Dunántúli Napló, 1982. december (39. évfolyam, 330-358. szám)

1982-12-04 / 333. szám

A Pillangóvölgy „centruma" Nagytótfalu hegyén Erb János felvétele Meghívás a Pillangó-dűlőbe Az út Siklósról érkezve me­részen kanyarodik Nagytót- faluba s éppen a kanyarról vezet fel ösvény a szőlő­hegyre, ahol a présházak eléggé sűrűn „benépesí­tik” a vidéket, többnyire me­szelt tornácaikkal, zöld vagy barna nehéz ajtóikkal, zsalu- góteres ablakaikkal. A Pil- langő“-dűlőt attól a mély szurdoktól számítják, amely Szita László közel kétezer négyszögölnyi telkét határol­ja egyfelől, aztán jónéhány „pásztó” után már Gacsa dűlő néven ismerik a hely­béliek a vidéket. Az enyhe lejtőn áll egy verandás ház, amelynek bejáratánál csöves kukoricából feltornyozott ku­pac várja majd o- téli-esti morzsolást. Az előszobából balra nyílik két szoba, sa- rokpad, asztal, falba épített téka, a következőben sárga­réz ágy, aztán még egy asz­tal, amelyen szétterítve nagy­szemű szőlőfürtök aszalód­nak, ha lesz idő rá, mad­zagon föllógatja a geren­dára, húsvétig is eláll. Az előszobából jobbra van a konyha, így őszutón ezt az egy helyiséget érdemes csak fűteni, az elöregedett, zo- máncos sparhelttel. Fűszerpojc a falon, az asztalon táskará­dió, bor, néhány szelet son­ka, savanyú paprika, az ajtó melletti kis szekrénykén már csurog a kávé a villanyfőző- ből. A hamutartó mellett hiá­nyos antineuralgikás doboz fejfájás ellen. — Kénes a bor? — kér­dem gyanakvóan. — Kénes a rossebeket. Csak néha fáj a fejem, s olyankor beveszek egyet. Azt hiszem, magas a vérnyomá­som, százhetven körül lehet... A gyógyszer ilyenkor már annyit ér, mint vászontarisz­nyán a lakat. Mire élhetne az ember, elöregszik... Szikár, magas férfi, kissé hajlott orral, markáns, hosz- szúkás arccal, derűs tekinte­tével rokonszenvet ébreszt. — Mi munka van még a szőlőben? — Olyan gyenge félnapi ásózás, nem több. Műtrágyát' akartam venni, de nem le­het kapni, peflig drága, négyszáz forint és ráadásul foszforral keverték, megette a fene ... — Mekkora a szőlőterület? — Az egészből mintegy hétszáz négyszögöl. De van rajta vagy harmincötféle ... — Jó az? — Egyáltalán nem jó, de ezt a szőlőt még a hatva­nas évek elején kénytelen­kelletlen kiadtam bérbe, Kis­béren, az állami gazdaság­ban mezőgazdászként dol­goztam, s amikor hetvenöt­ben nyugdíjaztak és haza­jöttem, nagyon siralmas kép fogadott: a bérlő kikapálta a szőlő nagy részét, el volt hanyagolva, a pótlást sem­mitérő vesszőkkel pótolta, szóval volt bajom elég. Az utóbbi években próbálom helyrehozni a kárt, szép az 6. HÉTVÉGE Oportórr, a Rizlingem, Leány­kám, sőt, a hetvennyolcas év­járatú Chardonnay huszonöt cukorfokos volt, megnézed? Pókhálós, poros palackot hoz, vizes ronggyal kiglancol­ja, kibontja, kortyolgatjuk. A ferdére billentett talpas po­hár faláról lassan húzódik vissza az ital. Szép bor, de azért. .. — Perszel A fehér bor — ha jó — egy vagy két esz­tendős korában a legjobb. Akkor éli legszebb férfikorát — mondja Szita László. Nagy igazság. A konyhaablakon átlátni a présházra, amelynek patiná­son szürke-fekete zsúpteteje van, az egyik gerendára an­nak idején a mester három betűt vésett: „T. K. J." — Mit jelent? — Tüske Konyhás János, az öregapám anyai ágon. ö is konyhás volt, mint a környé­ken sokan mások. — Hogy-hogy konyhás? — Valamikor itt a voká- nyi elágazás fölött volt egy kolostor, pontosabban a rom- jaT. Valamiért feloszlott a szerzetesrend, de az úgyne­vezett konyhás-szerzetesek, akik végeredményben dol­goztak és a kolostor ellátá­sát biztosították, leteleped­tek Nagytótfalun, Kisharsány- ban és a környéken. Csalá­dot alapítottak és a leszár­mazottak így vették fel a „konyhás" nevet toldalék­ként. Ma is van olyan régi ház Nagytótfalun, amelynek az alapjait a kolostor rom­köveiből rakták föl. — Hány évet élt az öreg? — Otvenvalahány éves ko­rában halt meg. Elég korán. Itt á szurdokban találták meg, ruhástól feküdt kereszt­be, a víz meg átfolyt rajta. Nagyon szerettem az öreget, mindenhova vitt magával, vett nekem piroscsizmát, ő íratott be az iskolába is, azt mondta Toldi Ferenc tanító úrnak: „Rektor úr! Hoztam bort, csirkét, sonkát meg ezt a gyereket. Vegye be az is­kolába, de nehogy valami baja essen! Mert azért ez nincs rászorulva a tanulásra, csak hát rendnek kell len­Kicsurgott a kávé . . . — Kérsz bele pálinkát? — Nem — mondom neki. — Én sem iszok pálinkát már vagy harminc éve, ami­óta a harsányi szeszfőzdé­ben még legénykoromban berúgattak vele . T. ■ — Abban az időben nagy pincézés ment itt a környé­ken — folytatja. — Több présház volt, mint amennyi lakóház. Élt Harsányban egy jobb módú paraszt, negyven évig nem látta a földjét csak távcsővel. Mindennap, télen-nyáron kint élt a pin­cében, időnként kiállt a kü­szöbre és onnét távcsövezte a földjét, hogy a bérese ho­gyan áll a munkával... Még a borbély is följárt hoz­zá ... Gyerek voltam, de emlékszem rá. Szüretkor is nagy mulatságok voltak, pe­tárdákat röppentettünk a hegyoldalban a szüretelő asz. szonyok közé. — Múltkor mondtad, be­szélni akarsz velem, Laci bá­tyám ... — Hát persze. Most is be­szélgetünk nem? De ha már itt vagy, írd meg, hogy itt fölöttünk, a szőlő végében, Vokány irányában már vagy tizenöt éve rohad két kibe­lezett autóbusz. Ezt a gyö­nyörű környéket elcsúfítják. A másik meg: jól van, föl­emelték a busz árát. Most négy forintért utazunk az el­ágazástól Vokányba, de a következő megállóig, vagyis a vokányi kultúrházik már nyolc forint. A községen be­lül ugrik a tarifa duplájára. Furcsa. Gondosan följegyzek min­dent, kitölti az oportót, siet­nék, mert korán sötétedik, Laci bátyám meg marasztal, végtelen nyugalommal, kissé érthetetlenül: — Manapság mindenki ro­han az infarktus elé ... A verandáról nézve már őszi köd kúszik lassan a sík­sági szőlőkre, de itt még fénylik a nap és csend van. Egy cső kukoricát kérek La­ci bátyámtól, otthon majd beleállítom egy dunsztos- üvegbe és karácsonyra már kihajt, szép zölden, frissen. Rab Ferenc Szita László A „baloldali” terrorizmus i Az elmúlt évtized terrorhulláma valamennyi földrészt átfogta. Ereje valamennyiünket megle­pett. A statisztikák is sokat mondóak: több tízezer merénylet (Itáliában egymagában is mintegy 13 ezer), több száz halott, több ezer sebesült — ez egy évtized ,.termése". A veszély nem csupán a — többnyire ártatlan — emberéletek elleni irá­nyultságból fakad, hanem abból is, hogy a politi­kai terrorizmus a hetvenes években jelentős bel­politikai és nemzetközi folyamatokat vett célba. Az önmagukat baloldalinak nevező szélsőséges fegyveres csoportok tagjai nem csupán a jelenkori tőkés állam kiszolgáló apparátusát, az igazság­ügyi és rendőri szervek képviselőit vették tűz alá, hanem politikai kulcsfigurákat is: a nyugatnémet Gyáriparosok Szövetsége elnökétől, Hans Martin Schleyertől kezdődően, az olasz Kereszténydemok­rata Párt vezető egyéniségéig, Aldo Moréig. Pe­dig Moró a kommunistákkal való együttműködést, az olasz társadalom évtizedes krónikus válságából kivezető út egyetlen reális lehetőségét kereste és képviselte. És 1978-ban mégis a „vörös" terroris­ták áldozata lett. Négy évvel később, 1982-ben Pio La Torrét, az OKP szicíliai bizottságának tit­kárát. a terrorizmus és a maffia elleni harc egyik vezető alakját, a maffiaellenes törvényszervezet kidolgozóját érték a halálos golyók. Valóságos vagy csak látszat-ellentmondással állunk szemben? A „baloldali" terroristák halódó személyiségeket, sőt kommunistákat gyilkolnak? — fogalmazódik meg önkéntelenül is a kérdés. Kiknek az érdekében robbantanak és szervezik akcióikat a „vörös” terroristák? Mi a magyará­zata annak, hogy a „baloldali" terrorizmus új hulláma éppen az elmúlt évtizedben tetőzött? És miért éppen a fejlett tőkés országok jellem­zőjévé vált? Miért sújtotta olyan elementáris erővel éppen az olasz, a nyugatnémet (és a ja­pán) államot, és nem más tőkés országokat? Miből, mikor és hogyan született meg a nyugat- európüi .baloldali” terrorizmus? Mit képviselnek ezek az erők? Milyen célok a mozgatóik, és mi­lyen politikai funkciót töltenek be a tőkés orszá­gok politikai életében? Hivatásos politikusok és, kutatók, marxisták és antimarxistók egyaránt felteszik ezeket a kérdé­seket. A tömegtájékoztatás'útján szerzett infor­mációink alapján valamennyien, mi újságolvasók is megfogalmazzuk őket. A válaszadás nem egy­szerű feladat. Cikksorozatunkban — az olasz és a nyugatnémet „baloldali” terrorizmus példáján — erre teszünk kísérletet. 1. 0 leegyszerűsítések és a hamisítások ellen A pisztoly, amelyet a II. János Pál pápa elleni merénylet elköve­tőjétől koboztak el. A jelenkori „baloldali” ter­rorizmus okaival, hátterével, funkcióival kapcsolatos leegy­szerűsítő nézetek akadályozzák a helyes politikai állásfoglalás kialakítását. Egyesek ugyanis azt a jelenséget összeesküvés­re redukálják, vagy pusztán bi­zonyos elméleti tételek logikai elemzéséből tartják levezethe- tőnek. Él az a nézet is, amely a terrorizmust az elmaradott viszonyok termékének tekinti, és ezzel — kimondatlanul is — azt sugallja, hogy ez a jelen­ség ott a legerősebb, ahol leg­mélyebb a nyomor. Jóllehet ez az álláspont teljesen ellent­mond az elmúlt évtized tapasz­talatainak, a „vörös” terroriz­mus fejlett tőkés országokban történt felélénkülésének. Gyak­ran tekintik a jelenkori terro­rizmust a fasizmus új kiadásá­nak, a „baloldali” terroristá­kat pedig a náci múlt késői, je­lenkori áldozatainak, akik az apák nemzedékének áruló ma­gatartásával kerültek szembe. Nem ritka az a megítélés sem, amely a jelenlegi terrorizmust a korábbi diákmozgalmak egye­nes leszármazottjának tartja. Ám a nézetek figyelmen kí­vül hagyják, hogy a jelenkori „baloldali” terrorizmus a fej­lett tőkés országok viszonyaiból fakadó, számos ok által kivál­tott bonyolult társadalmi jelen­ség. Magyarázata sem szűkít­hető le csupán néhány tényező vizsgálatára. Ellenfeleink, a polgári publi­cisták gyakran a baloldali erő­ket, a szakszervezetek és a kommunista pártok tevékenysé­gét okolják a terrorista cso­portok aktivizálódásáért, az erőszak elburjánzásáért. A szel­lemi forrásokat pedig a marxizmusban keresik. Külünö- sen sokat kaptak ezekből a rá­galmakból az olasz kommunis­ták, akiket a társadalom csőd­tömegéért, krónikus válságá­ért akartak e vádakkal fele­lőssé tenni. A polgári szerzők­nél meglehetősen tudatos tö­rekvés tapasztalható a terroriz­musnak a szocialista országok elleni propagandában történő felhasználásra. Módszerük lé­nyege az, hogy az országok „jellege" és a terrorista cse­lekmények mennyiségi előfor­dulása közti fordított arányra mutatnak ró. S mivel a „te­kintélyuralmi, totalitárius" or­szágok (azaz értelmezésük sze­rint a szocialista országok) mentesek a terrorizmustól, a „szabad országok” (azaz a tő­kés államok) pedig szakadat­lan küzdelmet kénytelenek foly­tatni vele, ebből „logikusan” következik, hogy a terrorizmus a szocialista Országok ellenük folytatott harcának eszköze. E burzsoá valósághamisítók azonban megfeledkeznek né­hány dologról. Egyrészt arról, hogy a marxizmus és a forra- »dalmi munkásmozgalom szüle­tése pillanatától szemben állt az erőszak öncélú, individuális alkalmazásával, az összeeskü­vések taktikájával. Mindenek előtt azért, mert mint forra­dalmi taktikát nem tartotta el­fogadhatónak, és mint célsze­rűtlen, terméketlen, sőt a mun­kásmozgalomnak károkat oko­zó taktikát elvetette. De a pol­gári szerzők azt is elfelejtik, hogy ezen extremista csopor­tok akcióinak tényleges hatá­sát, valóságos politikai funkció­ját és következményeit megvizs­gálva propagandájuk burkolt célja azonnal lelepleződik. Cél­juk ugyanis ‘ elterelni a figyel­met arról, hogy a terroristák erőszaka valójában a tőkés ál­lamból és a kapitalista viszo­nyokból sugárzik ki, miközben ez a terrorizmus további ala­pokat is teremt a politikai szín­tér jobbratolódásához, az el­nyomás fokozásához. „Egy olyan államnak, amely alap­vetően a politikai e'nyomásra és a tájékoztató eszközök szi­gorú kézbentartására támasz­kodik — állapítja meg egy ha­ladó nyugatnémet publicista —, szüksége van terroristákra, hogy önkényes akcióit törvényesítse." A jelenkori „vörös” terroriz­mus a valóságban távol áll a baloldaltól, de attó' a burzsoá rágalomtól is, hogy „föld alatti marxizmus"-nak tekintsük. Nem tekinthető „import-árunak" sem, ahogyan ezt azok szeret­nék bizonyítani, akik a harma­dik világ nemzeti felszabadító harcaiból és a harcok „kudar­caiból" eredeztetik. Bármilyen módszerrel és bármifé'e érvek­kel is törekedjenek rá a pol­gári szerzők és a burszoá pro­paganda, céljuk mindig azo­nos: tagadni a „baloldali” ter­rorizmusnak a jelenkori tőkés társadalom viszonyaiból faka­dó okait, a kettő elválasztha­tatlan kapcsolatát. Ez a moz­gatója a Reagan-adminisztrá- ció újabb antikommunista kam­pányának is, ame'y a — csőd­be jutott — emberi jogok kam­pánya helyébe lépett, s amély A szovjet nagyvárosok met­róvonalainak egész hossza együttvéve 370 kilométer. Az összes állomás száma 234. Moszkván kívül jelenleg Le- ningrádnak, Kijevnek, Harkov- nak, Taskentnek, Bakunak, Je­revánnak és Tbiliszinek van metrója. Minszkben 1984-ben készül el a 8,5 kilométer hosszú, Gor­kijban 1985-ben a 8 kilométer hosszú metróvonal. Már sokat haladt előre a metróépítés No- noszibirszkben, Kujbisevben, a nemzetközi terrorizmusért a szocialista országokat, s min­denekelőtt a Szovjetuniót kí­vánta a vádlottak padjára ül­tetni. Az eddig említettek is érzé­keltetik a jelenség összetett­ségét, bonyolultságát. Földrajzi- 'ag széles körű elterjedtsége (Latin-Amerikától Ázsián át Nyugat-Európáig), valamint je­lentős nemzetközi politikai ha­tásai pedig azt mutatják, hogy az érintett tőkés országok bel­politikáját és a nemzetközi osz­tályharcot egyaránt érintő problémáról van szó. Sőt több­ről. Korjelenségről. A jelenle­gi áliam-monopolkapitalizmus rendszerszimptomatikus jegyé­ről, amely különös éberséggel sújtotta Nyugat-Európát, s azon belül Olaszországot és az NSZK-t. Ezek az országok a terrorizmus-jelenség technikai úttörői és detonátorai is voltak, és később maguk is hozzájárul­tak más terrorista irányzatok aktivizálódósához. Az olasz és a nyugatnémet terrorizmus-hullámmá1 az indi­viduális fegyveres erőszak és a gazdasági fejletlenség hagyo­mányosnak hitt kapcsolata a múlté lett. Mi lehet azonban a magyarázata annak, hogy az új terror-hullám éppen a fejlett tőkés országokat érintette? Mit bizonyít a valóság az említett 'eegyszerűsítő, vagy a tényeket meghamisító nézetekkel szem­ben? A továbbiakban ezekre keressük a választ. Szverdlovszkban, Dnyepropet- rovszkban, Omszk, Cselja- binszk, Perm, Alma-Ata, Riga és Rosztov számára pedig már elkészültek a metróépítési ter­vek. A Szovjetunióban a mére­teket és az utasszámot tekint­ve egyaránt a moszkvai metró a legnagyobb, amely 1935. május 15-én kezdett üzemelni, összes vonalának hossza 194 kilométer és 115 állomása van. A város egyik végéből a má­sikba öt kopejkába kerül az utazás a moszkvai metrón. (Folytatjuk) Szirtes Gábor Háromszázhetven kilométer metróval a Szovjetunióban

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom