Dunántúli Napló, 1982. december (39. évfolyam, 330-358. szám)

1982-12-23 / 352. szám

1982. december 23., csütörtök Dunántúli napló 3 Sehrammei Imre keramikus kiállítása a Pécsi Galériában Mementók, magas tűzben Schrammel Imre a sárral dolgozik. A keramikus mester- ség legősibb nyersanyagával, mely fenntartás ríélkül magá­ba foglal mindent, ami hoz­záér, amit kerékagyak gyúr­nak egybe törekkel, szőrrel, ganajjal, amiben nadtorzsák érnek bugyborékoló iszappá. A művész valóságot és lehe­tőségeit kutató figyelme meg- torpant már az ütközés első sorompójánál. Mi is ez az anyag, melyből világunk meg­annyi rútsága és csodája ki­bomlik, hogyan engedelmes­kedik akaratunknak, hogyan szegül ellene, hogyan igazol­ja kezünk nyomán képzelgé­seinket? A sár tisztátalan kö­zeg. Mondhatni: közönséges. Megjelenésének látszata sze­rint más csak azonban, mint a porcelán. Az a sárnak „vá­lasztékosabban megszólaló” fajtája. De az is keverék, elegy, a kaolin, földpát, kvarc megfelelő arányaiból. Az 1400 C-fokos hőség aztán kímélet­lenül egyneművé teszi ezt a sarat. Pengő, kemény, tiszta anyaggá. Schrammel Imre megkísérli azt, amit a vizuális művészetek világában manapság szinte lehetetlennek látszik elérni, s ezért sokan meg sem próbál­ják. Azt tudniillik, hogy az „öntörvényűségen", vagy „ma- gábanvalóságon", az éttéte­lekkel, különböző formállogi- kai bravúrokkal felidézett ér­telmezéseken, a kerülőutakon az ember egyik legnemesebb „cselével", az érzelmekkel emelkedik túl. Azonnal, köz­vetlenül kíván szólni. Miről? Az élet, a törvények, az anyag, a művészet szövevé­nyéről, amiről szavakkal leg­többször csak eposzi terjedel­mekben lehet hitelesen valla­ni. Egy plasztikai forma, az ér- zelmességet, megindulást örökkévalóságba rögzítő tárgy azonban képes e bonyolult összefüggések hálóit a min­denkori tapasztalattal össze­vetni, s egy pillantás alatt magához láncolni. Az ember mélyen rejtegetett misztikum­igénye, az élet sokszor semmi­be vett tisztelete; az elveszté­se felett érzett megrökönyö­dés, az erőszakos halál, az el­múlás változatai tárgyakban, jelképes erejű üzenetekben, műalkotásként már meglehe­tős intenzitással képesek fel­idézni, amit a szó csak keres­gélve, hosszasan. Nem szava­kat helyettesítenek tehát Schrammel Imre plasztikai művei, hanem betöltik tárgya­ink sorában azt a helyet, ki­használják azt a helyzetet, melyben, mint a kultúra része: működhetnek. Schrammel szobrai, a velük felidézett képzetek, bármeny­nyire is egyszerűnek látszó ki- választási és technikai folya­mat végeredményének tűnnek, végeredményben a művészet feladatának, ősi, mágikus funkcióinak, a társadalmi rí­tusok közepette születő, élő és távozó emberségnek tükrözte- tésével felelnek meg. Ha túlzóan szakmai kérdés­nek tetszik is, ami Schrammelt izgatja, benne mindig talál­ható valami szakmán-mester- ségen-anyagon túlmutató. Amit kerámiatárgyaival jelké­pes erejűvé tesz, az feltétele­zi a nagyfokú technikai preci­zitást és tudományos szintű anyagismeretet. De feltételezi azt is, hogy mindezzel mon­dandója van. Furcsa kis me­sék szövődnek plasztikáiba. Események, melyek a tökéle­tesen megformált derékszögű porcelánhasáb történetét mondják el. Találkozását a puskagolyóval, vagy a nagy erővel lesújtó bárddal. Az eredeti forma megváltozásá­nak történetét, a tökéletes geometriai forma „elvérzésé­nek'' történetét, a destrukció­val való találkozás esemény­rajzát. Természettudományos demonstráció vagy drámai jelkép? Nagy valószínűséggel mindkettő. Ember teremtette közegiben ember teremtette technikával szembesül az ősi­nek és öröktől fogva valónak tisztelt anyag; birokra kelnek a belső és külső erők, s egy szempillantás alatt végbeme­nő drámai találkozásuknak nyoma dermedten, ezúttal ki­állítási tárgyként áll előttünk. Mennyi makulátlanul termé­szetes, emberi kéz nem érin­tette frisseség van a kisuda- rasodó porcelánhasábban, a lőtt seb „öngyógyitó" - ön- beszegő készségében, ami a pillanat tört része alatt lezaj­ló esemény közben is a ru­galmas anyag természetéről, életszerűségéről szól. Mennyi titkot árulnak el ezek a szobrok arról, hogy mi­képpen veszítik el a tárgyak eredeti és derűs rendjüket egy-egy külső intervenció nyomán. Megszólalnak maguk­tól, ártatlanságuk és tisztasá­guk elvesztésének meséjét már mint sokat próbált, tapaszta­lataikat homlokuk ráncaival igazoló lények mondják. A formát (viselkedést) kívülről meghatározó hatások, mint a hőfok, a vágószerszám és az anyag „belső szervei”, kris­tályszerkezete, folyadéktartal­ma, kapillárisai vívják' minden egyes műben más-más kime­netelű csatáikat. A viszonylag kisszámú alko­tást bemutató kiállítás másik gondolati köre a „madár- plasztikákban” ragadható meg. E művek sem „kommen­tálnak”, hanem csak megmu­tatnak kétségbevonhatalanul valóságos jelenségeket. Elhul­lott, lelőtt, megmérgezett, el­gázolt madárholttesteket. A kerámiakészítés technikái itt csak arra kellenek, hogy a föld, a madártetemek szét- bonthatatlan, üveg-keménysé­gű mementóvp jegecesedjenek, s így őrizzék a halálukban is jellegzetes élet, hiteles élet nyomait. Egerésző ölyvét, fecs­kéét, bagolyét. Vagy a patká­nyok nyomát a Rába-parti iszapban. Aknai Tamás Iskolai könyvtárak A tanintézetek igénye és a könyvesboltok kínálata között még mindig nem megfelelő az Összhang, s ez annál is inkább gondot okoz, mert az iskolai könyvtárak állománya is elavult. Jobbára olyan kö­tetek találhatók a polco­kon, amelyeket máshonnan kiselejteztek, az oktató­nevelő munkában tehát szinte felhasználhatatla- nok. Vannak természete­sen kivételek is. A Hazafias Népfront pe­dagógiai munkabizottsága a közelmúltban, felmérve a jelenlegi iskolai könyvtári helyzet ellentmondásossá­gát, javaslatokat fogalma­zott meg, amelyek — meg­ítélésük szerint — előmoz­dítanák, kedvezőbb irány­ba terelnék az oly fontos ügyet. Legelőször is arra volna szükség, hogy a könyvtárak nyitottakká vál­janak, bármikor látogatha- tóak legyenek. A nyitott­ság azt jelenthetné, hogy a gyerekek szülei is igény­be vehetnék a szolgáltatá­sokat, forgathatnák a ked­velt műveket. De ahhoz, hogy ezeket a köteteket valóban megtalálják a pol­cokon, gondoskodni kelle­ne a folyamatos utánpót­lásról, a standard-állomány kialakításáról. A pedagó­giai munkabizottság — szakemberek bevonásával. — összeállította ajánlólistá­ját, amelyben egyaránt megtalálhatók a magyar és a világirodalom leg­szebbnek tartott művei, va­lamint azok a kézikönyvek, lexikonok is, amelyekre időnként mindenkinek szük­sége van, ha ellenőrizni akarja tudását. Hiányszakmák átcserélődése Pályaválasztási mérleg Baranya megyében Négyszázan voltak az 5560 tavaly végzett nyolcadikos közül, akiknek továbbtanulási kérelmét az első megjelölt helyről azon­nal elutasították, é$ akiknek a második helyen óhajtott iskolát javasolták. Ha a nagy számokat nézzük, ez az eltérés nem olyan jelentős a kívánt és a lehetséges továbbtanulási lehetőség között, mint korábban — 400 családnál mégis gondot okozott a nem­leges válasz. A megyében működő pálya- választási és pályairányítási rendszernek az a célja, hogy a lehetőségek és a szándékok még közelebb kerüljenek egy­máshoz, és az utóbbi évek ten­denciáit nézve elmondható, hogy ez lassan, de sikerülni fog. A Baranya megyei Tanács pályaválasztási albizottsága nemrég tanácskozott és tekin­tette át az elmúlt és a jövő év mutatóit. Ősszel nyílik erre általában lehetőség, amikor az érdekeltek előtt ott van már — legalább is hozzávetőlege­sen — minden mutatói a vég­zők jövő évi létszáma, a válla­latok, iskolák létszámigénye. Mit is mondanak ezek az ada­tok azoknak, akik nemsokára kitöltik majd a továbbtanulási papírokat? Egyik üzenetük az, hogy kö­zelebb került egymáshoz az egyéni és a közösségi szándék; a családok elképzelése és a társadalmi igény. A köztük ko­rábban megvolt 10—15 száza­lékos eltérés felére vagy még kevesebbre mérséklődött. Le­het, hogy a közvéleményben másként él, de az utóbbi évek­ben többen jelentkeznek szak­munkásképző intézetekbe és kevesebben szakközépiskolába. A gimnáziumba jelentkezők száma sem emelkedett — ugyancsak eltérően a közhie­delemtől. A szakmák területén, mond­hatni, néhány örvendetes vál­tozásnak lehetünk tanúi. Amíg évtizedeken át senki sem je­lentkezett ácsnak, az idén 15 tanulóval meg tudták indítani az önálló osztályt. Az ok elég nyilvánvaló: a családi házas építkezések, a tatarozások ré­vén megnőtt munkájuk iránt a kereslet. Pár évvel ezelőtt a sütőipar is hangos volt a pa­nasztól. Senki sem jelentke­zett péknek, és a fiatalokat a szakácsmesteríég sem vonzot­ta. Az előbbi máro lekerült a hiánylistáról, a szakácsoknál pedig egyenesen túljelentkezés van. Hiába tartják viszont a magas keretszámokat az ál­lattenyésztő szakmákban,' nincs jelentkező, és nem tudják' el­látni a népgazdaság igényeit a köszörűs, a vasesztergályos, a vájár, az építőgépszerelő és a géplakatos szakmákban sem. Tartósan többszörös azonban a túljelentkezés, és nincs mód a keretszámok kitágítására a karosszérialakatos, az autósze­relő, az autóvillamossági sze­relő, a rádió- és tv-műszerész, a vegyészanalitikus, a fényké­pész, a fogműves, a kozmeti­kus, a szobafestő és mázoló, a dísznövénykertész, a vadász és vadtenyésztő, a kirakatrendező, dekoratőr szakmákban. A ta­nuló elutasítása esetén hiába­való tehát a kilincselés a he­lyekért. Ha az ember utánanéz, ki­derül, hogy a csekély, de ör­vendetes javulás azoknál a szakmáknál tapasztalható, me­lyeknél odafigyeltek a vészje­lekre, és időben intézkedtek. Ahol javítottak a munkakörül­ményeken, kereseti lehetősé­gen, ott meg is nőtt a jelent­kezők száma. Különös ellent­mondás tapasztalható viszont hosszú ideje a Mezőgazdasági Minisztérium által magasan tartott állattenyésztői keretszá­mok és a termelőüzemek ré­széről tapasztalható közömbös­ség között. Ezt a feszültséget az iskola nem tudja feloldani. Nézzük most a középiskolák mutatóit. Kevesek számára nyilvánvaló még, hogy szakirányú tovább­tanulásra a szakközépiskolák épp olyan jó vagy a szakmai elmélyedés okán éppenséggel jobb lehetőségeket kínálnak, mint a gimnáziumok. Gimná­ziumokban viszont elsősorban a humán jellegű továbbtanulás­ra készítenek fel, és ide való­ban csak jó képességű gyere­kek jelentkezését javasolják a pályaválasztás szakemberei. Ha ugyanis nem sikerül a fiatal felvételije felsőfokra, szakmai, gyakorlati ismeretek híján az illető nehezen tud elhelyezkedni. A gimnáziumok létszámát egyébként Baranyában és or­szágosan is emelni fogják, hogy nagyobb lehessen a felsőfokú tanintézetek merítési lehetősé­ge. Baranyában a továbbta­nuló gyerekeknek ma 18 száza­léka lesz gimnazista, pedig az országos aráhy 20—21 száza­lék. Ezt most megyénk is el Jtívánja érni. Figyelemre méltó, hogy felső fokon is változott a pályák iránti kereslet. Idén legtöbben a Janus Pannonius Tudomány- egyetem Tanárképző Karára je­lentkeztek az érettségizettek közül, és csökkent a vonzása az orvostudományi egyetemnek, valamint — és ez világjelen­ség — a műszaki pólyáknak is. Pontosabban néhány terü­letnek, pl. a mélyépítő és a szilikátvegyiparj szaknak. Ismeretesek a jövő évi keret­számok is: 5408-an lesznek a júniusban végző nyolcadikosok megyénkben, és várhatóan 97 százalékuk kíván majd tovább tanulni. Mintegy 1000 fő lép­het gimnáziumba, 1435 szak­középiskolába és 3160 a szak­munkásképzőbe — bizakodunk: kellő megfontolás után. Gállos Orsolya IVyi ilyen könnyű helyzet- ■ ^ * ben lennének a tör­ténészek, ha mondjuk ezelőtt négyszáz évvel valaki elren­delte volna, hogy minden falu elöljárósága helyi króni­kát köteles vezetni! Csak föl kellene lapozni a háborúk alatt sértetlenül maradt könyveket, és máris kitárulna előttünk a múlt. Ilyen könnyű helyzetben azonban csak a jövő történészei lehetnek majd, hiszen ma már minden községben jegyzi valaki a na­pi eseményeket, az éves falu- ikirónikóikat pedig a megyei levéltár archiválja. Tízéves volt októberben a króniikamozgalom Baranyá. ban. 1972-ben tette kötelező­vé a Megyei Tanács, hogy minden községben jelöltessék ki egy krónikaíró, aki meg­örökíti a falu életének jelen­tősebb fordulóit, de az ap- ’róbb-cseprőbb napi történé­seket is. A megye ezzel út­törőszerepet vállalt, hiszen Krónikások IVI LZ... eddig az időpontig még se­hol sem volt intézményes a krónikaírás. Hogy miről szólnak a kró­nikák? Első olvasásra talán érdektelennek tűnő dolgok­ról: a tanácsülések napirend­jéről, nőnapi ünnepségről, új szövetkezeti mikrobusz vásár­lásáról, ikerpár születéséről . . . Vannak kötelező szempontok, levéltári megkötések olyan adatokról, amelyeket a króni­káknak tartalmazniak kell. Helye van a községről szóló újságkivágásoknak, külső do­kumentumoknak. Ám a króni­ka legfontosabb részének a modern kori „íródeák” saját megjegyzéseit kell tekinte­nünk. A krónikást ugyanis feljogosították, hogy a falu életével, a hozott intézkedé­sekkel s általában minden helyi történéssel kapcsolat­ban kifejthesse a saját néze­teit. Amolyan újságírói sze­repkör ez tehát, a maga örö­meivel és nehézségeivel. Nem ' mindenütt veszik jó néven ugyanis, ha a krónikavezető másképpen látja a dolgokat, mint a falu vezetői, vagy né­hány vezetője. Számos vita, sőt helyi konfliktus szárma­zott már abból, ha a krónikás bírálni merészelte a községi elöljáróság intézkedéseit. Ter­mészetesen ő sem írhat össze akármit. Hiszen végsősoron bizalmas dokumentumról van szó. és tanácsülés dönt a köz­ségi krónika tartalmának el­fogadásáról. Ám, joggal te­kinthetjük a helyi demokrá­cia egyik próbakövének egy­egy krónikaíró tevékenységé­nek megítélését. Sojnos, igen gyakran előfordul, hogy a ta­nácsülés szavazógép módjára fogadja el a községi histó­ria az évi fejezetét, és a tes­tület tagjai jiem gondolnak arra, hogy a helyi történe­lemírás apró, de egyik fon­tos pillanatán siklottak át ál­mos unalommal. A krónikaírók többsége ta­nár vagy más humán értel­miségi, de találunk közöttük műszaki embereket, mezőgaz­dászokat is. Közös jellemző­jük, hogy — kevés kivétellel — gyengécske honoráriumért, merő ügybuzgalombát végzik sok fáradsággal járó munká­jukat. Nem is igen lehet ezt megfizetni, pontosabban: meg lehetne, meg is kellene, csak éppen a tanácsoknak nincs pénzük rá. Pedig a munka utón az információk gyűjté­sével, fényképezéssé1, az il­lusztrációk beszerzésével el. töltött idő azoknak is pénz, akik a helytörténetírós e fon­tos dokumentumának vezeté­sét önzetlenül elvállalták. Ez idő alatt más anyagi hasznot hajtó munkát is végezhetné­nek, mint ahogy teszik sokan, másoknak meghagyva az ön­művelés, a szellemi munka ma már egyre kétesebbnek számító dicsőségét. Anonymus,' Kézai Simon, Bonfini krónikái nélkül hason­líthatatlanul szegényebb len­ne történetírásunk, ahogyan a közséqi krónikások munká­ja nélkül korunk históriája is. Segítsük őket, ahol lehet, a mindennapi történelem név­telen jegyzőit. Havasi János

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom