Dunántúli Napló, 1982. december (39. évfolyam, 330-358. szám)

1982-12-24 / 353. szám

RVKm N em akármilyen, kétség­kívül kínos pillanat volt, amikor meglát­tam a tőkehalmájas do­bozokat a klub üvegszekrényé­ben. Klubos Pista ott rakosgat­ta mellettük a füstölt sajtot, közben rám nézett és azt mondta: végre küldtek tőkehal- májat, látja? Érmek a pasas­nak abban a ravasz üzleti po­fájában néha olyan a szeme, mintha egy halálraítélt hal nézne rád. El köll nézni más­fele. Egy döglődő hal gülü szemei. Nekem rögtön eszem­be jutott Cofi, mintha meg­bénultam volna, úristen, a Cofi hogy szerette ezt a hü­lye, büdös tőkehalmájat. A Pista fölrakott a piramisra egy kerek sajtot és azt mond­ta: szegény Cofi, hogy imád­ta a tőkehalmájat, rég nem küldtek, úgy látszik, leállt az import. Ezt nem is ■ nekem mondta, inkább a füstölt sajtnak. Csak úgy. Lehet, hogy arra gondolt, nincs már Cofi, nincs aki megve­gye a tőkehalmájat, most ta­lán a nyakán marad. Nem tudom. Ha nem állunk premier előtt, talán elfelejtem az egé­szet. Ezt se tudom. De pre­mier előtt voltunk és mit mondjak ... rossz volt a köz­érzetem. Már nem tanulom olyan könnyen a szöveget, mint azelőtt. Szenvedtem, éj­szakánként nem aludtam, fal­tam a cigarettát, pedig nem volna szabad. A feleségem került, mint egy leprást. A fe­leségem civil, húsz éve élünk együtt viszonylagos békesség­ben, valljuk meg, neki kö­szönhetően. S mivel egyszer azt mondtam neki, ha pre­mierre készülök, lehetőleg kerüljön el, most is elkerült. Jó lett volna, ha nem veszi olyan komolyan, amiket mon­dok. De a feleségem min­dent komolyan vesz. Azt is, hogy ugyanabban az iskolá­ban tanít már nem tudom hány éve és hogy neki az a dolga, hogy az irodalom sze- retetére okítsa az ifjúságot. Amit pedig komolyan vesz, abban makacs is, hajaj, de mennyire! Makacs és kitartó. Hazudnék, ha azt monda­nám, nem megy ezzel az agyamra, bár kétségtelen, hogy többnyire végül lete­szem a fegyvert. Ott várt a reggelim, narancslé, kikevert tojássárgája, pirítás, a réz­biliben kávé, csak melegíteni kell — ő meg sehol. Bemen­tem a szobájába, ott lóg az órarendié, hogy tudjam. Nul­ladik óra. Ilyen hülyeség. És aznap volt a premier. Na mindegy, túlestem va­lahogy az egészen, állítólag jó voltam, mindenki gratu­lált. A szokásos banzájon be is rúgtam, mint rendesen, a feleségem vitt haza taxival éjjel háromkor. Levetkőztetett, főzött kávét, le akart fektetni, de nem hagytam, ültem a fotelban és ordítoztam. Nem szégyellem, a fene szégyelli, szóval sírtam is. Ráöntöttem a kávét a térítőre, ami a fe­leségem nagynénjétől való, azt mondják, széki minta. Széki vagy nem széki, ráfolyt a kávé, de a feleségem nem vitte ki, hogy kimosso, csak ült velem szemben és nézett. Jól van, azt mondja, hát majd nem teszel többé paró­kát. Nem tudtam, mit akar ezzel a parókával, azt hit­tem azt, hogy kopaszodom, vagy nem tudom, mit hittem, de tépni kezdtem a hajam. Vagy teszel, mondja, nincs abban semmi, annyian hor­danak parókát. Akkor mond­tam meg neki, hogy tőkehal­máj érkezett a klubba, amit Cofi annyira szeretett, kéne neki vinni, hátha még most is szereti. Dehát a Cofinak volt ügyeletes szeretője, mondta a feleségem, vigyen az. És akkor én kiabálni kezdtem, hogy igen, én is le­feküdtem vele, naésaztán, ré­gen volt, és a Cofi egy olyan szerencsétlen adakozó mar­ha volt, miért ne lehetett volna pár kellemes estéje, mása se volt, legfeljebb pár kellemes estéje, most már úgyis vége az egésznek, a Cofi megbénult, élőhalott, mindenki elfelejtette, én is elfelejtettem, két éve eszem­be se jutott. Nahát akkor sírtam, ha jól1 emlékszem. Nincs kizárva, hogy a premier miatt is, any- nyit dolgoztam vele, mintegy állat, és nem voltam jó, tu­dom, végig tudtam, érez­tem, hogy szétesik az egész előadás, darabokban van a darab, ott császkálunk, tip- runk a törmeléken, a többiek is, de én is. Nem lehetett megfogni, összeszedni, kihul­lott a kezünk közül. Ezért gürcöl az ember. Aztán ösz- szeesik az utcán, beviszik va­lami kórházba, nincsenek ira­tai, mire azonosítják és érte­sítik a színházat, már meg­bénult, meghülyült, nem tud beszélni, vége, már oda se mennek, minek, az ember kap egy csíkos pizsamát, be­lökik egy ágyra és kész. Te nem fogod úgy végezni, nettel, amikor a főszereplő háta mögött annak, minden mozdulatát leutánozta. A ren­dező először őrjöngött, aztán virágcsokrot küldött neki. A közönség majd széttépte. Sose tudtam, honnan hozta Cofi ezt a vérbeli intelligens humorát, mert egy szegény­ségbe ragadt, savanyú csa­ládban nőtt fel, minden fil­lérét hazaküldte nekik, amíg éltek. Cofi mindig támogatott valakit, a szülei után az öcs- csét, aztán valami sápkóros rokonkislányt, mit tudom én, de magára sose volt egy va- sd se. Ilyen volt Cofi. Bol­dog-boldogtalannal szere­lembe esett, minden bánatos hímet megsajnált, úgy ki­használták, hogy rossz volt nézni. Mi még egészen fiata­lon akadtunk össze, aztán kiküldtek, aztán beengedtek, akkor már Cofi egy tolószék­ben ült, plédbe burkolva és kitolhattuk a kertbe. Ott to­logattuk egy kicsit, akkor már én is mesélgettem erről-ar- ról, de egyébként nem tu- ' dom, hogy zajoltt le az egész. A végén a nővér papírt és ceruzát hozott és Cofi iszo­nyú lassúsággal rákörmölte a papírra: KÖSZ. Aztán bementünk még egy­szer-kétszer, és egyszeresek mi lettünk a Cofi rendszeres látogatói. Úgy kezeltek ben­nünket a nővérek, mintha mi lennénk a rokonság. Nagyon szép almát kaptam, mondja például a feleségem, beugrot­tam Cofihoz, vittem neki is belőle. Mióta a fiúnk főis­kolás, amúgyis kihalt a ház. •Hát így aztán közeledvén én Hallama Erzsébet Narancs és tolószék mondta a feleségem, de nem hittem neki. Ha az Atyaisten jön be az ajtón és mindent megígér, annak se hittem volna. Még összetörtem egy herendi vázát is, mint utóbb kiderült. Na jó, nem vagyok mór fiatal, megviselt ez a sok munka. Az ember végül min­dig kimászik a kiborulások­ból, legalábbis egy ideig. Hogy meddig, nem tudom. Hatvanéves még nem voltam, hetven se, így hát előre nem nyilatkozhatom. Mindenesetre ezek voltak az előzmények. Harmadnap a feleségem közölte, hogy kiderítette, melyik otthonban van a Cofi, vett narancsot és természetesen tőkehalmáj­konzervet is, három dobozzal. Reméli, elég lesz, mondta. Sóbálvánnyá meredtem. Nem mondom, hogy elfelejtettem mindent, de valahogy az agyam homályába került vissza. Viszont már ott voltak a korzervesdobozok, meg a narancs egy szatyorban. így hát elindultunk. Azt aztán aligha bírom el­mondani, azt a- pillanatot, amikor megláttuk Cofit. Min­dig molett nő volt, ezért imádta a közönség, jól visel­te a kövérségét, humorral. Rengeteget röhögtek rajta, és meg kell mondanom, még mi is, kollegák. Kis varkocsba kötötte a haját, innen kapta a nevét is valamikor az ős­időkben, őrült cuccokat hú­zott fel és bohóckodott. Egy­szer egy nagyon hülye olasz bohózatban, már a címét is elfelejtettem, szobalányt ala­kított. Az egész lapos vaca­kot ő dobta fel azzal a jele­Cofi a haverom lett. Néhány­szor megpróbáltam egye­nesbe taszigálni, de hiába. Szállj le rólam, főmázlista, mondta, nem érted, minden­ki nem nyerhet, mert akkor csődbe menne a bank. Én vagyok a kis kék dereglye, mondta, lesütötte a szemét, pufók kezét rátette a hasára, és nekem megint röhögnöm kellett. Most meg itt feküdt leg­alább húsz kilóval könnyeb­ben, önmagából kifordult, ráncos arc, eres fehér kezek a takarón, itt feküdt mozdu­latlanul. Egészen rémületes volt. Megálltam és nem bír­tam közelebb lépni, ő meg rám nézett és ettől végképp földbe gyökereztem. Tudtam, hogy leolvashatja az arcom­ról az iszonyatot, és odébb akartam menni vagy valami. De nem bírtam. Olcsó rózsa­színű hálóing volt rajta, va­lami vastag anyagból, lesírt róla, hogy kincstári darab. A feleségem szerencsére félretolt és odament, nagy beszédbe kezdett, hogy a tő­kehalmájat én vettem, direkt Cofinak, a klubban beszél­tünk róla és a többiek is be akartak jönni, meg ilyesmik. Megfogta Cofi kezét, fecse­gett, duruzsolt, hogy ez a kis fogyás valósággal jól áll ne­ki, meghámozott egy naran­csot, gerezdekre tépte és megetette vele. Cofi ette a narancsot, a szájából csur- gott a narancs leve, a sze­méből meg a könny. Aztán beviharzott egy fehér köpe­nyes nő, jajistenem, ha tud­ta volna, hogy a művésznő­nek látogatói lesznek, hát akkor így meg úgy, engem is azt mondtam a feleségem­nek: ha Kristóf nem jön haza, nem kéne a Cofit kihozni egy kicsit? Kihoztuk. Nem volt va. lami egyszerű ügy, a lépcső­kön. kézben kellett le- meg fölcipelni. Beállított aztán egy csapat gyerek is, a fele­ségem tanítványai, locsolni jöttek, kaptak tortát, volt nagy kólaivászat. Fölismertem egy­két arcot közülük, mert a fe­leségem avval az öszvérma­kacsságával becipelt egyszer az iskolába, mondjak Vörös- martyt, mert épp azt tanítot­ta. Hát most egy szemtelen kis srác, egy szurokszemű kis nőpalánta rázendítet, hogy tessék már nekünk egy kicsit színészkedni. Vihogtak, csivi- teltek, mint a naposcsibék, mondom, isten őrizz, most nem lehet. De akkor a Cofi a háttérből megszólalt. Nem tud beszélni, csak hörög, olyan artikulátlan nyekergés jött ki a torkán, a gyerekek meg is riadtak. Ránéztem Cofira, lát. tam, hogy könyörög a szemé, vei. Na jó, mondtam, akkor egy sanzont. Elővettem a gi­tárt, énekeltem nekik két vi­dám sanzont. Verset is, mondták a gyerekek, jó, mondtam, hát legyen vers, mondjuk Petőfi. De valahogy, nem tudnom megmondani, mi­től és hogyan, de olyan áhi- tatos hangulat lett. És akkor én is valami furcsa állapot­ba kerültem. Belefogtam: lm, halld, erényim rendjét, Jeho­va. Hiszek, habár rég elvál­tam a hittől. Bűnhődöm, hol­ott büntelen vagyok... El­fogott valami részegséghez hasonló állapot, és csak mondtam, mondtam. Nem kérdezni, hogy kit temetnek, (A Központi Sajtószolgálat 1982. évi novellapályázatán harmadik dijat nyert Írás.) Csengettyűzni a gyászmenet­nek ... És tovább, az én kü­lön Adymat, az én fiatal éve­im külön Adyját, akit eltemet­tem magamban, de úgy lát­szik, nem örökre, mert most előjött, és érdekes, tudtam még minden sort: Lelkem fi­úk, jösztök velem Régi, poros hársak alá ja: Régi ember mindig megáldja A régi bol­dog sátrakat. És a világ nem változott. Cukorra ■ légy, hár- son virág. És lesz vasúttal ér­kező, És csók is leszi, aki várja. És lehettem valamikor ölelések, hársak királya. És mintha csak tegnapelőtt. Mostanában kevesebbet ücsörgők a klubban, valahogy zavar az egész. Nézem a kol­legáim nyüzsgését, és eskü­szöm, sajnálom őket. Lár­máznak, pletykálnak, szervez, kednek, a háborgás eufóriá­jában örökké magukkal fog­lalkoznak, mindig valami el­len, de mindig önmagukért, semmi másért, csakis azt a bizonytalanságot leküzdendő amit magam is ismerek. Egyik­másiknak beszéltem Cofiról, láttam, hogy hülyének néznek. Fölpuhult szívű Ványa bácsi, aki tétován toporog az ősz­ben, elvénült Hamlet, aki ví­vódásainak romjain megka­paszkodni próbál, holmi be­ijedt Faust, aki szeretné visz- szalopni eladott lelkét. Láttam én. De a feleségemmel be­széltünk erről: Cofi agya nem borult el annyira, hogy ne tudná, ne hiányolná. A nővé­rek művésznőnek szólítják, néha egy öregasszony mellé­je ül és elmondja: emlékszek magára, kedveském, olyan aranyos volt abba az operett­be, mi is a címe, na . . . Szólj a pártnak, a szakszervezetnek, az igazgatónak, a titkárság­nak, valakinek, mondta a fe­leségem, Kínos volt, de meg­lettem. A szakszervezet atyai­on vállonveregetett, igazad van, öregem, legközelebb majd felvetjük a kérdést, ám­bár annyi dolgunk van, hogy belegebedünk. Intézze a szak- szervezet, mondta a párt és beletúrt hosszú sörényébe, végtére ez az ő reszortja. Ha­mar kiderült, hogy Cofi sen­kinek se a reszortja. A kis kék dereglye elúszott, elenyészett a ködökben, távoli pont, taián csak a szem vibrálása. Igaz, igaz, öregem, de lásd be, nincs időnk, az embernek úgyis annyi a baja. Tudod, atya, én nem bírom az ilyen élményeket kikészülnek az idegeim tőle, egyébként is egy művész azzal az érzékeny idegrendszerével a mai világ­ban, hát érted. Értem, hogy­ne. Haldoklik szívünk kedve. De hagyjuk az idézeteket. Co­finak se mondtam több ver­set, kényelmetlenül érzem ma­gam, ha arra a napra gon­dolok, nagyon a szívére vette, sok volt neki. Inkább azt ta­láltam ki, hogy mesélgetek mindenféle pletykát, légből- kapott sztorit, hazudozom, hogy ki mit üzent, ki hová utazott, persze hirtelen, ép­pen akkor, amikor már készült őt meglátogatni. Ennyi utazás száz év alatt nem volt nálunk, mint- amennyit én Cofinak ösz- szehordok Fura perverz játék de mindkettőnket kielégít. Al­kalmi párocskákat boronálok össze, nagy berúgások törté­netét ecsetelem, bakikat gyár­tok, pofára ejtem a rendező­iket, belelököm a megfe'e'ő alakokat a saját maguk által ásott verembe. Igazságot osz­tók, én a Nagy Rendező, sor­sokat igazítok ki, átrendezem a világot, mindenki a megfe­lelő helvre kerül. Csak eay embert szeretnek ebben a szé­pen elrendezett világban, természetesen Cofit. Kissé rös- tellem, de csak úgy ömlik be­lőlem a duma. Cofi istentele­nül hálás közc-nség, kipirul az arca, csillog a szeme, nevet, bár a béna száját nem tudja rendesen elhúzni, valami kö- bögésszerű hang jön ki a tor. kán. Ott van előtte a papír, amin ő szokott énvelem tár­salogni. lassan, reszketeg vonalakkal huzigálja rá a sza­vakat, mi van X-szel, milyen Y sajtója, én meg mindent mondhatok, újságot se olvas, igy hát azt is elmesélem, amit összeolvastam, akár a színház. ■ ban történt, akár nem, vicce­ket, adomákat. Nevet, piros az arca, sovány keze erőtlenül csapkodja a takarót, aztán fogja a ceruzát és ügyetlenül leírja: HALALI. KÁROLYI AMY Hadés Az is lehet, hogy nem is te árny voltál, elvont vetület mozgott, ahogyan fújt a szél fügefalevél tenyered Az is lehet, hogy nem is én rokon a nem és az igen mozgott, ahogyan fújt a szél fügefalevél tenyerem Az is lehet, hogy nem is mi voltunk ott, ahol nem leszünk mozog, ahogyan fújja szél fügefalevél tenyerünk PÁKOLITZ ISTVÁN * Kislányok A park Végében kopott kőszent, fején, vállán gerlék, galambok; napszúrástól védik a lombok, — viszonzásképp ő a park csősze. Avittas pádon csücsül három csicsirtélő kamasz-pacsirta, ki álmait egekre irta: csámpázik a sok ákombákom. Feledve lázas kamaszságom, fölényesen mosolygok, várva, hogy a kőszent fejét csóválja a szakajtónyi bolondságon. Galambos Elefánt tetők Elefáncsontfe! szórják tükrös Batyut vivő c Mária, menny Éj-királynő p< hegyek fölé li Rezeg pálmái Nyájat őrző t Úlmos pislogn üstökös Kőfehéi de a s védi so Körbe-i csörgő- Mulass- Páraion szög-ko Emlőad bárányl leheljer nyájmel Ne rog villámfé Nő a c Három ér farki jászol < Gáspár, Parancsvivők i lopakodva zol Mária kék kői sárkányfalkák Zsugora Meg ne fehér n (emlöac s József szomját verje. S Gáspár, csizmán' ne árulj tündérei Ne tépj fejéről « Elefántcsontfeh szórják tükrös Kopog a bot, < Mért lármázna

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom