Dunántúli Napló, 1982. augusztus (39. évfolyam, 209-238. szám)

1982-08-22 / 229. szám

1982. augusztus 22., vasárnap Dunántúli napló s lótoktöldje, 1982 nyara. Ko­pár udvar, lakatlan ház, boglya­kemencék. Kint a keskeny úton fröcsög a forró aszfalt. A ke­mencék mellett nyirkos a levegő. A fal közelében rozsdás szívó­nyomó kút. Nagyszájú korsó fekszik az oldalára borulva, fé­lig tele agyaggal. A tárgyak, alakzatok üresek, rendeltetés­nélküliek, értelmetlenek . . . Pe­dig nincsenek messze még a nagy égetések éjszakái. Nincs messze a korongsurrogás. Kö­zeli az idő, amikor szépívű, ne­mes tartású edények formázód- tak és nyerték el végleges alak­jukat ezeknek az istenhátamö- götti falaknak a közelében, ol­talmában. Nagy lehetett per­sze a munkafogások közötti csönd, a magány... mint ahogy nagy volt a távolság az élet­cél és az adott helyzet között is. Végh István itt vált fazekas­sá. Itt, ezek mellett a kemencék mellett formálódott, alakult ki ő maga is. Ő mégcsak bírta volna, de a család, a gyere­kek . . Hiszen itt még rendes ivóvíz sincs. Se bolt, se isko­la. Aztán ott voltak a vásáro­zások : Siklós, Pécs, Gyűd .. . Az „árut" a testvérek, rokonok szállították ide-oda. — Meg lehetett ebből vala­hogy élni?- Valahogy... — mondja Végh István. * Kishajmás, 1982 nyara. A Pe­tőfi utcai szép családi ház (szolgálati lakás) tornácán egy jókora céhkancsót nézegetek. A kancsó sárga színű, itt-ott bar­nás fekete a füsttől. A fazekas a kemencében olyan helyre tette, ahol ismerete szerint füst éri égetéskor... hogy majd szép, harmonikus tónusokat ala­kítson ki felületén a füst meg a láng. Megtörtént. A kancsó valóban egyedien szép. Oldal­falán az arasznyi ábrákon a fazekasmesterség négy fő moz­zanata: a korongozás, a díszí­tés, az égetés és a vásár lát­ható. Ettől a kancsótól nem válna meg semmiképp. Mint ahogy azoktól a tárgyaktól sem, amiket Tótokföldjéről ide me­nekített. Nézem ezeket a tár­gyakat és megértem, miért mondta valaki néhány hónap­ja, hogy ott a Tótokföldjén él és dolgozik egy „titkos, jó” fa­Mühélyek - alkotok Végh István fazekas A cserép mindig emberközeli tud piaradni zekas, egyelőre sem sokan is­merik, de ... Valóban azt lá­tom, hogy ez a népművész el­ért már valamit, 29 éves létére múltja van. És állítom: jövője is. Bízunk benne, hogy ez utób­bi .kevésbé lesz küzdelmes, mint az a „múlt”, amiből ezek a szép cserépedények születtek. Végh István Kishajmáson már mint az ottani kerámiaüzem üzemvezető-helyettese fogad. Megmutatja a házat, hol ál­lítja majd fel a korongozót, hol lesz a kemence, hol vannak a cserepei, a könyvei. Beszél­getünk. — Siklóson születtem 1953- ban. Néhány háznyira tőlünk élt és dolgozott Gelencsér Se­bestyén. Emlékszem is rá, hi­szen jártam nála. Lehet, hogy valamiféle tudatalatti hatás ért engem ott, abban a műhelyben. Az általános iskola után a pé­csi Művészeti Gimnáziumba ke­rültem, ahol Pattantyús József és Rétfalvi Sándor tanítványa lettem. Az ő emberi és művészi hatásuk mellett az ott tanító Simon Béla munkássága, pél­dája is megragadott. 1972-ben a kaposvári agyagipari üzembe mentem kézi korongozó szak­munkásnak. Aztán jött a kato­naság, majd Kishajmás. Itt ugyancsak korongozó szakmun­kásként dolgoztam. Később Pécs, Siklós, ismét Kishajmás, majd Tótokföldje következett. Ott él a testvérem, ő tette le­hetővé, hogy megpróbálkozzam az önálló munkával.- Hogy kerültek oda a ke­mencék? Honnan szerezte az agyagot?- A kemencéket magam épí­tettem. Azok a boglya-kemen­cék a legrégibb típusúak. Mű­ködési elvük látszólag egysze­rű, hiszen közvetlenül a lán­gok között ég ki az „árú”. Az agyagot, ami egyébként csatá­ri agyag volt, Szekszárdról szál­lították. A mázanyagokat ké­szen vettem Pesten. — Azt hiszem, ez az apáról fiúra szálló mesterség a kemen­cék melegén túl is megizzaszt- hatta néhányszor... Mondják, hogy aki nem fazekasdinasztiá­ba születik bele, annak jócskán akad tanujnivalgja. — Ez valóban így van. A szak­ma roppant bonyolult. Techni­kailag és esztétikailag is át kel­lett rágnom magam egy sereg dolgon, hogy megismerjem min­den csínját-bínját. Nagyok a hibalehetőségek mind a mun­ka technikai részét, mind a cse­rép, a népi fazekasság esztéti­kumát illetően. Sokat kellett tanulnom. A művészeti gimná­ziumban annak idején tulaj­donképpen iparművészeti kerá­miával foglalkoztunk. Az én népművészet iránti vonzalmam 16—17 éves koromban alakult ki. Nagy iskola volt Kaposvár is, ahol népi kerámiával fog­lalkozhattam. Ott ismerkedtem meg a sárközi kerámiával, aminek egyik válfaja a siklósi kerámia. Később tanulmányoz­tam a mohácsi, nádudvardi, mezőtúri, karcagi népi kerá­miát és persze ezzel együtt a technikai és népművészeti szak- irodalmat. Itt Kishajmáson él és dolgozik Veress Sándor bá­csi, aki fazekascsaládból származik. Az ő műhelyében ugyancsak sok gyakorlati tud­nivalót tanultam a korongozás­ról. Csupa olyan dolgot, amit könyvből lehetetlen megtanulni. — Hogy került ismét Kis- hajmásra? — A régi és tulajdonképpen állandó jellegű kapcsolat alap­ján hívtak ide. Ebben a fiatal üzemben — úgy gondolom — nagyok a lehetőségek. A ma­gam részéről arra fogok töre­kedni, hogy kifejlesszünk egy sajátos, tájjellegű kerámiát, hogy kifejlesszük a tulajdon­képpeni kishajmási cserepet, ami megállhatja a helyét a már kialakult stílusok között. Mind­ezt az üzem technikai fejlesz­tése is lehetővé teszi. Most a legfontosabb, hogy egyéni ar­culatú, sajátos esztétikumú, „kishajmási” tervek szülesse­nek. A technikai, technológiai fejlesztések várható eredmé­nyeként az itteni anyag az or­szág egyik legjobb anyaga lesz. * Végh István a kishajmási ház mögé egy vályogtéglából való, sárral tapasztott kemen­cét is épít. Nagy tervei van­nak ezzel az egyenletes felü­letet biztosító, egyenletesen fűthető, ugyancsak ősi típusú kemencével. — Ebben lesz iga­zán szép az „áru" — mondja. A házban jól megfér a" nép­művészet számos más ágazata is. Fölállításra vár a szövő­szék, mert a szőttesek... és a bőrmunkák és a famunkák... szintén a kedvencek közé tar­toznak. Felesége — aki egyéb­ként kishajmási lány volt — együtt dolgozik a férjével. Az „éngóbozás" után ő írókázza, öltözteti fel a kerámiákat. Végh István azt mondja —, hogy — mivel nem örökölte a szakmát — nem akart egy konkrét tájegységhez kötődni, stílusában megpróbálta a sa­ját útját járni. Sokan fölvetet­ték: miért nem folytatja a Gelencsér Sebestyén-irányza- tot? Miért nem készít siklósi kerámiát? Nem ez a célja. Megpróbálja inkább a nehe­zebb utat: a saját elképzelé­sek megvalósításának útját. Hisz abban, hogy ma is lehet önállóan népművészetet mű­velni — a már meglévő értékek másolása nélkül. Elhivatottnak érzi magát a szakma iránt. Ennek rendelte alá az életét, ennek él. A mai értelemben vett .fazekasság nem nosztal­gia — mondja. A fazekas két­ségtelenül a múltból merít, a múltra támaszkodik, de mun­káival a mai emberhez akar szólni, a mát akarja kifejezni. A cserép olyan anyag, aminek a természetéből fakad, hogy mindig emberközeli tud ma­radni. Mindig úiiá tud alakul­ni, sok kibontatlan lehetősége, ki nem mondott mondanivalója van az ember számára. Végh István soha sem akart „mű­vész" lenni, „csak” fazekas. De annak aztán elsőrangú ... Attól tartok, az ilyen faze­kast már művésznek lehet te­kinteni, de erről a témáról ez alkalommal nem beszélgetünk. Bebesi Károly Az Ungvár csatahajóé volt? Furcsa, ormótlan alkotmány horgonyoz a Rattay—Pintér csónakkölcsönző cég kikötőjé­ben, a Pécsi-tó nyugati olda­lán. Első szempillantásra lát­szik, hogy nem ilyen aprócska tóra építették. A szögecsei masszívak, deszkázata dur­ván munkált, s a csónak bel­sejében hatalmas kampók árul­kodnak arról, hogy valaha na­gyobb hajó oldalán függhe­tett. Legalább húszán elfér­nek a körbe futó padozaton, s az összekötő deszkákon. Történetéről keveset tudunk. Állítólaa az Osztrák—Magyar Monarchia Ungvár nevű csata­Tengeri mentőcsónak a Pécsi-tavon hajójának mentőcsónakja volt. A hajó Triesztnél történt el­süllyesztése után három csóna­kot a Dunán át Magyaror­szágra hoztak. Kettő Budapes­ten található, közülük az egyi­ket egy nyugdíjas hajóskapi­tány használja halászbárkának. A harmadik Mohácsra került és a hatvanas évek elején a víziúttörők ladikáztak vele. Amikor elkészült a Pécsi-tó, az ominózus mentőcsónakot q pécsi víziúttörők kapták meg, majd a Sportiskola tulajdoná­ba került. Tavaszonként a ke­nusok edzésére használták. Két évvel ezelőtt, amikor leeresz­tették a tó vizét, a csónak az iszapban rekedt. Az evezősök a feltöltés után is csak meg­mozdítani tudták, s partközei­be vontatták. Idén tavasszal a vitorlások kérték el Csaba Andrástól, az evezősök tréne­rétől. Ők sikerrel vontatták ki a félig elsüllyedt csónakot, amely aztán erre a nyárra Rat- tayék használatába került. Ők festették be fehérre az erede­tileg zöldes színű, kopott „bá- dogteknőt”. Ősztől a csónak visszakerül a sportiskolásokhoz. Lehet, hogy olvasóink közül néhányon sokkal többet tud­nak a csónak történetéről. Ha kedvük tartja, jelentkezzenek. Havasi J. NIQemlekek Óbudán Egyre inkább kialakul a barokk Óbuda városmagja, a Fő tér környéki műemlékrezervátum. Az ódon 150—200 éves épületek hangulatosan egészítik ki a mögöttük felépült ház­gyári óriás épületeket. A Fö téri és Hidfő utcai borozó, söröző, vendéglő tető alatt áll, és megkezdték a tanácsház­zal szembeni épület teljes felújitását, itt majd a hires Sipos Halászkert fogadja a vendégeket. Helyreállított barokk udvar Hangulatos utcarészlet a barokk Óbudán Gázlámpás transzformátorház a tanácsház és a Sipos Ha- < lászkert között (MTI-fotók: Kozák Albert felvételei - KS)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom