Dunántúli Napló, 1982. október (39. évfolyam, 269-299. szám)
1982-10-30 / 298. szám
A mikor Balatondiósdra, barátomnak, Dömötör Gábor történetírónak látogatására utaztam, nem tudhattam még, hogy olyasmit fogok tapasztalni, mint amiről Ettre Ferenc, egykori iskolatársam valamelyik közlékenyebb óráiben beszámolt. Ettre ugyanis újabban közlékennyé vált, s szívesen osztotta meg velem tűnődéseit. Újabban mindig akadt • valami különc kérdés, ami foglalkoztatta, s én jóindulatú hallgatója voltam Du- na-parti sétáinkon, késő éjszaka, komondora társaságában. A kutya kettőnk közt haladt, néha felemelte fejét, s csillogó orrtükre körül ilyenkor kettéváltak az állóig aláhulló fürtök. Szeles, márciusi éjszaka volt, amikor utazásáról mesélt, szülővárosába, ahol ifjúkorát kereste, s nem az otthonában, hanem egy olyan helyen — egy sajátos belső térben — találta meg, ahol azelőtt még sohasem járt. Mindez nem volt érdekes, de emlékezetemben megmaradt valami, amit arról mondott, hogy idő és tér néha összetalálkoznak, néha pedig elvesztik egymást. Azaz, mi vesztjük e^l, hol az egyiket, hol a másikat. Ez a furcsa gondolat csak akkor jelentkezett most emlékezetemben, amikor a kocsi már elérte a Balatont: ezen a reggelen a Balaton valamiképp Ettrééket juttatta eszembe, talán azért, mert tíz-egynéhány éve minden nyáron találkoztam velük az Országos Szabadegyetem üdülőjében: Ettrével, feleségével, Klárával és leányukkal, Krisztinával. Akkoriban minden nyár a mi időnk, a tó pedig a mi terünk volt. Nem így Dömötöré, akire azokon a nyarakon bírósági ítélet nehezedett. Amióta visz- szanyerte szabadságát,, szívós harcot kellett vívnia műve elismertetéséért. Nem a művéért! mert azt még a zárkájában is folytathatta: könyvekkel, íróeszközökkel ellátták. Neki azonban helye volt a tudományában, és ezt az ítélet ugyan el nem vehette tőle, a felmentés pedig vissza nem adhatta neki. Újra kivívta hát magának a helyet, mely megillette, mert a helyétől is függ, hogy valakinek meghallják-e a hangját. Dömötör Gábor nem tartozott azok közé, akik magukba fojtják a hangjukat. Nagy súlyú művekkel emelkedett pályája csúcsára: mintha sohasem szakadt volna meg, hanem mindig egyenesen, fölfelé tartott volna ez a pálya. Pedig Dömötör pályája két Ízben is megszakadt. Mindig baljós a túlságosan szerencsés pályakezdés: Dömötört az egyetemen- a tanárja jókorán az utódjának jelölte, s fiatalon, amikor mi még állás nélkül voltunk, ő már egy tudományos intézetet vezetett. Mégpedig megérdemelten, mert olyan történész volt, aki már fiatalkorában tudja, hogy érett korában mit fog véghezvinni s olyan gondolkodó, aki kézenfekvő dolgokon kezd gondolkodni, melyeken a legtöbb ember nem lát gondolkodni valót. Dömötör hitt abban, hogy az általánosan elfogadott tételeket és nézeteket kell a legszigorúbban megvizsgálni. Szigorú tudós volt, asztaláról lesöpörte a készen érkezett gondo- 'atokat: csak a maga gondoBálványos Huba rajza A Jelenkor novemberi szórna A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának élén összeállítást olvashatunk Illyés Gyula nyolcvanadik születésnapja akalmából. Czine Mihály köszöntője, Csorba Győző, Pá- kolitz István és Balipap Ferenc versei, továbbá Béládi Miklós és Tüskés Tibor tanulmánya kaptak helyet az ösz- szeállításban. A szám lírai rovatában többek között Ágh István, Ke- resztury Dezső és Pinczési Judit verseit, a szépprózák sorában Esterházy Péter és Sőtér István elbeszélését, valamint Tatay Sándor Bakony- szociográfiájának újabb részletét találjuk. A tanulmányok, esszék, kritikák közül figyelmet érdemel Görömbei András írása az új irodalomtörténeti kézikönyv első kötetéről. Nádas Péter berlini levele, Papp István írása Ágh István költészetéről, Radnóti Zsuzsa bevezetője egy készülő dráma-antológiához és Tarján Tamás filmszemléje. ÁGH ISTVÁN * Sírnak siratnak Simák az őszikék siratnak kisült kerti füvek drótszála sugározza szakadatlan jelzésüket itt vannak ők is vannak valami önfeledt létből párolgó hangzat isteni üzenet Sirnak az őszikék siratnak senkit és semmiért ahogy a csillagok mihaszna parazsazzák az éjt beragadt kapucsengők vendégtelen sötét túlfelén ahogy a költő sajgatja kényszerképzetét KERESZTI) RY DEZSŐ Egy szép napon Egy szép napon majd megjön és halkan elémbe lép mint valóságos jelenés nyújtja felém kezét. Nem szól, de minek is a szó, hol amit mondani lehetne, rég nem mondható a törvény szabja ki. Visszanézni egy pillanat: sziklás part, tengerár lebegtet új határokat, villan s magábazár. zatban kötöttte össze a diófák árnyékát az udvarból beáradó, forró levegővel. A ház a múlt század derekán épült, s 1906- ban felújították. Dömötör azonban harmadszor is felépítette. Asztalosműhelyét a színben rendezte be. Zalaegerszegről hozatta a kályháit, a tetőgerendákat maga mázolta. Ajtókat, ablakkereteket igazított ki, a hajópadlót gazdagon belakkozta, fürdőszobájában hőtároló duruzsolt, zümmögött a hűtőszekrény; parasztbútorokat szerzett be, melyek leegyszerűsítve őrizték a földesúri bútorok formáit. Egy-egy szekrénye, almáriuma így történelmi és ' stiláris utalás szerepét töltötte be, de naivul és játékosan. így illik ez a történészhez, aki sokkal kétkedőbb a Sőtér István Rózsaszín és kék- Részlet latoival dolgozott, melyeket maga faragott meg. Volt benne valami katonás fegyelem, mintha a 48-as szabadságharcnak attól a hadvezérétől örökölte volna, akit nem éppen a közkézen forgó vélemények szerint ítélt meg, amikor első nagyobb művét neki szentelte. Egyetemi évei óta szerettem Dömötör Gábort, s a diósdi látogatásra úgy készültem, mint aki onnan nem tér haza üres kézzel. Fontos volt nekem még az út is, mely barátomhoz vezetett. Az autópálya körül kert- szerűvé vált a táj, rózsaszín párában tűntek el a távoli városok, kupola utazott velünk egy ideig, torony tűnt el, magas házak és merevítő oszlopok váltakoztak, a Balaton körül pedig úgy zsibongott az élet, mint egy vidám búcsúban. A gépkocsik színes mezőt formáltak az üvegfalú áruházak köré, az út mentén fürdőruhás fiúk és lányok vártak utazási alkalomra, a legtöbb villa csinos és ápolt volt, csak a kertek maradtak túl kicsinyek. Forró köd takarta Tihanyt és a túlsó partokat, a vitorlások mintha üveglap mögött rögzültek volna mozdulatlanságba, a nap magasan állt, az állomásokra, szellős kocsisorokat húztak be az olajat izzadó mozdonyok. E képekkel ellentétes lehet a falusi ház, melyben most Dömötör barátom vár, miközben megrövidülnek udvarának és kertjének árnyai. A falu a tótól négy kilométernyíre feküdt, domboldalban; a bozótból kövek fehérlettek elő, s a mindent egyenletesen elöntő napsütésben a hely valamiképp szomorúnak látszott. Nem lepett meg, mikor megtudtam, hogy kihalóban a helység: Dömötör házának szomszédságában üresen állt egy ház, a ' gazdasszony egy tavaszi reggelen halt meg, a gazda ugyanaznap este. Az utcai ablakon át az üres szoba udvari ablaka a napfényes eget mutatta, megszürkült függönyök függtek az ■ ablakokon. Barátom házát azonban elragadtatással néztem! hosszú parasztház, hármas kőépület, mélyen az udvarba nyúlt, a kertig, melyen túl a lejtős domboldalt erdő borította, s a kerítés mellől a Balaton látszott. A kert hátulról is bekerítette a házat, s az épület kőfalának . árnyékos tövében, diófák alatt szeretett magára maradni Dömötör. A szobák kőkeretes ajtaiai egyenest az udvarra nyíltak, mintha a szobában tartózkodók csak a szabad térségen át akarnának érintkezni eavmással. üdvözlésemen az udvar fénye elé húzott asztal mellől kelt fel barátom: kéziratot .javított, s azt világoskék ívpapírban tartotta, amilyenben levéltárak iratait különítik el egymástól a köte- gekben. Íróasztalára ráhullt a fény, és az udvaron, a kertben,- de körös-körül a faluban sem hallatszott hang, néma és mozdulatlan volt a délelőtt. Béke, csend és valami szomorúság, — a teljes fény szomorúsága, és az élet teljes érettségéé. Még az is tetszett, hogy a kertet jóideje nem kaszálták, mert a felmagzott dudva jól illett a fehéren porladó kövekhez. Nézem, csak nézem, barátomat. Dömötört: egy-két éve még' türelmetlen volt, mint egy hitvitázó, aki minden ostobának a fejéhez’ vágja a prédi- kációs könyvet. Tudtam, hogy ma sem békéit meg, de kétszer is ráfordította a kulcsot a véleményére, és ez ettől félelmetesebb lett. Nem volt kötekedő, -de alkalmazkodni nem tudott. Azaz: nem akart inkább, mert azt körülményesnek és értelmetlennek tartotta. Leültünk a konyhában, melynek a hátsó falába magasan vágott, széles és lapos ablaka üdítő léghutörténelemmel szemben, hogy- sem készpénznek fogadná el bármelyik kor formáit és ízlését. A tudományba akkor avatta - tunk be igazán, amikor még megtanultuk a kétkedés erkölcsét, — mert a kétkedés csupa töredelem és . fáradozás, az egyoldalú hit pedig nem egyéb hadonászó restségnél, gondolkodási renyheségnél. Dömötör néha elmosolyodott, mivel mindezt régóta tudta, s a mosolya ezért régóta szomorú volt. Dömötör, amikor szomorú volt, mindig mosolygott. Asztalos lett e parasztház kedvéért, sőt ábrándozó gazda. A ház hatalmas csűrben végződött, akkora volt, mint egy kisebb templom. Kapuján magasra megrakott szekér hajthatott be, a tetőszerkezet szálfáit pompás csapolás fogta össze, a deszkafal résein bevilágított a fényben fuldokló udvar. Tudta, hogy sohasem lesz elég pénze hozzá, Dömötör mégis arról ábrándozott, hogy könyvtárnak rendezi be a csűrt, megóva a tetőszerkezetet, melyet gondosan szigetel, a földes padozatot olasz csempékkel borítja, — a könyvespolcok a tetőig magasodnak, alattuk alacsony, bő fotelek, kandalló. És most sikerült is egy téli pillanatot átélnünk ebben_ a könyvtárban, melynek polcai és könyvei láthatatlan szálakon ereszkedtek alá: odakünn, a fennsíkról a Balatonra csapott a szél, a kandalló lángja felfel lobbant, a jeges kertbe leszálltak a varjak. Dömötör képzelődéseit azonban inkább csak a vendégre kötelező udvariasságból vettem át, mert a múltat valódibbnak és megfog- hafóbbnak éreztem, mint a jelent, vagy a jövőt. A múlt itt állt köztünk, az ifjúságunkkal, s mindazzal, ami azóta történt: keserűségeinket és fájdalmainkat úgy illeszthettük egymásba, mint egy kirakós kép darabjait. Újabb és újabb hőhullámok érkeztek fölénk, de minél fehérebbé forrt odakünn a levegő, annál hűvösebb és homályosabb lett idebenn a ház. Egy kút hűvössége, és a csendet, a békét megőrző, vastag falak, melyeknek meszelése a színével is, a szagával is.lehűti a levegőt. Idővel már visz- szavágytunk a nyárba, és az udvarra ültünk, a lépcsők forró kövére, eperfa aló, — ennek a háznak a tövéből, s még a falából is fák nőitek ki. És akkor, amikor körültekintettem a néma udvarokon és •tetőkön, egyszerre feltámadt, körülöttem a tér, a tó tere, s körém gyűltek annak távoli zugai is. Hozzám az időnél a tér mindig közelebb, állt: ifjúkoromban egy ideig építésznek készültem, mert az építmények megfoghatják a teret. Abban a déli órában, amikor a nap tetőzésével véget is ért valami, élesen érzékeltem a legtágabb teret, a tó körül, s ezt a teret nem takarhatták el ezek a kőfalak, de még az országút mentén fellelhető vendéglők, kávézók, áruházak, üdülők és strandok sem. A hegyek sem, — de hisz ezek is részesei voltak a térnek. A teret semmi sem takarhatja el, mert ami takarná, az tér maga is. A tér hűséges, az idő hűtlen. Az idő eltűnik, a tér megmarad. Mindezt azonban nem közölhettem Dömötör barátommal, hisz neki a szakmája az idő, vagy a történelem. De csakhamar kiderült, hogy a történelem csapdáira, az idő megtévesztő játékaira ő is felfigyelt, s úgyszólván lesett* rájuk. Csak a forrásoknál leshetett, melyeknél a csalfa időt tetten lehetett érni. Olyasmit mondott, hogy a történetírás forrásaiból, a naplókból, emlékiratokból, követi jelentésekből egyvalamit nem lehet megtudni: azt, ami egy korban általánosan ismert volt. A közismert dolgokról és a körülményekről a tanúk sohasem beszélnek, — mi tehát épp azt nem tudhatjuk meg, amit valamikor mindenki tudott. — Mirólunk talán tud a történelem? — vetettem oda, mert fájt, hogy soha senki sem fog tudni erről a mostani, forró óráról az eperfa és a kőfal alatt. De még a nyarakról sem fog tudni, melyeket kortársaimmal ebben a nagy, fényes térben átéltünk. Válaszként Teilhard egyik mondatát idézte a fejemre Dömötör, A múlt látomásából vett mondatot, mely szerint a földtörténeti rétegek maradványaiból csak a „magasabb rendű viszonyok" jegyeit lehet kiolvasni. Minél mélyebbre ásunk a múltba, annál magasabb rendűeket. — És a szerényebb rendűeket? Azokat ki őrzi meg? Dömötör gondterhelten tekintett rám, mert érezte, hogy segítenie kellene. „Sajnos, az idő éltörli, amit létrehozott. Az idő eltörli, bizony” — jegyezte meg baráti kímélettel, hogy kijózanítson. Én azonban makacsul ragaszkodtam a fájdalmamhoz: ami velünk történik, miért, az nem történelem? „Velünk csak történetek történnek" — jegyezte meg Dömötör csillapítón és szelíden. Ezek o szavak szerteoszlatták nagyzási mámoromat: felerősödött a jelen lévő fényes tér érzékelése. És azok emléke, akik ebben a térben éltek, vagy megfordultak. Eszembe jutott a Duna-parti séta Ettrével és komondorával. Most helyénvalónak éreztem a falunak és Dömötör mosolyának szomorúságát: minden, ami megtörtént, alámerül --az idő víztükre aló. Dömötörnek azonban nem csak a szomorúsága lepett meg, hanem a nyugalma is. Eközben tudtam, hogy ő is úgy érez, mint én, s ' egyetért azzal, ámi miatt háborogtam. Ő is szeretné, ha valahol a térben megmaradt volna mindaz, ami történt. Ez az érzésem felbátorított, és elmeséltem neki, azt a Duna- parti sétát Ettrével és a ko^ mondorával, és elég pontosan idéztem is Ettre észrevételét tér és idő bujócskájáról. — Valami bizonyítékot keltene találnom arra, hogy a tér íViegőrzi azt, ami történt. Ami most történik, ezen az udvaron, azt is megőrzi a tér. Észrevettem, hogy túl mesz- szire merészkedtem, és Dömötör féloldalt, óvatosan és kritikusan figyel. Láthatólag visz- szahúzódott az idő sövénye mögé, elvégre a történelem volt a szakmája. — A'szomszéd házban a két öreg halála, a reggeli és az esti halál, azóta is, most is, szüntelenül megtörténik. Észrevettem ' ezt, amikor az utcai ablakon betekintettem, és a szobából az udvari ablakon át kiláttam a szabadba. Dömötör most már egészen begombolkozott; kihúzott derékkal, eayenesen ült, mint azok a régi tisztek, akik mintha mindig egyenruhát viseltek volna. A nap alább ereszkedett, megjelentek a délután első árnyai: hosszú délután lesz, — nyári délután. Lassú változás volt folyamatban, lecsillapult valami láz, megszelídült a levegő. Olfünk az átforrósodott kövön, régi barátok, nyugalmat éreztünk, és azt, hogy elmulasztottunk valamit. HÉTVÉGE 9.
