Dunántúli Napló, 1982. november (39. évfolyam, 300-329. szám)

1982-11-06 / 305. szám

f 1982. november 6., szombat Dunántúli napló 9 Berdinazar Hudajnazarov Lepénysütő asszony Izzik a kemence, száját láng takarja, kibomló füstcsik húz belőle az éghez. Az arcát a tűztől védi, eltakarja, úgy készül az asszony a lepénysütéshez. A tésztát pattogzó, vén parázsra rakja, ettől csilló kéreg fedi őket mind el. Comolygó gőzben tűnik el az arca, mig a lepényeket permetezi vízzel. Rátapasztja őket a kemence aljára, hadd süljenek át, hadd piruljanak szépen, s kiegyenesedve, félreállva várja, amig .meg nem érik mind a kemencében. Világos az égbolt, de a hold már felkel, selyemfénnyel a csönd mindent besugároz, a háziasszony most csípőre tett kézzel lassan lehajol a kemence szájához. Akár az íj olyan görbe most a háta, megfeszül, mielőtt elveti a gondot, rakja a lepényt a kemence padkára, a tűztől hólyagos nyolc piros korongot. Kinyílt a kemence szája, mint a börtön, a nyolc lepény, akár égi nap, melenget... Érződik az egész alkonyodé földön melege a tésztát dagasztó kezeknek. (Oláh János fordítása) Fontos Sándor: Hajnal Juvan Sesztalov Legyőzhetnek? Mikor ikra voltam, nem ettek meg. Mikor féreg voltam, nem léptek rám. Mókusként szökelltem, nem fogtak meg. Medveként cammogtam, nem öltek meg. Emberré váltómban legyőzhetnek? (Bede Anna fordítása) Mark Szergejev Egy esztendő nyit éljünk bár csupán * Egy esztendőnyit éljünk bár csupán - reménytelen is gondoljunk előbbre - egy esztendőnyit éljünk bár csupán, de vakmerőn, gátakkal nem törődve. Vágy tépje szívünk, magasság után, őszinteség, igazság szárba szökjön. Egy esztendőnyit éljünk bár csupán, mint valóban utolsót itt a földön. Kis eskü sarjad s pici vétek isr édes füvecske támad s lágy esőcsepp, a burok még gyakorta szétesik, belül az izzó boldogság erősebb. (Kőháti Zsolt fordítása) — Jó napot, Jelenő Szerge- jevna! Az idős tanárnő összerezzent a hangra, és felkapta a fejét. Egy középtermetű fiatalember állt előtte. Vidáman, izgatott kíváncsisággal nézte, s ő, mi­kor meglátta szemének mosoly­gós, gyermeki tekintetét, egysze­riben megismerte. — Gyementyev? — kérdezte örvendezve — Ugye, te vagy? — Igen — mondta a fiatal­ember — Leülhetek? A tanárnő bólintott, s a fiú mellé telepedett. — Hogy vagy, mit csinálsz, kedves Gyementyev? — Köszönöm, jól. A színház­ban dolgozom, színész vagyok, jellemszínész. Közéleti figurákat alakítok. Annyi a munkám, hogy alig látszom ki belőle. Na és ön? ön hogy van, Jelena Szer- gejevna? , — Úgy mint régen, most is remekül! — mondta élénken a tanárnő — Hetedik osztályoso­kat tanítok. Egyszerűen bámu­latos kölykök! Érdeklődök, te­hetségesek ... Szóval, minden nagyszerű! A tanárnő elhallgatott, majd kevés idő múlva szomorkás han­gon így folytatta: — Végre sikerült szereznem egy társbérletet .. másfél szoba, összkomfort . . . Maga a paradicsom . . . Gyementyev fülét rögtön megütötte az asszony hangjá­ból kicsendülő keserűség. — Olyan furcsán mondta ezt, Jelena Szergejevna, mintha nem is örülne a lakásnak. Va­lami probléma yan? Messze esik az iskolától? Nincs lift? Gonosz a házfelügyelő? Vagy nem jön ki a társbérlőkkel? — A társbérlők, igen . . — vallotta be Jelena Szergejevna — Tudod, valósággal a lakás urainak képzelik magukat. Nem, nem lármáznak, nem kiabálnak velem. Cselekszenek! Kidobták a konyhából az asztalomat. A fürdőszobában minden fogast elfoglaltak, nincs hová fel­akasztanom a törölközőmet, A gáztűzhelyen mindig az ő bors­csuk rotyog, előfordul, hogy egy órát kell várnom, míg főz­hetek magamnak egy kis te­át.. . — Minden világos — mondta Gyementyev, és a szemében ha­ragos fény" villant — értem én, Jelena Szergejevna, higgye el, hogy értem. Amit a társbérlői művelnek, az szemtelenség a javából. Kérem, mondja meg a címét... Igén. Köszönöm. Meg­jegyeztem . .. Ma este elme­gyek magukhoz, Jelena Szerge­jevna. Csak arra kérem, sem­min se lepődjön meg. És maxi­málisan legyen a segítségemre. A színházban ezt úgy hívják, hogy valakinek a „keze alá ját­szani"! Kipróbáljuk, hogyan hat az ön vadembereire a művészet varázsereje. Rendben? Nos, ak­kor az esti. viszontlátásig! Ezzé! elment. Este megszólalt a csengő. Egyet csengettek. Mordatenkovné asszony ké­nyelmesen kisétált a folyosóra, és ajtót nyitott. Előtte egy kö­zéptermetű, sportsapkás férfi állt, kezét flegmán a nadrágja korpába dugta. Nyálas és le- fittyedt alsó ajkán csikk lógott. — Te vagy az a Szergejev­na? — kérdezte rekedt hangon b sapkás ember. — Nem — mondta a látvány­tól egészen megbotránkozott Mordatenkovné — Szergejevna két csengetés. — Mindegy! Ha már kijöttél, kísérj be hozzá! A kellőképpen megsértett Mordatenkovné lassan vonult befelé. ’ — Hát erről van szó! hörög­te az ismeretlen — Most jön a második számú ok: Vityka, a kisebbik fiam! Hetedikes, Eszes, virgonc kölyök. Kell neki a hely? Már hogy a rabló életbe ne kellene! A múlt héten is kita­lálta, hogy szputnyikot indít a Marsra. Majdnem felgyújtotta a házat, mert ugye, kicsi. Nincs hol kibontakoznia. De itt? Ki a folyosóra, és gyújtson meg azt, amit akar! Jól mondom? Ügy látom, van elég hely a folyosó­tokon, — Van, van! — No, akkor résiemről min­den oké, az ördögbe is! Most Viktor Dragunszkij A művészet varázsereje — Mozogj már! — reccsent a háta mögött a rekedt hang — Ügy mászol, mint egy tek­nősbéka. A madam tomporai élénkebb mozgásba jöttek. — Tessék — mondta, és Je­lena Szergejevna ajtajára mu­tatott — Itt lakik. Az ismeretlen kopogtatás nél­kül feltépte az ajtót, és bement. Az ajtó, amíg a tanárnővel be­szélgetett, így is maradt, nyit­va. Ennek következtében a kint matató Mordatenkovné a szdbadszájú jövevény minden szavát hallotta. — Szóval te raktad ki azt a hirdetést, hogy lakást akarsz cserélni? — Igen — hallatszott Jelena Szergejevna határozott hang­ja — Én! — Láttad az én kutyaólamat? — Láttam. — Nyurkóval, a feleségem­mel is beszéltél? — Beszéltem. — Akkor jó .. . Megmondom őszintén, ha rajtam múlna, én a büdös életben nem cserélnék senkivel. Gondold csak el, ott lakik a két legjobb haverom. Egy ugrás a kocsma ... De hát a családnak kell a nagyobb tér, a fene egye még! — Persze, persze, értem — hallatszott Jelena Szergejevna fojtott hangja, — Ket| bizony, mert gyarapo­dik! Tudod, milyen ostobaságot követett el az idősebbik fiam, Albertik? Nem? Megnősült a tökfilkó! Igaz, szép, jó lányt vett el. Akkor, mi bajom, mért hőbörgök, kérdezhetnéd? Szép­nek szép a lány, de a szája! Hű, mekkora pofája van! Túl­kiabálna az egy őrmestert is. Egykettőre összekamatyolnak majd egy unokát az én Aíber- tikemmel. A fiataloknál ez köny- nyen megy, nemde? — Ahogy mondja — hallat­szott ki a szobából most már egészen csendesen. pedig gyerünk, nézzük meg a mellékhelyiségeket! Mikor Mordatenkovné meg­hallotta, hogy a férfi indul ki ( felé, egy dámszarvas gyorsasé gával szökkent be a szobájukba Az asztalnál ott ült élete párja előtte hatalmas tál húsos de relye. — Hariton! — sipította az asszony — jött ide egy bandi­taféle, lakást akar cserélni a szomszédunkkal'! Gyere már, ne zabálj mindig, hátha még köz­be lehet lépni. Mordatenkov úgy ugrott ki a folyosóra, mintha puskából lőtték volna ki. A sportsapkás férfi pedig, szinte erre a pilla­natra, időzítve mondókáját, máris rákezdte: — Anyámnak van egy ládá­ja, olyan másfél mázsás. Azt ide tesszük! Szükség esetén még aludni is lehet rajta. Tu­dod, aranyos öreglány, az egyik haverom alkoholista. Amikor felönt a garatra, éjjel egy óra tájban mindig bezörget hozzám. Ha nem engedem be, betöri az ajtót, mert semmi kedve a kijózanítóba kerülni. Most már nyugodtan jöhet, elfér, nem kell magam mellé fektetnem az ágyba, Megvackolunk neki a ládán, és hadd durmoljon reg­gelig. Mordatenkovék rémült pil­lantásokat váltottak. — Ez a mi fürdőszobánk — tárta ki az ajtót Jelena Szerge­jevna. — Úgy látom, jó nagy fürdő­kádatok van. Uraknak való az ilyesmi. Mosakodni a honyhá- ban is lehet, fürödni meg elég ünnepek előtt a gőzfürdőben. Mi mqjd uborkát sósunk le ben­ne télire. Na, mutasd a kony­hát! Melyik a te asztalod? — Nekem nincs saját aszta­lom — mondta Jelena Szerge­jevna jól érthetően. — A szom­szédaim kitették. Azt mondják, két asztal nem fér el itt. — Micsoda!? — üvöltötte a sapkás férfi fenyegető hangon — Milyen szomszédaid vannak neked? Ezek azok? — foghegy­ről Mordatenkovék felé biccen­tett — Nem fér be nekik két asztal? A burzsuj fajjukba! Na, várajtok csak, ördögfajzatok, majd ad nektek Nyurka, ha ide beteszi a lábát. Kikaparja a szemeteket, ha csak egy muk­kot is szóltok! — Ide aztán nem teszi be... — szólalt meg remegő hangon Mordatenkov — Megkérhet­ném, hogy tartsa tiszteletben a ... — Hallgass, te vén svábtxv gór! — vágott szavába a sap­kás ember — Akarsz egyet a szemeid közé? Mert odasózha­tok! Én nem teketóriázok sokat! Leülöm negyedszer is azt a ti­zenöt napot, de odasózok ... És még én gondolkodtam, hogy cseréljek vagy ne cseréljek! A pimaszságod miatt most már csakazértis cserélek . . . Kuss, egy szót se! — Jelena Szerge- jevnához fordult — Holnap el­megyünk a lakáshivatalba, s minél előbb nyélbe ütjük a dolgot. Forr bennem a mé­reg ... Majd én megtanítom ezeket kesztyűbe dudálni! Indult a kijárati ajtó felé. — Ide a mosóteknőt akaszt­juk. Oda a motorbiciklit tesz- szük — mutogatott a folyosón — Jó egészséget! Bevágta az aitót. A lakást halálos csönd ülte meg. Egy óra múlva pedig ... A kövér Mordatenkov a konyhá­ba hívta Jelena Szergejevnót. Egy vadonatúj, sárgára festett asztal állt a sarokban. — Ez a magáé, Jelena Szer­gejevna — szólt Mordatenkov kissé zavartan. — Úgy szerez­tem .. . Semmibe se került... Azt a régit minek hoznánk visz. sza, kopott az már... Ez meg szép, nagy elfér mellette ... Ha van kedve, jöjjön be hoz­zánk tévét nézni. Éppen Rajkin szerepel. Nevessünk együtt.. . Zina, életem, — kiáltott ki a fo­lyosóra — Reggel úgyis mégy a tejboltba, hozzál kefirt Jele­na Szergejevnának is. Ugye ke­firt szokott reggelizni? — Igen, azt — mondta Je­lena Szergejevna. — Melyik kenyeret szereti? A fehéret, a barnát? Vagy inkább kalácsot hozzon? — Ugyan, hagyja — legyin­tett Jelena Szergejevna -— Majd én ... — Dehogyis! — szakította félbe Mordatenkov —■ Zinuci, kenyeret is hozzál! Amjilyet Je­lena Szergejevna szeret, olyat, életem... És ha megjöttél, aranyom, mosd ki neki, amire szüksége van . . . — Ó, miket beszél!. . , — Jelena Szergejevna nem bírta tovább türtőztetni magát. Be­szaladt a szobájába, lekapta a falról a törölközőt, és a szájá> hoz szorította. Apró kis testét rázta a nevetés. — A művészet ereje! — sut­togta a kacagástól fuldokolva — Ó, a művészet varázsere­je!. . . Kovács Sándor fordítása \ Vasas Károly rajza

Next

/
Oldalképek
Tartalom