Dunántúli Napló, 1983. január (40. évfolyam, 1-30. szám)

1983-01-06 / 5. szám

1983. január 6., csütörtök Dunántúlt napló 3 Ki a jó vizsgáztató? Hallgatók arról, amikor nem tanácsos hallgatnfofr... Vizsgázni tudni kell — vallja sok diák: rengeteg múlik azon, hogyan „csoma­golja be” feleletét a vizsgá­zó, hogyan kelt olyan lát­szatot kerekded mondatai­val, lendületes előadásmód­jával az oktatójában, mint­ha kikezdhetetlen tudás bir­tokában lépett volna be az ajtón. Az ilyen hatáskeltés­nek az igazán rutinos vizs­gáztatók persze nem szok­tak bedőlni, de kétségtelen tény, hogy jobb szivvel hall­gatják a szabatosan fogal­mazó, feleletét logikusan fel­építő diákot, mint hebegő­makogó kollégáját. Mindezeknek a tényezőknek azonban csak a szóbeli vizsgá­kon van jelentősége. Legna­gyobb hagyománya ennek a számonkérési módnak az egye­temeken van, annak ellenére, hogy a szóbeli vizsga engedi meg a legtöbb szubjektivitást a vizsgáztató részéről. Gondoljuk csak el: húsz-harminc perc alatt kell meggyőződni a hallgató felkészültségéről, egész éves vagy féléves munkájának ered­ményességéről. A zsúfoltabb év­folyamokon még ennyi idő sem jut egy-egy diákra. A harmadik­negyedik órában már zsongani kezd a vizsgáztató feje, tör­vényszerűen lankad a figyelme, sőt a béketűréséből is könnyebb kihozni egy-egy gyöngébb fele­lettel. Vajon ki a jó vizsgáztató? Mi­lyen elvárásai vannak a szóbeli vizsgával szemben a hallgató­nak? Ezekre a kérdésekre ke­restünk választ két — találomra megszólaltatott diáknáj, Halmo- si Szilvia harmadéves orosz— testnevelés szakos tanárképzős­nél és Mayer András harmad­éves medikusnál. Véleményük hallgatótársaik nézeteit is tük­rözi, ezért válaszaikat nem igye­keztünk megfogalmazóik szerint elkülöníteni. — A vizsgáztató legyen köz­vetlen, találja meg a hangot a felelővel. Nem úgy értem, hogy „bratyizzon", kedélyeskedjen vele, hanem igyekezzen benne feloldani a vizsgadrukkot, a tör­vényszerűen jelentkező feszültsé­get. Nincs annál ellenszenve­sebb, mint amikor az oktató a diák kárára humorizál, jópofás- kodik. Egyszer az egyik vizsgá­mon nem jutott eszembe egy tudós neve. „Behozzam a képét? Megmutassam?" — kérdezte gúnyosan a vizsgáztató. Monda­nom sem kell, hogy nem segí­tett vele. . . — Nálunk elég jó a kapcso­lat a tanárok és a diákok kö­zött. No, nem járunk el velük sörözni, mint a másik karokon, de két-három éve együtt va­gyunk, valamennyien tudjuk, mit várhatunk a másiktól. Jó, ha világosak a követelmények. Ná­lunk a felkészülése alapján egy jegy eltéréssel mindenki meg tudja mondani, hányast fog kapni. S ez általában be is jön. Jóelőre tisztáztuk a tanszékkel, hogy miért mit kaphatok. Pél­dául három nehéz Puskin-vers elemzése jeles, egy nehéz és két könnyebb versé mór csak né­gyes. — Nem túlságosan dedós módszer ez? — Ha az önálló felkészülésre ' épít, akkor nem. Viszont bizton­ságérzetet kelt a hallgatóban o követelményeket illetően. — Valóban nem árt, ha a diák előre tudja, mit várhatnak el tőle. Nem véletlen az a ren­delkezés, hogy a télév elején tisztázni kell a vizsgaanyagot, meg kell határozni a kötelező tantárgyakat, s hogy azokból milyen irodalom alapján lehet felkészülni. Más kérdés, hogy ez nem mindig történik így a gya­korlatban: mi például három héttel a vizsgaidőszak előtt kap­tunk új tankönyvet az egyik fon­tos tárgyból; angol nyelvköny­vünk pedig egész félévben nem volt. Ma sincs. így aztán elég nehéz felkészülni, nem beszélve arról, hogy törvényszerűen erő­södik a diákokban az oktatói szubjektivitástól való félelem. — Nem minden intézmény­ben egyforma a hallgatók és tanáraik viszonya. Az idősebb professzorok általában betart­ják a három — vagy annál több — lépés távolságot. Közvetlen kapcsolat inkább a szeminá­riumvezetőkkel alakulhat ki. Ve­lük lehet vitatkozni, szabadab­ban érvelni. Az előadó profesz- szor többnyire órakezdésre vo­nul be, a szünetben kimegy a hátsó ajtón, az előadáson pe­dig nem nagy divat közbekér­dezni. Ha pedig valaki a tan­széken keresi meg, azt az okta­tó is, az évfolyam is pofavizit­nek, stréberkedésnek veszi. Gyakran jogosan ... Az évfolya­mok elég nagy létszámúak, s a „tömegképzés" hatása nemcsak az előadásokon, a vizsgákon is érződik. Sok vizsgáztató még a felsőbb éveseket sem ismeri név­ről. Pedig lélektanilag sokat számítana, ha a diák nem az inkvizíció előtt érezné magát, hanem idősebb, tapasztaltabb kollégái körében. — Hogyan lehetne javítani a szóbeli vizsgáztatás mai rend­szerén ? — Az évközi számonkéréseket kellene gyakoribbá tenni. Le­gyen félévenként két-három el­lenőrző dolgozat, s azok ered­ménye számítson bele a vizsga- jegybe. így hosszabb ideig le­het figyelni egy-egy hallgató teljesítményét, s több szempont figyelembevételével lehet meg­állapítani tudását. Ez a módszei a diákok számára is kedvező volna, mert nem csupán egy fél­órás vizsgától függene az elő­menetelük. Havasi János Szóbeli vizsga a JPTE Tanárképző Karán Fiúk, lányok, tanárok Gyermekszínjátszás a nevelés szolgálatában Falun, pedagógusként... Sokan nem látnok perspektívát ebben. A 'pályakezdők egy része éppen korábbi élete minőségét félti, mások az előbbrejutás, a szakmai fejlődés, az elismerte­tés lehetőségeit keveslik. Ám vonnak, akik nemigen törődnek mindezzel. Sokkal inkább arra figyelnek, mit nyújthatnának nevelőmunkájukban valami többet, jobbat az órákon és az órákon kívül. Közülük villan­tunk fel most két arcot. Vajszlón Túrós Lászlóné egy Heves megyei kis faluból jött Vajszlóra tanítani 1975-ben. Fiatal peda­gógusként korább; állomáshe­lyén is erősen vonzódott a gye- rekszínjótszás, a diákszínjátszás nagyhatású lehetőségeihez. Színjátszó szakkört szervezett, mesejátékokat tanít be, ponto­sabban: tanulnak be közösen. Nem is akármilyen eredmények­kel. Két éve megyei első he­lyezést ért el szakkörük az út­törőszínjátszók bemutatóján, s több alkalommal szerepeltek hasonló eredménnyel a külön­böző járási és megyei versenye­ken, vetélkedőkön. Úgy tartja: a qyerekek személyiségének for­málásában rendkívüli lehetősé, gek rejlenek az iskolai színját­szásban, főleq az improvizativ dramatikus játékokban. Épp ezért a különböző mozgás- és helyzetgyakorlatokon túl egy- egy mesejáték vagy iskolai mű. sor összeállításában, megtanu­lásában a tanárnő szabadon épít a gyerek fantáziájára, elő­adókészségére, kreativitására. Közösen állítják össze a jelme­zeket, a műsor zenéjét is. többnyire a gyerekeik ötletei alapján. Hiszen a gyerek tele van jó ötletekkel — ha enge­dik ... Mindebben sokat tanult és átvett sellyei kollégájától, Petkó lenőtől, akj legalább 20 éve foglalkozik gyermekszínját­szással. Nemrég egy iskolai ün. nepély előtt a szakkör tagjai bejelentették, hogy hasznosítani szeretnék a tanult stílusgyakor. latokat és eljátszanék, (stílus­paródiaként), hogyan monda­nák el ugyanazt a szövegrészt öten a tanári karból. De a próbákat a tanár néni se lát­hatja, mivel részben ez megle­petés, részben mert őt is paro­dizálják . . . S ha ezen mindenkinek si­kerül felszabadultan kacagni, az a nevelő erő egészen ritka csúcsát jelentheti. Csak élni kell tudni vele . . . A szakkör különben nehéz körülmények közt dolgozik. Színpadterem sehol, délután 4- ig valamennyi iskolai helyiség, foglalt, s fél 5 tájt pedig már indulnak a buszok. Mégis a fiatal tanárnő úgy tartja: érde­mes és fontos a színjátszó szak. kör munkája, ahol senkinek nem szabad nemet mondani, ha Túrás Lászlóné jelentkezik. A gátlásos, beszéd, hibás gyerekek az itt kapott feladatok nyomán — felszaba­dulnak. Van, akit mintha ki­cseréltek volna ... Sellyén Petkó Jenő magyar szakos tanár neve szorosan összeforrt a gyermekszínjátszóssal. Ez így igaz, de önmagában nagyon keveset mond, s nem is egé­szen pontos. Többről van szó. Vezetésével a sellyei Csiribiri Színpad immár több mint tíz éve országos nevet szerzett. Or­szágos és nemzetközi bemutató-, kon szerepeltek kirobbanó si­kerrel; műsoraikat a tévé leg­különbözőbb adásaiban közve­títette, és sok tekintetben ma is rájuk figyelnek az amatőr színjátszás neves szakemberei: milyen új stílusfordulattal, meg. lepetéssel lépnek elő a sellyei. ek? . . . Magyarán: arról van szó — amit még eddig nemigen mondtunk ki —, hogy a gyer­mekszínjátszás (diókszínjátszás) megújításában egészen kivéte­les érdemeket szerzett az utób. bi tíz évben a sellyei Csiribiri Színpad. A játékok stílusában és színpadi formáiban egyaránt, szinte a semmiből. Mind a ha­gyományos színpadi mesejá­ték megújításával, mind a báb­művészet műfajában, s itt is másképp, mint eddig. Egyik já­tékukban például életre kel­nek a konyhai eszközök (Fából vaskarika); másutt önfeledt, diákos nyelvöltögetéssel mond. ják el nézeteiket — pontosab­ban : szedik le a keresztvizet felnőttekről, zsűriről, egymással vitázó szakemberekről —: mit is játsszanak hát a színpadon a gyerekek? (Keresztvíz, vagy amit akartok). De a többi da­Petkó Jenő rabcím is, a konzervatív, a „ri- pityom-rececé’ — falvédő ní­vójú ízlést csipkedő Csiribiri­komédiák stílusparódiái; a Ha- cáré Csetepatáliában vagy a nyitott esernyőkkel játszódó Meskete is jelzik: itt másfajta, mindenekelőtt a gyerekek fan­táziájára, ötleteire, improviza­tiv készségeikre építkező gye­rekszínjátszásról, mindhatnánk, a mesejátékok abszurdszínhá- záról van szó. Ahol a gyerek mindig jól tudja, mit figuráz ki és miért. Hogyne tudná, hiszen jó részét ő maga találja ki, menet közben. így születik a játék. Ahogyan vezetőjük mond. ja: „Kitalálunk egy mesét. Én csak formába, azaz verses for­mába öntöm . . .” S mindez nem egy féjlődc- város nagy iskolájában, nem korszerű feltételek között, ha­nem egy néhány ezer lelkes községben, ahol nincs modern, szép művelődés; ház, jószeré­vel színpad sincs. A gyerekek tanteremben próbálóak. Petkó Jenő. akinek számos modern meseiátéka látott nap­világot különböző szakmai ki­adványokban, kicsit keserűen jegyzi meg: „Mi szívesen csi­náljuk ezt. De néha olyan ér­zésem van, ha abbahagynám, senkinek sem lenne hiányérze­te .. . Ami éltet: a gyerekek örömmel játszanak. Szívesen benne vannak a »buliban«. Ab­ban bízom, hoqy a közös játék, nak lesz »utóélete«. A gyerek passzív élményeként egyszer »előjön« talán. Elmegy színház­ba, más szemmel néz meq egy tv-iátékot, könyvet vesz a ke­zébe . . .” Ahogy hallgatom, arra gon­dolok, Sellyén volna törleszte­ni valónk jócskán. Elismerés­ben, szakmai méltatásban egyaránt. Wallinger Endre Orvostudományi konferenciák, kongresszusok Tájházak a tájban A Magyar Pszichiátriai Tár­saság I. kongresszusa nyitja meg az ez évi orvosi és gyógy­szerészeti tudományos rendez­vények sorát: január 14—16-án a Semmelweis Orvostudományi Egyetem elméleti épületé­ben hazai és külföldi pszichiá­terek, szociológusok, közműve­lők, biológusok tanácskoznak majd a pszichiátria mentálhigi- éniés problémáiról, a biológiai pszichiátria hazai kutatásai­nak legújabb eredményeiről, valamint a sürgős és intenzív pszichiátriai ellátás tapasztala­tairól1. Plenáris és szekcióülése­ken 250 referátumot és elő­adást vitatnak meg. Ebben a hónapban egy másik tudomá­nyos konferencia is lesz: a VI. Európai Artery Klub 17—20. között az Olimpia Szállóban tartja összejövetelét, amelyen az érfal gyulladásairól, az ér- elváltozásökról értekeznek. Ezután legközelebb május­ban szerveznek hasonló talál­kozókat. A Magyar Általános Orvosok Tudományos Egyesüle­te IV. országos tudományos kongresszusának színhelye Sió­fok lesz. Itt az egyik fő téma: a körzeti orvos a lakosság egészségének szolgálatában. A Magyar Család- és Nővédelmi Tudományos Társaság kerék­asztal-szimpóziumát Miskolcta­polcán rendezik május 12-14- én. Baranya megyében a tój- ház-koncepciók közül az ér­vényesül, amely szerint nem összegyűjtött skanzent kell a látogatóknak bemutatni, ha­nem minden tájegység ren­delkezzék a hely; tárgyi és népművészeti emlékeket rep­rezentáló népi műemlékekkel. Ez a megoldás a legtöbb szempontból helyeselhető, van azonban egy buktatója: vajon az adott vidék (község) lakossága ugyanúgy helyes- li-e, támogatja-e a tájház lé­tesítését, mint a néprajzosok, muzeológusok, építészek. Gyakran tapasztaljuk, hogy ez nem így van. „Minek öl­nek bele annyi pénzt, csinál­nának helyette inkább óvodát, öregek otthonát stb." — hal­ion; a leggyakoribb érveket.. Látszólag igazat kell adni a szkeptikusoknak, ám a véle­ményük hosszú távon mégis demagógiának minősül. Más ugyanis a szerepe a tájház­nak és más'a szociális létesít­ménynek. Mindkettőnek meg­van a maga funkciója, fon­tossága. A tájházé nevezete­sen az, hogy emléket állítson egy letűnőben lévő, de azért korántsem értéktelen kultúrá­nak, és a maga eszközeivel szolgálja ezeknek az értékek­nek a beépülését a mai kul­túrába. Az igazán jó tájház tehát az élő tájház, nem pe­dig a halott „falumúzeum", ahol mindent a szemnek, semmit a kéznek. Olyan pél­dául, mint a magyarlukafai néprajzi műhely, ahol fiatal, folklór érdeklődésű emberek találták meg az időtöltés hasznos módját. Akadnak, sajnos, rossz pél­dák is, ahol még nem sikerült ezt a koncepciót megvalósí­tani. Ilyen például a nagy- dobszai talpasház. Ez ma rosszabb állapotban van, mint öt évvel ezelőtt. Mór egy évtizede dolgoznak a fa­luban pécsi néprajzkutatók; jelentős mennyiségű tárgyi és szellemi néprajzi anyagot gyűjtöttek össze, csakhogy a tájháznak még mindig nin­csen igazi gazdája. A műem­lékesek, muzeológusok c ta­nácsot, az pedig „a pécsie­ket” kárhoztatja a szép épü­let sanyarú állapotáért. A Baranya megye; Tanács 100 000 forintnyi összeget utalt át állagmegóvásra a helyi tanácsnak. A dobszai nevelési központ pedig vál­lalná, hogy életet visz a táj­házba, mihelyt olyan állapot­ba kerül, hogy ott szakkörö­ket, táncházakat, játszókörö­ket lehet tartani. A legfonto­sabb kétségtelenül mindenütt az volna, hogy a helybeliek sajátjuknak érezzék tájházu­kat. Mert, ha most még a régi szegény világra emlékezteti is őket, minden bizonnyal eljön az idő, amikor megtanulják becsülni apáik, nagyapáik nem könyvből szerzett tudá­sát, szép és közösséget terem­tő hagyományait. H. J. | Vélemények a szöbelikrfil

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom