgy néznek ki, mintha dokumentumfilmek len­nének. Tarr Béla két filmet jegyezhet közülük. A Szabad- gyalok és a Panelkapcsolat el­sősorban utánérzéses életfilo­zófiájával „tűnik ki”. Vitézy László pedig nem tudta meg­ismételni a Békeidő hatásos­ságát az ugyancsak western- dramaturgiára épülő Vörös földjében. E filmek inkább azt látszanak bizonyítani, hogy az ún. dokumentalista iskola ki­merítette korlátozott lehetősé­geit. Történelem­faggatás,-nyaggatás Tekintélyes részt képvisel az év filmterméséből a magyar történelem közelmúltjával fog­lalkozó hét film, de többségük inkább nyaggatja, semmint faggatja a múltat. Sem Bacsó Péter, sem Gábor Pál nem tudta megismételni korábbi filmjeinek látásmódját és mondandóját: a Tegnapelőtt is és a Kettévált mennyezet is sablonokkal festi a kort, s me­lodrámával helyettesíti a tra­gédiát, amit átélt az ország az ötvenes években (mejyekbe beleértendő a negyvenes évek második fele is). Fábri Zoltán is adós maradt az örkény-no- velía megfilmesítésével; a Requiem művi szépsége el­nyomta az irodalmi anyag kva­litásait is. Az ötvenes évekig nyúlik vissza Makk Károly filmjének előtörténete, hőseit az a kor deformálta, amikor megismer­jük őket már az évtized vé­gén, tehát 1956 utón (mely évek már nem tartoznak a po­litikai időszámítás „ötvenes éveihez”). Az Egymásra nézve című film, akár jelképe is le­hetne a múltat vizslató ma­gyar filmeknek, szinte tisztán jelentkezik benne egy sajáto­san magyar (filmrendezői) szemlélet, ami a teljes törté­nelmi meghatározottság és a teljes emberi szabadság al­ternatíváját ismeri csak, s e két végletben őrleti fel hősei­nek életét. A végletekben való gondol­kodásra persze joga van a művésznek, de csak akkor, ha ezzel nemcsak lapos közhelye­ket csihol ki anyagából, mint például Mészáros Márta, aki hosszadalmas filmtöprengés után rájön, hogy anya csak egy van, no, de ezt már Mó­ricka is tudta. Az Anna' című filmje feminizmusának kifulla­dását is jelenti ezáltal. Ebbe a vonulatba tartozik az a két film is, mely a hat­vanas évek elejére helyezi cse­lekményének idejét — hiába felnőtt egy olyan nemzedék, melynek eszmélési ideje e kor­szakra esik! A Cha-cha-cha a divát jegyében nosztalgikus és meghökkentő, amúgy hiányos leltára a húsz évvel ezelőtti Magyarországnak. országra. Némi élvezetet az is jelent, hogy megfigyelhetjük; azok, akik más filmekben az ötvenes évek áldozatai, hogyan lesznek ebben a filmben az új generáció életének elsekélyesí- tői: az okozatból hogyan lesz ok. Lényegében ezek a filmek sem különböznek az idősebb mesterekétől: ugyanaz az ön­sajnálat . uralkodik bennük, mint amazokéban. S van néhány film, ami cse­lekménye szerint a jelenben játszódik. Némelyikről szóltunk, de nézzük mi helyezkedik még el a Vörös föld cowboy- bányásza és a Panelkapcsolat elidegenedettjei között. Rózsa János még egy bőrt le kívánt húzni az állami gondozottak hálás témájáról, de a Kabala irhája meglehetősen rongyos. Markos Miklós is ráharapott a a témára, de a Rohanj velem! még az obiigát részvétet sem tudta kicsiholni a nézőből cél­talan bóklászásóval. A remény joga Kezdi Kovács Zsolttól tanmesévé sikeredett, s nyom nélkül felejtődik el az újabb magyar krimikísérlet, a Nyom nélkül. A fiataloknak szóló filmek (tv-ből adaptálva) nem nevezhetők akárcsak a szóra­koztatás jobbjai közé sem (Suli-buli, Tündér Lala). Kása Ferenc Guernicája saj­nos csak részleteiben film, többségében szónoki pulpitus, de elvitathatatlan tőle, hogy szinte ez az egyetlen film, amely napjaink alapvető kér­désével foglalkozik. S végül a két film, ami a legkellemesebb élményt, és a legkevesebb csalódást jelen­tette: Böszörményi Géza Szív­zűrbe és András Ferenc Dög­keselyűbe. Mindkét rendező­nek volt már jobb alkotása, de új filmjük mégsem jelent visz- szaesést, a néző tudomásul veszi: nem lehet mindig re­mekműveket alkotni, be kell érnünk jó filmekkel is. Különösen, ha jó film is olyan kevés, akadt 1982-ben. Bodó László A sikondai Irodalmi Alkotó­ház egyik leghűségesebben visszatérő vendége Göncz Ár­pád. Heteket, talán hónapokat tölt el itt a szép fekvésű, egy­kori molnárházban, amely né­hány év óta az írni és kikapcso­lódni vágyó költők, írók mene- dékhóza. Göncz Árpád regge­lenként nagy sétákat tesz a horgásztó partján, erőt, levegőt gyűjt az egész napi munkához, amelyet — nyugalom ide vagy oda — gyakran kell megszakí­tania látogatók, az írótársakkal folytatott beszélgetés kedvéért. Két és fél folyóméter műfor­dítás, három dráma, elbeszélé­sek, egy regény, összegzi szeré­nyen és ry rá jellemző szelíd öniróniával eddigi irodalmi te­vékenységét. Ebben a „két és fél folyómé­terben” nem akármilyen nevek vannak: Hemingway, Faulkner, Maugham, Updike, Golding, Sillitoe (éppen A hosszútávlutó magányossága), Doctorow, s egy érdekesség: Bernadette Devlin, a farmernadrágos ír szabadságharcos műve, A lel­kem ára. Érdekes életpálya a Göncz Árpádé. Jogásznak indult, az­után autogénhegesztő lett, ma is szívesen emlékszik a kétkezi munkára. Később a talajvéde­lem fortélyaival ismerkedett meg, ilyen előképzettséggel ju­tott be az agráregyetemre, amelynek négy évig koptatta padjait. Jött 1956, azután hosz- szú csönd. Megértéséhez egy másik filmet kell lepörgetni: el­lenállás, majd a kisgazdapárti évek, aztán többé-kevésbé po­litikamentes időszak, amelyet az októberi förgeteg után hat év kényszernyugalom zár le. Ekkor ragadja meg az angol fordítások mentőövét és lesz egy évtized múltán az angol­szász irodalom legavatottabb magyarországi tolmácsolója. Ma az írószövetség Műfordítói Szakosztályának elnöke. — Szétválasztható-e egy emberen, vagy akár testületen belül az írás és a műfordítás? — Véleményem szerint nem. Mindkettő sajátos, egymáshoz nagyon közelálló önkifejezési forma — gondolkodik el Göncz Árpád. — Nálam is az írás az elsődleges, annak ellenére, hogy a pályám úgy alakult, hogy sokáig csak műfordítá­saim jelentek meg; ez persze nem azt jelenti, hogy a fordítás másodrendű tevékenység. Nagy írók tucatjait tudnám említeni, akik szívesen vállalkoztak az idegen nyelven született irodal­mi művek tolmácsolására. Je­Göncz Árpád és nagysikerű könyvének a IISarusok,,-nak a cím­lapja lenleg azonban még a honorá­riumrendelet is különbséget tesz, amikor úgy szabja meg a tiszteletdíjakat, hogy a legjobb műfordítás fele akkora anyagi elismerésben sem részesül, mint a legrosszabb, még meg­jelenő prózai mű. A honoráriu­mok arányosítása sürgős fel­adat lenne, mert a mai helyzet már-már a műfordítás létét fe­nyegeti. — Az átlagolvasó a legrit­kább esetben nézi meg, hogy ki lordította le olvasmányát... — Igen, ez így van, általá­ban meg sem fordul a fejünk­ben, hogy azt a művet nem ma­gyarul írták. Természetesnek tartjuk, hogy Shakespeare, Mo­ravia magyarul szólal meg. A műfordító szerepét csak a szak­ma ismeri, el, de legfőképpen a kiadó értékeli, amely a pénz­tárcáján érzi meg, hogy egyik- másik művet ki fordította. A kis népek irodalmában igen nagy a műfordítások jelentősége. Az angol, a francia irodalom akár „önellátó" is lehetne, nem szo­rul rá, hogy „kis” nyelvekről fordítson, nekünk azonban ide kell hoznunk a világot, ha meg akarjuk ismerni. Érdekes, hogy most a spanyol nyelvű irodal­mak kerültek a világ élvonalá­ba, elsősorban a dél-ameri­kaiak. Ennek okát a művek folklórközelségében és ugyan­akkor formanyelvük újszerűsé­gében keresném. S ugyanez a lehetőség nyitva áll, mondjuk a bolgár és a szerb -irodalom előtt is. Mi, magyarok, kettős élményvilágunk megjelenítésé­vel válhatunk érdekessé. Az eggyé ötvöződött a „nyugati- sággal” és a „keletiséggel", azzal, hogy mindenekefőtt, min­dig a másik szemével is néztük. Mi a folklóron talán túllép­tünk már, s irodalmunk új for­manyelve csak most van kiala­kulóban. — Úgy tudom, Szegeden mű­fordítást tanít. Milyen <zz után­pótlás? — Sajnos, az utolsó fordító­tanfolyamot tanítom, a József Attila Tudományegyetemen megszűnik a három-, illetve négyéves fordító-tolmács szak. Fakultatív tárgyként továbbra is föl lehet venni a fordítást, s a nyelvi tanulmányok végén szakosodni is lehet erre a szak­mára, de véleményem szerint így fordítókat aligha, legfel­jebb művelt olvasókat képe­zünk. Szerettem a tanítást, mert tudatosult bennem, amit ko­rábban csak ösztönösen érez­tem, s nem utolsósorban azért, mert minden évben akadt egy­két olyan tanítványom, aki na­gyon tehetséges. — Milyen írói terveket lorgat a lejében? — Gondolkodom egy drá­mán, de még nem jutottam -e! addig, hogy hozzákezdjek. A fordítás nagyon sok időt és tü­relmet kíván. Itt, Sikondán Up­dike Rabbit is rich című regé­nyét fordítom. Nehéz mű, de nogyon élvezem, mert szembe­síthetem vele mindazt, amit amerikai utam során láttam- hallottam az Egyesült Államok­ban. Ismerni kell az amerikai szlenget, a legújabb amerikai nyelvi fordulatokat, egyszóval, szép és izgalmas feladat. Míg Göncz Árpád Sikonda fái alatt az írógép fölé görnyed, Budapesten a Játékszínben Sze­mes Mari a Magyar Médeia cí­mű drámáját próbálja. Hat éve irta. — Ez idő alatt talán érett o darab, érett a rendezés — Dö- mölky János munkája —, érett a színész és értem magam is — mondja búcsúzóul jellegze­tes, félig vidám, félig kesernyés mosolyával. Aztán visszatér szobája „száműzetésébe”. Havasi János Jelenkor Igazán átütőerejű film Gothár Péter Megáll az idő­je, de az átütő, erőt inkább az ábrázolás módja jelenti, sem­mint a tartalom igazsága. Ami bevallottan szubjektív — tehát arról nem lehet vitatkozni, hogy vannak, akik így emlé­keznek az 1956 utáni Magyar­Melegedni... 1943. január 12-én délelőtt 9 óra 45 perckor szovjet tüzér­ségi tűz zúdult a Don nyugati partján elhelyezkedett magyar alakulatok állásaira. Megkez­dődött a doni áttörés. 1943. január 12-én délelőtt a minisztertanács ülésén — a jegyzőkönyv szerint — a hon­védelmi miniszter helyettesé­nek nem volt jelentenivalója a frontról. A végtelen fehérségben ott távol vörös fény festette meg az eget. ők öten már órák óta vánszorogtak. Mögöttük tom­pa ágyúdörgés, fel-felvillanó torkolattűz-fények. Nem is tudják, mennyire lehet mögöt­tük a front. Vagy mellet­tük ... ? öt kilométerre... tízre .. . vagy csak kettőre? ... Elvesztették az időérzéküket, a távolságérzéküket. Mindent el­vesztettek, csak a hidegérzetet nem. Az hetek óta velük van, amióta kiértek a frontra és megkóstolhatták az orosz telet. Abban vannak, amit még ősz­szel otthon, az otthoni meleg őszben vételeztek. Amit előt­te is megszoktak, amikor éven­te beráncigálták őket: Felvi­dék, Ruszinszkó, Erdély, Délvi­dék ... Sose fáztak a vékony posztóban, bakancsban. De most... Valaki mondta, hogy azon az éjszakán, amire követ. kezően megkezdődött a cir­kusz — hány napja is már? kettő ... öt. .. két hét? ... — majdnem 40 fok volt, mínusz­ban. És azóta egyfolytában! Nem közvetlenül a Donnál voltak. Pár kilométerrel hát­rább, de nem tartalékban. Bár... az volt a furcsa, hogy fegyver nélkül indították el őket hazulról. Azt mondták: majd kint kapnak puskát is, lőszert is. Aztán itt előbb a kiképzőtáborban nyomták a jobbraátot, a hátraarcot — ki érti, miért kellett alakizni itt a front mögött? —, de fegy­ver sehol. Aztán kihozták őket a vonalba, hanem a puska, a lőszer még mindig csak ígéret volt. És jött a kedd reggel. Akkor már nem is kellett a puska. Ügy húzták meg ma­gukat a fedezékben, hogy azt hitték, ezzel megúszhatják az egészet. Pillanatig nem szűnt az ágyúzás, szinte a föld is remegett alattuk. Aztán vala­mikor elhallgattak és baljós csend jött utána. Igaz, nem sokáig. Mert onnan elölről, az urivi hídfő felől tankcsörömpö­lést, puskaropogást, géppisz­tolykattogást sodort feléjük a Dontól erre süvítő szél. Hol volt az első vonal, mennyiie tőlük, mit csinálhattak • azok, akiknél fegyver is volt? Véde­keztek, vagy simán megadták magukat? Aligha, mert akkor már rég itt lettek volna a ruszkik. A hadnagyuk csak csapkodta a keményre fagyott földet tehetetlen dühében, amikor kérdezték, hogy most aztán mit csináljanak. Várják meg, amíg lemészárolják őket? Tartsanak ki? De hogyan, mi­vel? Vagy adják meg magu­kat a bolsiknak, hogy aztán jöjjön a Szibéria?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom