Dunántúli Napló, 1982. szeptember (39. évfolyam, 239-268. szám)
1982-09-30 / 268. szám
1982. szeptember 30., csütöitök Dunántúli napló 3 Művészet és tudomán Buda, Pécs, Schallaburg köveinek gyógyítói Osgyányi Vilmos és Sütő József a pécsvárodi Szentháromság-szobor restaurálásán dolgozik A szerző felvétele E gész nyáron figyelhettem a munkájukat. Két fiatal szoborrestaurátorét, akik az elmúlt hónapokban helyreállították Pécsvárad központi terének műemlékét, a tekintélyes méretű későbarokk Szentháromság-szobrot. Egy fogadalmi emléket, amely — mint a falu nyugalmazott orvosa figyelmeztet — a népegészségüggyel kapcsolatos, valamely nagy járvány utáni emlék. A helyreállítást a nagyközségi közös tanács rendelte el, és a munkához a helyi lakósok is hozzájárultak. Hófehérke a Bóbita Bábszínházban A két restaurátor, Osgyányi Vilmos és Sütő József az eltelt hónapok alatt azonosították a műemlék szétmállott homokkő szobrait, régi fényképfelvételek nyomán kidolgoztak egy rekonstrukciós tervet, lefényképezték a meglévő szobrokat, domborműveket, majd megszabadították azokat a „beteg” leromlott kőtől. Ezután következett a speciális összetételű anyag, a javított műemléki stukkó felvitele a szobrokra, és amikor ez megszilárdult, az eredeti kifa- raqásóval nyerte el megújult alakját a szobor, a dombormű. A viaszgyertyaként lemállott, alaktalan homokkőfigurák visz- szakapták eredeti formájukat. — Mi végül is a szoborrestaurálás lényege? Sütő József és Osgyányi Vilmos együtt, egymást kiegészítve — mint ahogy dolgoznak, ■— fogalmazzák meg restaurátori alapelveiket: — A restaurálás — ahogyan azt Entz Géza, az 1945 utáni magyarországi műemlékvédelem elindítója is vallotta, és nekünk tovább adta — voltaképp művészet és tudomány együttesen. Ebben a párosban egyik sem erősödhet fel a másik rovására. Kell, hogy legyen a restaurátorban művészi kvalitásérzék, ezt azonban alá kell rendelje a tárgynak, a műalkotásnak. — A műtárgyhoz való viszonya etikai töltésű, — mondja Sütő. — Nem tehetem meg például, hogy egy parasztbarokk szoborból valami többet, „jobbat" készítsek restaurálás címén. Hogy megmutassam, mit tudok, és túllépjek a szobor eredetijén. A szellemi és a gyakorlati al. kotómunka sajátságos találkozásáról van itt szó. Hiszen a restaurátornak kell megítélnie, miként közelítsen a műalkotáshoz, majd neki is kell megvalósítania a rekonstrukciót. Ez a munka lényegében a legteljesebb szolgálat, hiszen a restaurátor keze munkája szinte eltűnik — el kell hogy tűnjék — az újjávarázsolt szoborban. — Mindebben nagyon lényeges, — mondja Sütő József, — hogy kettőnkben nem feszül az önkifejezés vágya. Nem vagyunk elvetélt szobrászok, „akiknek nem sikerült", és a képzőművészet mai állapotát nézve egyáltalán nem bánjuk ezt a múltba való „kivonulást", ami persze mégis intenzív kapcsolatot jelent a mával, a mai környezetünkkel. Osgyányi Vilmos kőfaragó sza km u nká s - bizonyítványt szerzett a szegedi Művészeti Gimnázium érettségije mellé. Dolgozott az Országos Műemlék Felügyelőségnél, a visegrádi palota kövein, és mint az OMF ösztöndíjasa került a főiskolára. Szerencsénk volt a mestereinkkel : Pátzay Páltól —, akit mindig körülvett a nagy mester, a nagy személyiség aurája —, tanultuk a szobrászatot. A mesterséget, a szakmát az idén Európa-díjjal kitüntetett Szakái Ernőtől, aki tulajdonképpen Sopronban megalapította a magyar szoborrestauráció bölcsőjét. Vele egyébként akkor kerültünk kapcsolatba, amikor 1974-ben megkezdődött a budavári szoborlelet restaurációja. — Szakái Ernő ránk bízta például egy-egy részlet, egy öltözék drapériájának, egy ruhatöredéknek a helyreállítását, míg a bonyolultabb feladatokat, amikor szinte egy zsák morzsából kellett összerakni a szobrot, maga végezte. Több apróbb, nagyobb munka következett ezután, majd a múlt télen egy nagyobb megbízatás: az ausztriai Schallaburgban májustól novemberig látható Mátyás király és a magyar reneszánsz című nemzetközi visszhangot keltett kiállítást kőanyagának helyreállítása. A két restaurátor közösen készített másolatokat a Felvidéken található magyar reneszánsz sírkövekről. A sehallaburgi kiállítás kőanyagának 80 százalékát Osgyányi Vilmos restaurálta, és szállította ki a helyszínre. Osgyányi munkái láthatók a sárospataki várban annak kőtárában. Részt vett annak idején a pécsi Románkori Kőtár köveinek leszedésénél és biztonságba helyezésénél, és ő állítja helyre a pécsi egyetem feltárásánál Sándor Mária régész által napvilágra hozott pécsi szoborleletet. Ezt a munkát — festett szobrokról lévén szó —, Pintér Attilával, a pécsi sírkamrák freskóinak restaurátorával közösen végzi. Magyarországon Osgyányi Vilmos és Sütő József a nyolc hivatásos szobrász restaurátor egyike. Szabadúszók, mint kollégáik általában, s egy-egy munkára szerződnek. A miénknél gazdagabb műemlékekben bővelkedő országokban laboratóriumok, kutató- intézetek és munkacsoportok dolgoznak a szobrok és épületrészek helyreállításán, egy-egy részt végezve el abból a komplex feladatsorból, ami nálunk a restaurátor dolga. Sok a tennivalójuk, hiszen a városi szmog többet pusztított pár évtized alatt a szobrokon, mint korábban az évszázadok. Munkájuk a régi mesterekére emlékeztető, alázattal végzett szolgálat a szó szoros értelmében — és mint minden szép szolgálat, örömet szerez alkotónak, szemlélőnek egyaránt. Gállos Orsolya A Hófehérke és a hét törpe azok közé a mesék közé tartozik, amelyet legalább vázlatosan minden gyerek ismer. (Legalábbis remélem.) Amolyan alapműnek számít a meseirodalomban, éppen ezért nagy fába vágja a fejszéjét, aki az eredetivel egy színvonalon kívánja a történetet feldolgozni. A mese a gyermek fantáziájában külön színeket, a szavakon túlmutató értelmet kap, s az így kialakult belső „látvány" értékét nagyon leronthatja, de meg is sokszorozhatja egy-egy jól sikerült színpadi, filmes vagy bábfeldolgozás. A legnagyobb dicséret, amit a Bóbita Bábszínház Hófehérke produkciójáról mondhatunk, az az, hogy a társulat helyettünk is fantáziáit. Még olyan részleteket sem hagyott elveszni, amit a mi képzeletünk talán elhanyagolt volna. Egészen nagystílű a rendezés (Giovanniní Kornél munkája), a meseszövés pergő, fordulatos. Az egy órába kevés üresjáték szorult. A történet nem egyszerűen egy mese felmondása, hanem önálló mű kerete, amelyben egyen- rangút alkothatnak a bábművészek, a díszlet- és jelmeztervező, a bábok tervezője (Werner József, illetve Eiter István), valamint a zene összeállítója, aki jelen esetben Zubán László volt. Komoly csapatmunka aratott sikert vasárnap délelőtt a Bábszínház zsúfolt nézőterén. A Hófehérke igazi bábszínház, a legjobb értelemben vett profi munka. Nehéz valamit is kiemelni a produkcióból, hiszen mint összteljesítmény értékelhető igazán. Néhány megjegyzésem van csupán: az egyik a rossz hangminőség. Csöndes publikum előtt sem lehet tompa hangú mikrofonnal, erősítővel érthetővé tenni a még oly szépen artikulált színészi beszédet, Különösen nehéz feladat ez felajzott, állandóan közbekotyogó gyermekek körében. Ráadásul a mikrofon rögzített, így az elmozgó bábjátékos hol erősebben, hol halkabban szólal meq a hangszóróban. Ezen valahogy segíteni kellene. A másik tartalmi vonatkozású: ha jól emlékszem, az eredeti mesében a mostoha méregtől hal szörnyet, s nem a mérgezett almától. A törpék bosz- szúja kissé didaktikus. A nagyon szép szöveget író Károlyi Amy — ha ő nyúlt bele a történetbe — így némiképpen szájbarágóssá tette a mesét. Igaz, némely közönség előtt ez akár hasznos is lehet. Harmadszor: mintha az előzményekhez képest kissé elsietett lenne Hófehérke újraéledése, ráadásul nem is látjuk, csak szavakból értesülünk róla, mi történt. Igaz, hogy ez nehezen eljátszható jelenet, de a gyerekek számára fontos, mert kedvencük, hipp-hopp, feltámad. Bizony, hosszú volt a nyári bábszínházi szünet. Ezt most látjuk igazán, amikor egy ösz- szességében remek mesedarab premierjével indítja a szezont Kós Lajos társulata. Nem kétséges, hogy a Hófehérkével nagyon sok örömet fognak szerezni az ifjú és idősebb közönségnek. H. J Megújhodása társadalmi érdek Előtérben az általános iskola B uvópatakszerű vita folyik pedagógiai berkekben az általános iskolákról, mely csak ritkán tör felszínre - egy-egy indulatos cikk, vagy tanulmány formájában —, ezért a közvélemény jóformán mit sem sejt a rejtett csatározásokról. Nagy jelentőségű társadalmi-politikai kérdés volt közvetlenül a felszabadulás után a régi uralkodó osztályok műveltségi egyeduralmának megtörése. Elszánt harc eredményeként született meg az általános iskola, amely kezdettől fogva sikeresen oldotta meg azt a feladatát, hogy a felnövekvő nemzedékek számára megadja a műveltség legfontosabb alapjait. Társadalmi szükséglet hívta életre, mint ahogy napjainkban is elsőrangú társadalmi érdek fűződik a megújhodáshoz. Ma, amikor a szűkebb és tágabb világról szerzett ismeretek soha nem látott iramban gyarapodnak, korszerűsítenünk kell közoktatásunkat is — a társadalmi követelményekkel összhangban. Az újító törekvések kiindulópontja csakis az általános iskola lehet, hiszen a további iskolafokok mind-mind az itt megalapozott műveltségre, tudásra építenek. Mennyiben lett korszerűbb, a társadalmi igényeknek hogyan felelt meg az általános iskola a legutóbbi évtizedben? Az MSZMP Központi Bizottsága április 7-i ülésén mérlegre tette az időszak közoktatási eredményeit, és egyebek között elismerőleg szólt az iskolázás nagyarányú kiterjesztéséről, a lemorzsolódás csökkenéséről, a szakrendszerű oktatás szélesedéséről, az egyes szaktárgyak tanításában alkalmazott pedagógiai módszerek nemzetközileg is elismert használhatóságáról. A fejlődés más területeken is jól érzékelhető, ám ez korántsem jelenti azt - miként a Központi Bizottság állásfoglalása leszögezi hogy „az iskola hiánytalanul teljesítette, illetve teljesíteni tudja a művelődési esély-egyenlőtlenségek, vagy az induláskor fennálló társadalmi-kulturális hátrányok csökkentésében rá háruló funkciókat". Van még tennivaló jócskán e téren, s a következő években elsősorban ezekre kell a közoktatás és a társadalom erőit összpontosítani. Esztendőkön át az jellemezte a korszerűsítési munkálatokat, hogy időről-időre gyökeres változtatásokra került sor, szinte mindegyik tanévre jutott valamiféle lényegesen új pedagógiai teendő. Nem titok, hogy az egymást követő nagyszabású feladatokkal együtt járó kapkodás esetenként zavart is okozott, alaposan megbolygatta az iskolák életét, elbizonytalanította a pedagógusokat. Márpedig a nevelés olyan természetű folyamat, amelynek mindenekelőtt nyugalomra, azaz biztos mederre és nem változó célokra van szüksége. Ezt szem előtt tartva az elkövetkező években mindennemű fejlesztésnek kulcsszava lesz a stabilitás megőrzése. Hosszú távra szóló munkának minősítette a Központi Bizottság az iskola által közvetített műveltségi anyagok tartalmának és a tanítás módszereinek folyamatos megújítását, nem feledve, hogy „az egységes alapiskolának minden tanuló számára biztosítania kell a társadalmunkban kívánatos és az egyén szempontjából nélkülözhetetlen alapműveltséget, a tankötelezettség megvalósulását és a jelenleginél ma. gasabb minőségi követelményeket támasztó továbbtanulásra való felkészítést". S zámos időszerű feladat eredeztethető ebből a követelményből, közülük az anyanyelvi képzés kívánkozik az első helyre. Ki ne tudná, hogy az anyanyelvi kultúra alacsony szintje az egyik oka az általános iskolai kudarcoknak, és a gyermekkori gyenge beszéd- és olvasási készség kihat a további tanulmányokra is. Sajnos, rengeteg olyan család van még, amelyben nem támad lel az igény a kultúrára, ennélfogva gyerekeiket sem tudják a műveltség megszerzésére ösztönözni, Az iskola nem hagyhatja magukra az igénytelen környezetből érkező tanulókat, akiknek elsősorban kifejező- készségük szorul fejlesztésre. Nem ismeretlenek a pedagógusok előtt a folyamatos korszerűsítés egyéb tennivalói sem. Fáradozásuk azonban csak akkor lehet sikeres, ha a társadalom, főképpen a család is fólsorakozik az iskola mellé. A megújulás ugyanis jóval többet jelent a tananyag kicserélésénél, vagy a tanítási módszerek felfrissítésénél: a nevelés minden területére ki kell terjednie. P. Kovács Imre Dél-dunántúli dzsessztalálkozó Ha pontosan ki lehetne szűrni minden meglepetést és előre számolni lehetne a siker mértékét, bizonyára jóval kevesebb izgalmat jelentene a muzsikusoknak, de a közönségnek is egy- egy dzsessz találkozó. Izgalom azonban mindig van. Ki hitte volna például a két év előtti találkozón, hogy Dél-Dunántúl országos figyelmet keltő big band-et képes kiállítani, s hogy ez a szekszárdi együttes éppen Pécsett alapozza majd meg jövendő sikerét. A kérdés most ugyanaz: lesz-e hasonló meglepetés a második találkozón? Az idei — október 2—3-ra hirdetett — rendezvénysorozat, megtartva nemes szándékát, amely a területünkön működő dzsessz együttesek vetélkedőjén túl tágabb szakmai kitekintésre is alkalmat teremt — mottóként akár az „Old Timers Tradíciónál Music"-ot is választhatná. Hiszen a hazai dzsessz talán eddigi legnagyobb sikerét (legutóbb Amerikában) elért Ben- kó Dixieland immár negyed százados működését dokumentáló, élménybeszámolóval egybekötött kiállítása nyitja, s a szegedi Molnár Dixieland, valamint Apáti János ragtime-zon- gorista közreműködésével gálahangversenyen ugyanez az együttes zárja a kétnapos programot. A részt vevő együttesek: a New Reflexión (Székesfehérvár), c Kanizsa Jazz Együttes (Nagykanizsa), a Szekszárdi Jazz Ouartet és a Pécsi Jazz Quartet - önálló hangversenyen mutatkoznak be az Ifjúsági Házban. A Mecsek cukrászdában éjféli „jam sassiont” (örömzenét) tartanak. A Liszt Ferenc Hangversenyteremben „Jazz Vocal”-hangversenyen reprezentálja területünket a Komlói Spirituale Együttes és Bornemissza Mária (ének), Szakcsi Lakatos Béla sokat ígérő közreműködésével. Egy Ära mese
