Dunántúli Napló, 1983. január (40. évfolyam, 1-30. szám)

1983-01-15 / 14. szám

Kockázatos vállalkozás egy magyar újságírónak franciául megszólalni Jean Perrot professzor • társaságában, azok után, hogy a neves nyelvész egyebek között a francia rádió és televízió bemondóinak nyelvhasználatát, hangsúlyozását, beszédtechnikáját kritizálta meg a november első hetében Pécsett megtartott IV. magyar—francia nyelvészeti kollokvium. Szerencsére Perrot professzornak van fogalma arról, milyerr nehéz egy másik nyelvcsaládhoz tartozó nyelvet elsajátítani: nem sajnálva a fáradságot, egészen jól megtanult magyarul.

— Kérem, Professzor úr, mutatkozzék be néhány szóval a Dunántúli Napló olvasóinak.

— A III. számú párizsi egyetemnek, az Új Sorbonn-nak vagyok tanára. Általános, valamint magyar, finn es észt nyelvészetet tanítok az egyetem Finnugor Központjában és egy másik felsőoktatási intézményben, az École Pratique des Hautes Etudes-ben. Oktatási rendszerünk fölépítése meglehetősen Bonyolult. A lényeg az, hogy központunkba nemcsak az Új Sorbonne-nak, hanem a Keleti Nyelvek Intézetének azon hallgatói is eljárnak,- akik finnugor nyelvekkel foglalkoznak. Számukra a nyelven

• kívül ezeknek a népeknek az irodalmát, kultúráját, történelmét is tanítjuk.

__ Honnan származik érdeklődése a finnugor nyelvek iránt?

— Az általános nyelvészeti kérdéseken túl mindig is vonzottak azok a nyelvek, amelyeknek más az eredetük, felépítésük, mint a többi indoeurópai nyelvnek. így jutottam el a magyarhoz. Kétségtelen azonban, hogy mindebben a véletlen is közrejátszott: amikor 1946-ban elkezdtem főiskolai éveimet, az École Normale Supérieure-be iratkoztam be, amely mintául szolgált egyebek között a budapesti Eötvös Kollégium szervezete számára is. A század eleje óta ez az intézmény intenzív kapcsolatban állott az École-lal, s minden évben egy-egy hallgatót

Magyarul Franciaországban

Beszélgetés Jean Perrot párizsi nyelvészprofesszorral

Könyv

Családi ház manzárddal

cseréltek. '46-ban olyan professzor előadására ültem be, aki a középkori szövegek, kéziratok kutatója volt. Egy Eötvös-kollégista jegyzetelt mellettem: Köpeczi Béla, az önök jelenlegi művelődési minisztere. összebarátkoztunk, s a következő évben kiharcoltam, hogy néhány hetes ösztöndíjjal Magyarországra jöhessek. így jutottam el egyebek között Pécsre is.

— Mti jelent az ön számára, általában a franciák számára a magyar nyelv? Kuriozitást vagy olyan ismeretlen területet, amelyet föl kell fedezni, mint az Északi Sarkot?

—- Nem, semmiképpen sem kuriozitást ... Én, mint nyelvész, természetesen elsősorban a nyelvvel foglalkozom, de ezentúl érdekel a magyar nép karaktere, mindennapi élete. Nem túlzás, ha azt állítom, hogy az elmúlt harmincöt év alatt Magyarország szinte a második hazám lett. Természetesen vannak, akiket csak a magyar irodalom, vagy a szellemi élet egy-egy területe érdekel, de számomra sokkal többet jelent ez az ország.

— Azt mondják, nehéz a mi nyelvünket megtanulni.. .

— Ez igaz is, meg nem is. Bizonyos szempontból sokkal könnyebb egy teljesen eltérő nyelvet megtanulni, mint egy hasonlót, amelynél sokkal nagyobb az áthallás, az^ átfedés veszélye, éppen a közeli kapcsolat miatt. Így vagyok például az olasszal, amit ugyan nem nehéz megtanulni, de nagyon nehéz jól beszélni egy franciának.

— Mennyire ismerik a magyar irodalmat Franciaországban?

— Elég kevesen olvassák.

— S ezért kit lehet hibáztatni?

— Hát, ezt nehéz megmondani. Az igazság az, hogy a franciák nemcsak a magyar

irodalmat nem ismerik, hanem általában kevés az információjuk a külföldi irodalomról. Lehet, hogy azért, mert a francia irodalmi termés kétségtelenül nagyon bőséges és változatos, s ezért nincs szükségük arra, hogy fölfedezzenek más irodalmakat, de ne tagadjuk el, hogy nincs is meg bennük a kíváncsiság a nem francia dolgok, a „külvilág" iránt. A magyar irodalom egy kicsit „bánatos” a franciák szemében — természetesen ennek a sajátosságnak történelmi okai vannak — egy kicsit furcsa. A magyarnak, mint nemzeti nyelvnek a megteremtése például érthetetlen azoknak a franciák számára, akik ilyen problémákkal sohasem találkoztak saját történelmük során.

Előrelépni nem könnyű. Nincs elegendő műfordítás, bár találkozhattunk néhány kiemelkedő munkával az elmúlt években. Meg kell azonban mondanom, hogy a franciák manapság nemigen érdeklődnek a költészet iránt, márpedig a magyar irodalmi termés jelentős részét éppen a költészet adja. S ezt nagyon nehéz fordítani. Például Petőfi: nehéz őt közel hozni a franciákhoz. „Mit mond nekünk ez a Petőfi?...” — kérdezik.

— Dehát mégis miért?

— Mert szorosan kötődik egy szellemi állapothoz, amit hazájának történelme érlelt meg, de ez a franciák számára idegen. Adyt sokkal könnyebb elfogadtatni. Mindent összevetve: sok színvonalas fordításra volna szükség, hogy az olvasó válogathasson a piacon.

— Mit ajánlana honfitársainak, ha javaslatot kérnének öntől: hogyan fedezzék föl Magyarországot?

— Elsőként az utazást javasolnám. Magyarország nincs messze tőlünk, s nem állítanak elénk korlátokat. Vannak más lehetőségek is:1' például Franciaország több városában működnek olyan szervezetek, amelyek a francia—magyar kapcsolatok erősítését tekintik céljuknak. Időről időre magyar napokat rendeznek, kiállításokat, filmvetítéseket, könyvvásárokat, hangversenyeket, folklór- műsorokat szerveznek. Mindez az érdeklődés fokozódását jel-' zi, annak ellenére, hogy a rendezvények többnyire egy-egy gyár, vagy intézet kebelében zajlanak le, s így nem kapnak kellő nyilvánosságot.

— Mi az, amit nekünk kellene megtennünk a magyar kultúra jobb propagálása végett?

— Nehéz tanácsokat adnom . . . Talán több könyv kellene, és a rádiót, s főleg a televíziót lehetne jobban kihasználni ... A fontosabb újságokat... De nem az unalomig ismételt kliséket, az ún. „specialitásokat” propagálni. A Le Monde című napilap például egyszer egy egész oldalt szentelt Magyarországnak.

Meg lehetne és meg is kellene találni a módját a kölcsönös tájékoztatásnak. Ismétlem: a televíziós műsorokat érzem a leghasznosabbaknak.

— Körülbelül hány diák tanul magyarul az ön által vezetett tanszéken?

— Ha jó évünk van, akkor mintegy száz. Most egy kicsit nehéz helyzetben vagyunk: érezhetően csökken az érdeklődés a nyelv iránt. Mit érnek vele, ha tudnak magyarul? — sokan ezt teszik mérlegre. Azonnal hasznosítható nyelvet akarnak tanulni, amelynek segítségével pénzt kereshetnek. Nehéz olyan embert találni, aki egy nagyon kevéssé ismert nyelvvel' kíván foglalkozni. Azok számára lehet ez hasznos, akik olyan diplomáciai vagy gazdasági területen kívánnak dolgozni, ahol a magyarok is érdekeltek.

Havasi János

Bár nálunk még távolról sem gyakorlat, az úgynevezett „nyitott házasság" kérdésével a témába vágó szakirodalom már régóta foglalkozik. Az elmélet kissé ellentmondásosnak tűnik — vagy ami még valószínűbb, sokakban ellenérzéseket kelt — s bizonyára ezért van az, hogy egy-egy ilyen jellegű tanulmány megjelenését a közvélemény felháborodva, jobb esetben elnéző mosollyal fogadja. Kétségtelen, hogy erkölcsi toleranciánk még nem tart ott, hogy a házassági kaDcsolat- nak ezt a merőben új formáját gyakorlattá szentesítse. A „harmadik” felbukkanása inkább házasságtörést jelent, mint a nyitottság megvalósulását. Erre az érdekes problémára figyelt fel Kertész Ákos író, amikor Családi ház manzárddal című regényében a nyitott házasság elmé'etét szembesítette a valósággal. Azt talán már előre jelezhetjük, hogy ez a szembesítés az irónia jegyében történt, mivel az író lévén messzemenően realista felfogású, műveiben mindennemű hamisítástól, sőt szépítgetéstől élévé tartózkodik.

Annak a bizonyos csalódj háznak a tulajdonosa, Burián Károly főművezető sok tekintetben különbözik embertársaitól. A munkahelyén mindig az igazság bajnoka, a humánus emberi érdekek és értékek védelmezője, a családi fészekben pedig odaadó híve a korszerű hitvestársi kapcsolatnak. A főzést, mosogatást nem tekinti csak „asszony, kötelességnek", ha úgy adódik, gondolkodás nélkül magára vállalja ezeket a teendőket. A szerelemben sem kíván a gyönyörök zsarnoki élvezője lenni, hanem arra törekszik, hogy szeretett nejével maradéktalanul megossza azokat. Afféle ideális férfi, akiről a hajadonok gyakran álmodoznak. Ez a túlméretezett emberi jóság sodorja aztán abba a különös kálváriába, melynek következményeit jóhiszeműen fel sem meri tételezni. Ügy véli, az emberek többsége hozzá hasonlóan józan, természetes gondolkodású, az avult erkölcsök felett diadalmaskodott az élet. Azonban keserűen kell tapasztalnia ennek az ellenkezőjét.

Egy szép napon pártfogásába veszi azt a cigány származású fiatalembert, aki az általa vezetett részleghez kerül munkásnak. Göncöl Pál tehetséges fiú, különösen matematikai képességei kiválóak, egy olyan munkamódszer elméleti kidolgozásába kezd, mely forradalmasítaná a Fémtömeg akadozó termelését. Burián pártfogására nagy szüksége van. A gyárba közvetlenül az alkoholelvonóból került, gyámoltalan, félszeg, akinek- ráadásul ott a bélyeg a homlokán: a származásé. Lakása sem lévén, természetes, hogy a főművezető befogadja családi házának üresen álló manzárdjába, korántsem gondolva, milyen következményei lesznek ennek a lépésnek. Göncöl ugyanis hamarosan beleszeret Burián feleségébe, a kívánatos Erzsikébe, akinek szintén nem közömbös a ragyogó szemű cigcnyfiú. Baj még most sem lenne, ha ez a szerelem megmaradna platói szinten, de egy viharos éjszakán Göncöl Pál befekszik Erzsiké ágyába. A lelkiisme- retfurdalástól gyötört asszony később mindent bevall jóságos urának. Új helyzet áll elő. Burián nem verj meg Erzsikét, nem csinál jelenetet, sőt a „csábítót" sem kergeti ki házából. Megpróbálja józan ésszel megérteni a történteket, s arra’á következtetésre jut, hogy ezek után hármuknak kell békében, egyetértésben élni. De vajon lehetséges-e anélkül, hogy az emberek ne nézzenek rájuk görbe szemmel, ne tekintsék a főművezetőt egyszerűen bolondnak? Az események a továbbiakban krimiszerűen izgalmassá válnak, a megoldás ■sem mindennapi. Ezekről az író oly szellemesen számol be, hogy poéngyilkosok 'ennénk, ha a történetről még elárulnánk valamit.

K. S.

«■HHMBHMBBBMaD

Tisztelet a szülőföldnek

I

Külföldön élő magyar származású művészek tárlata

Jakovits József: Mózes (1909- ben született Budapesten, 1965 óta él New Yorkban.)

Immár második alkalommal nyílt a Műcsarnokban seregszemle a külföldön élő magyar származású művészek alkotásaiból. A nagyszabású kiállításra 23 európai és tengerentúli országból 287 művész jelentkezett, mintegy ötszáz műtárggyal, zömében festők, egyharmaduk szobrász, fotóművész és építész. Vannak • köztük a képzőművészet határmezsgyéjén álló, kísérleti műszerekkel plkotó művészek. Ilyen a video-performance- szal dolgozó Kuchta Klára vagy a Zürichben élő Bállá Péter, ak| Metamorphozis címmel állandóan cserélődő fénystruktúrókat mutat be programozott vetítőlemezzel úgy, hogy a látogató a terembe lépve árnyékával és a saNemes Endre: Kompozíció (1909-ben született Pécsváradon, 1927 óta él külföldön, jelenleg Svédországban. 1982-ben retrospektív kiállítása volt a Magyar Nemzeti Galériában:

jót maga vetítette képekkel változtatja a fényjelenségek mozgását. így részese, kiváltója és formálója a művészi élménynek.

A közönség árnyalt, sokoldalú képet kap a külföldön élő magyar művészek tevékenységéről, érzékelteti, hogy mi foglalkoztatja a határainktól távol élő alkotókat, akik többen a világ művészeti arculatát is formálták, mint köztük Vasarely vagy Schöffer Miklós. A külföldi kultúrák gyümölcsöző kölcsönhatásait mutatja a reprezentatív kiállítás, amely három generáció munkásságából ad ízelítőt. A műveket az alkotók maguk válogatták, maguk határozták meg, mit tartanak fontosnak munkásságukban, mit akarnak a szülőhazában élőknek bemutatni. így egymás mellé került a világban szétszórtan élő sok művész alkotása, kü-r lönböző stílusirányzatok széles skáláján. Az ismert és eddig itthon még nem ismert alkotók a jelen művészetének pillanatképét villantják fel. Semmilyen irányzat nincs túlsúlyban, a hiperrealizmus éppoly fontos szerepet játszik, mint a legelvontabb absztrakció, de a pop art, concept art és más törekvéseknek éppúgy akad képviselője, mint a naiv művészetnek.

Jólesik üdvözölni a második világháború előtti törekvések sikeres hazai képviselőit, és meglepődve tanulmányozhatjuk, hogy mennyire hűek maradtak önmagukhoz utolsó alkotásaikban is, mint Beck András, A. Borbereky Kovács Zoltán, Szalay Lajos, Jakovics József. Egyes magyar művészeknek mór a nemzetközi lexikonokban szereplő művei is láthatók a kiállításon, mint Pierre Székelynek, Kepes Györgynek, Bartha Lajosnak, Amerigo Tot-nak, Etienne Vágónak, Pierre Vágónak.

A kiállítás legöregebb mestere, a kilencvennyolc éves Orbán Dezső, a ma már itthon is klasszikussá vált Nyolcak csoportjának tagja. Zúz- marás idő című, 1975-ben készült munkája földrészeken túli rokonságban áll Bartha László balatoni rianásos tájképeivel.

Sok művész stílusát már az idegen környezet formálta, mint a Venezuelában élő Fir- csa László monumentális indián tárgyú képeit. Az USA- ban élő Faragó Miklós 1982- es Tisztelet a szülőföldnek című képét viszont Szász Endre ifjonti szürreális stílusa ihlette, a felhőkarcolókon átködlő Magyarországot tejjel-mézzel folyó Kánaánként ábrázolja nosztalgikus látomásává1. Egy-egy utazás emléke vagy a távolban élők nosztalgiája is megjelenik műveiken, mint például a Rómában élő Dol- los Marinka tihanyi lever.du- lásokat idéző képén. Különleges élmény Rapaics Richárd mélyértelmű szimbolikájú Atti- la-gobelinje a kontinenseket szétszaggató nyíllal. Igen nagy a fotóművészek aránya, és meglepően sok a külföldön munkálkodó építőművész, akikről eddig keveset tudtunk.

Nemzeti kötelességünk számon tartani és időnként szám. ba venni a magyar tehetségek kibontakoztatását, alkotómunkájuk eredményét seregszemléken bemutatni.

Brestyánszky Ilona

Gellért Hugó: Bartók Béla (1892-ben. született Budapesten, tanulmányait New Yorkban végezte, 1915 óta él külföldön.)

Schöffer Miklós: Mobil (1912- ben született Kalocsán, 1936 óta él Franciaországban, Kalocsán 1980-ban nyitották meg a Schöffer-múzeumot a művész ajándékaiból, Budapesten pedig 1982 őszén volt kiállítása a Műcsarnokban.)

Finnugor tanszék a Sorbonne-on

_________________I