Dunántúli Napló, 1982. augusztus (39. évfolyam, 209-238. szám)

1982-08-12 / 220. szám

1982. augusztus 12., csütörtök Dunánt últ napló 3 Az állattenyésztés „nehézipara” Belgiumban a Pécsi Filharmonikus Zenekarral Mennyit ér a tehenész becsülete? Megoldás lehetne: az iparszerű termelési mód Júniusban ismét 18 állatte­nyésztő szakmunkás kapott végbizonyítványt a Pécsváradi Mezőgazdasági és Élelmiszer- ipari Szakmunkásképző Intézet­ben. Tizennyolc évesek, vég­zettségük szerint szarvasmarha­tenyésztők, tehát az ő munká­juk révén kerül tej és hús az ország asztalára és devizáért a külföldi piacra. Ez az út azonban nem ilyen egyszerű és nem ilyen egyenes. A tej és a hús magyarországi meg- termelőjének lenni még min­dig nem olyan egyszerű fel­adat, lett légyen bármilyen fontos nemzetgazdasági szem­pontból a szarvasmarha­tenyésztés. Fontos-e a tsz-ehnek? A megyei főállattenyésztő Lukács Gyula így összegezi e szakma nehézségeit: - Az ál­lattenyésztés „nehéziparának" is szokták nevezni a szarvas­marha-tenyésztést, hiszen való­ban nehéz szakma ez a szó fizikai értelmében. Nem vélet­len, hogy munkaerőgondokkal küzd ez a szakma, és hogy éppen a fiatalok hagyják ott. A hajnali fejésekkel, hétvégi ügyelettel bizony nagyok a kö­töttségek: sok helyütt dolgoznak osztott munkaidőben, mert a gazdaságok éppen a munkaerő­hiány miatt nem tudják bizto­sítani a nyolcórás beosztást. Sokszor még a tisztálkodási körülmények is hiányoznak, és tény az is, hogy a környezet lenézi azt az embert, aki álla­tokkal foglalkozik. Hasonlóan nehéz a munkaerőhelyzet a juhászatban is; jóval könnyebb a sertés- és baromfitelepek­nél, mivel ott iparszerű kere­tek között folyik a munka. — Tehenészetben dolgozni nagyon nehéz fizikai munka s ezt a 18 éves végzős fiatalnak bírnia kell 30 éves kollégájá­val együtt — mondja tapasz­talatait az általa tanított szak­máról a végzősök osztályfőnö­ke, Molnár Zsuzsa mérnökta­nár. - A fiatal helyzetén se­gíthet, ha a lakóhelyén vagy az ahhoz közel eső gazdaság­ban helyezkedhet el; ha szü­lei mellette állnak az indulás éveiben. Ők általában a leg­stabilabb emberek a szakma számára, s közülük kerülnek ki o továbbtanulók is. Az iskola tapasztalatai azt mutatják, hogy a gazdaságok nem építenek ki igazán inten­zív kapcsolatot a képző intéz­ménnyel. Évente 200, azaz ket- lőszáz végzett szakmunkásra volna szükség Baranya me­gyében, s végez 18, ebből munkába lép 10—12... Az idei végzősök közül többen el­mennek például hivatásos ka­tonának. Az a legritkább eset­ben fordult elő az iskola 15 éves fennállása alatt, hogy ter­melőüzem hozott volna ide ta­nulót, a leendő szakmunkását. Az üzemekben többnyire szak­képzetlen vagy tanfolyamot végzett dolgozók vannak az is­tállókban, s nemegyszer meg­kérdezik a fiatal szakmunkást: - No, érdemes volt-e tanul­nod, mikor ugyanazt a ganét túrod, mint én? . . . Valóban, érdemes-e így? Vajon erre a szakmára is ugyanúgy képezhető az új munkaerő, mint például a kő­műves, az esztergályos szak­mára? Dr. Brezniczki József, a Pécs­váradi Mezőgazdasági és Élel­miszeripari Szakmunkásképző Intézet igazgatója másfél évti­zed tapasztalata alapján mondja véleményét e szakma képzéséről: - Nem biztos, hogy ebben az iskolatípusban jó a túlzott szakosodás sertés-, szarvasmarha- vagy juhtenyész­tő szakra, hiszen, ha a munka­hely felszámolja az adott pro­filt, a szakmunkás nem tud elhelyezkedni a végzettsége szerint. Az iskola pedig nem is vállalhatja, hogy minden technológiára megtanítja ta­nulóit. Itt egy általános állat- tenyésztői alaptudást kellene biztositani, amit azután követ­hetne a szakosodás. A most végzettek közül azért több új erővel gyarapo­dik majd a megye mezőgaz­dasága. A szakmai verseny győztesei közül Pinczési József már a pálhalmi gazdaságban dolgozik elletőként. Az orszá­gos első Juhász Éva, a siklósi tsz ösztöndíjasa pedig tovább­tanulási terveket sző. A hidasi Tauth Jánosnak még nincs he­lye, de falujában épül majd szarvasmarha-telep; a vokányi Rák János az újpetrei tsz-ben kap munkát; Hernádi Péter a szászvári tsz-ben helyezkedik el. Ott lakik családjával, most fognak házépítésbe. A gerdei Kovács Ibolya szülei is bővítet­tek a családi otthonon. Három kilométerrel arrébb, a szabad­szentkirályi tsz-ben fog dol­gozni a lányuk. Somberekén egy komlói fiút, Kollár Lászlót fogadnak tehenésznek. Szolgá­lati lakást kap a tsz-től, és ősszel már a mohácsi Marek József Szakközépiskolában folytatja a tanulást. Ezek való­ban reményt keltő startok. És a nyolc, tíz éve végzet­tek? Egyikükkel egy benzin­töltőállomáson találkozom. De bányákban és más munkahe­lyeken is találkozhatnék ve­le. . . Aki a pályán maradt Mudra Ferencné villányi ott­honában fogad. Egyik telken a szülei, a másikon a maga háza. Idehaza is voltak álla­taik, megszerette a velük való foglalkozást. Amikor két gyer­mekével itthon volt gyesen, le­érettségizett a mohácsi „Ma- rek”-ben, és elvégezte a kö­zépfokú marxista iskolát. Most állategészségőr a Villány tsz sertéstelepén, s vezetőségi tag a tsz-ben.- Nem volt könnyű akkor, 18 évesen kezdeni. Nehéz a munka a tehenészetekben, külö­nösen egy hagyományos tele­pen. És az is igaz, hogy az ál­lattenyésztő fiatalokat lenézik a foglalkozásukért. .. Mindezekről azonban moso­lyogva beszél Mudráné, hiszen ezek a tények, és ezek elle­nére is mindig lesz, aki itt ma­rad ezen a területen; állatok mellett fog dolgozni, és mun­kája révén kerül élelem, az asztalunkra. Gállos Orsolya Forró légkör a hangversenyeken Az Angyal téri piac Namur városában Nem hiszem, hogy sokunk számára ismerősen csengett volna eddig Namur, ez az alig több mint százezer lakosú bel­ga város neve. Történelmi ta­nulmányainkból talán emlék­szünk rá, hogy a mohácsi vész után oda menekült Mária ki­rályné, a szerencsétlenül járt II. Lajos király özvegye. Azok­nak a muzsikusoknak, akik a Pécsi Nemzetközi Zenei Tábor munkájában részt vettek, már ismerősebb Namur, mert innen érkezett hat éven keresztül minden nyáron egy csendes, középkorú férfi, Paul Mauret, megdöntve a táborba többször visszatérők rekordját, hogy a fiatalok között csendesen ülve a Kodály-módszerrel ismerked­jék. Talán itteni élményei ha­tására javasolta a Pécsi Fil­harmonikus Zenekar részvételét az idén Namurban rendezett „Europa Cantat 8" elnevezésű rangos nemzetközi fesztiválon. 1961-től kezdődően 3 éven­ként rendezik meg ezt a nagy­szabású kórustalálkozót. Né­hány adat az idei fesztivál mé­reteiről: 86 kórus (I), 4 szimfo­nikus zenekar, egy kamara- együttes, egy dzsesszegyüttes, 31 énekes és hangszeres szó­lista élt és dolgozott együtt egy héten keresztül a világ 23 országából. Ez mintegy 3600 résztvevőt jelentett. Ha elgon­doljuk, milyen feladatot ad egy Pécsnél kisebb város szá­mára ennyi muzsikus elhelye­zése és egy helyen való zök­kenőmentes, gyors és kulturált étkeztetése, a fesztivál szer­vező bizottságának kifogásta­lan munkájáról is képet alkot­hatunk. Emlékezetes marad az a fi­gyelem, amely a város és min­den lakója részéről megnyilvá­nult; az ismeretlenek, akik ze­nekari szólókoncertünk utáni napon az utcán megállítottak gratulálni; a valószínűleg több száz kisvendéglő egyikének tu­lajdonosa, aki miközben a rendkívül sokféle és változatos ízű belga söröket igyekezett velünk megkóstoltatni, színes tévét szerzett asztalunkhoz a fesztiválról szóló mindennapos közvetítés idejére, hátha sze­replünk valahol az adásban. A hangulatos utcák, terek is megteltek zenével. A kórusok, hangszeresek alkalmi „mini­koncertjei" mindenütt nagy si­kert arattak. A menetrendszerű pontossággal érkező napi zá­poreső nem zavarta meg soha ezt a hangulatot, nem kergette el az ott nagy hagyományok­nak örvendő gólyalábú cso­port vidám bemutatóit, sem a verklist, aki szorgalmasan ta­nította mindenkinek vidám francia sanzonjait, sem az al­kalmi sörárusok mindig jéghi­deg sört mérő csapatát. Mindez azonban csak a most érkezett idegen friss benyomá­sa a fesztiválról. Az igazi forró légkör a falakon belül, a hang­versenyek színhelyén volt érez­hető. 48 hivatalosan szervezett hangverseny hangzott el egy hét alatt, amiken a résztvevők otthonról hozott művekkel, vagy a fesztiválon közösen megta­nult alkotásokkal szerepeltek. A legjelentősebb koncertek színhelye a namuri Kiállítási Palota volt. Ennek a hatalmas épületnek egy részéből alakí­tották ki azt a négyezer sze­mélyes koncerttermet, amely ha megtelt, akusztikailag is megfelelt, s ahol zenekarunk is játszott. A közönség létszáma és figyelme is méltóvá tette a várost ilyen szabású rendez­vény megtartására. Zenekari szólókoncertünk mű­sora az idei évfordulók jegyé­ben zajlott: Haydn, Sztra­vinszkij és Kodály egy-egy mű­vét vezényelte Breitner Tamás. A másnapi sajtóban megjelenő kritika igen elismerően szólt hangversenyünkről, kiemelve a Galántai táncok autentikus, virtuóz megszólaltatását. Kö­vetkező koncertünkön a Belga Rádió és Televízió francia szek­ciójának szimfonikus zenekará­val szerepeltünk együtt. (Bel­gium kétnyelvű ország. Itt min­denből kettő van: utcai fel­iratokból csakúgy, mint rádió- zenekarból.) Ök Sztravinszkij: Oedipus Rex-é t, mi Poulenc: Stábot Mafer-jét játszottuk sok száztagú egyesített kórus­sal. Azért e pontatlan megfo­galmazás, mert egy-egy pro­dukcióban a résztvevő kórusok számára csak ruhájukból kö­vetkeztethettünk, a személyek száma a terem több ezres mé­reteinek arányában még meg­becsülhető sem volt. E művet „ Luden Jean-Baptist francia karmester dirigálta. A vasárna­pi zárókoncerten megrendítő erővel szólalt meg Kodály Bu­davári Te Deum-a és Sztra­vinszkij Zsoltár Szimfóniája. Heltay László, az Angliában élő magyar származású diri­gens impulsiv muzikalitása a hatalmas kórust, a kiváló szó­listákat és zenekarunkat egyaránt képességeink legjobb kibontására késztette a Buda­vári Te Deum alatt. A Sztra- vinszkij-mű fiatal karmesteré­nek, Howard Williams-nek ne­vét pedig valószínű, hogy nem­sokára a „nagyok” között fog­juk emlegetni: biztos szakmai tudása, fegyelmezett, a műre koncentráló, mégis elemi erő­vel ható muzikalitása predesz­tinálja erre. Szép és felelősségteljes volt részt venni ezen a fesztiválon. Nemzeti kultúránk e kis ré­szének képviselése és megis­mertetése a jelenlévőkkel és az egyenes rádióadások révén. Kircsi László Isadora Duncan Pécsett Nyolcvan éve, 1902. júniusá­ban Pécsett vendégszerepeit a világhírű kaliforniai táncosnő, a táncművészet egyik legerede­tibb egyénisége, Isadora Dun­can. Fellépését a Pécsi Nem­zeti Színházban Jászai Mari prológja vezette be. 1902-ben a hölgyeket fűző és sokféle konvenció szorította. Isadora mellőzte mindegyiket: viseletében és viselkedésében ez ókori görögökkel érzett ro­konságot. Azzal a világgal, ahol az emberi testet nem rej­tették és álcázták, hanem az a szépség és természetesség for­rása volt. Duncan pécsi fellépését meg­előző napon — szinte előkészí­tésként - az Uránia Színház is itt vendégszerepeit a „Táncz" c. vetítettképes előadással, amit Pékár Gyula kommentált. A kora­beli sajtótudósító szerint erre nehezen fogytak a jegyek, mert a Pannóniában az Orfeum és a Vigadó-beli bűvészestély el­vonta a publikumot. Isadora Duncan estéjére viszont még „telegraphon” is rendeltek je­gyet, bár azok ára a szoká­sosnál magasabb volt. A főváros­ból áradtak a hírek a Duncan- lázról, a mezítláb és leplek­ben táncoló szépséges lányról. Úgy tűnik, Pécsett is sikk volt megjelenni az eseményen — a je­gyeket „előkelő és díszes” kö­zönség vette meg. Június 3-án, első fellépését megelőző napon Duncan fo­gadta a pécsi újságok tudósí­tóit és táncolt nekik. Az újság­írókra mély hatást tett különös személyisége, a stílus, ahogyan a pécsi katonazenekarból vá­lasztott 4 muzsikusnak előadta a zenei kísérettel kapcsolatos kéréseit. Mindez angolul, de szuggesztív táncmozdulatok kísé­retében történt, és nem volt szükség tolmácsra. A hegedű, fuvola, oboa és zongora úgy szólalt meg, ahogyan a táncos­nő akarta. Isadora úgy nyilatkozott tán­cai keletkezéséről, hogy az antik vázákon vagy templomi párkány-oromzatokon fennma­radt táncoló alakok ihlették meg. „... mintegy beleálmodta magát abba a klasszikus korba, amely ezeket a lejtő-lebegő alakokat megteremtette. Eltű­nődött azon, hogy miképpen keltse életre azokat a közbe­eső mozdulatokat, amelyek eze­ket az alakokat összekapcsol­ják. Utánozta a főállást, és megtalálta az átmeneteket egyikből a másikba”. (Pécsi közlöny, június 3.). Feltehetőleg Nikelszky Géza festőművész, a Zsolnay gyár tervezője is jelen volt a sajtó fogadásán, mert verssel köszön­tötte Duncant, amit azon frissi­ben, június 4-én — tehát a fellépés első napján le is ho­zott a Pécsi Közlöny: „Hazád nem volt a hellének hazája, / Mégis, mikor szület­tél, egy darab / Görög ég tűzött Kaliforniára". És hogyan fogadta Duncant a város, melynek ma nagy­hírű, modern balettársulata és táncközpontú nyári színháza van? Pécs 1902-ben zavarban volt: „Mikor Boticelli Primaverá- ját eltáncolni a művésznő ki­lépett, már megjelenése olyan hatással volt mindenkire, hogy szinte hallottuk a közönség só­hajtását, de a mai kor pajzá­nabb látványosságokhozr s érzékibb mutatványokhoz szokott közönségét nem ragadja el a tánc heve. Megcsudálja, meg­bámulja a varázserőt, de frene­tikus tapsra nem hévül. Van valami áhitat-szerű ebben a táncban . .." (Pécsi Napló jú­lius 4.). Részlet a Pécsi Közlöny „Sig­ma" álnéven író szomorú újság­írójának tárcájából: „Nem cso­dálom, hogy miss Duncan mai előadásán nem volt valami fal­rengető laps, vagy viharos extá- zis. Mi már nem is értjük meg, ha a boldogság külső jelét lát­juk; egy olyan jelet, amelytől mi olyan távol állunk, mint a mai tánc miss Duncan táncá­tól. .. ” A továbbiakban arról ír, hogy a távoli múltban spon­tán élt a tánc, és eljátszik a gondolattal: „Mit szólnánk mi ahhoz, ha köztereinken, vagy hatósági ellenőrzés alatt álló faiskolás erdeinkben, kiparcel­lázott, telekkönyvelt, megrend- szabályozott mezőinken az em­berek úgy táncolnának, oly ön­feledten, oly isteni naivitással, mint miss Duncan . . ." A táncosnő tematikus táncok­ból álló műsorát így írta le (időnkint a zeneszerző nevé­nek jelölése nélkül) a Pécsi Közlöny: 1. „Primavera" — Boticelli festménye után 2. „Ninetta". Zenéje Coupríntől. 3. „Hegedü­lő angyal” Ambrogio de Precfis festménye után. 4. Pán és Echo. Moscos 14 idillje. 5. Részletek Gubek: Orpheus dalművéből. 6. Bachus és Ariadne. 7. A méztolvaj. Június 6-án cikk jelent meg miss Duncan elutazásáról: „A táncnak eddig tán legnagyobb művésznője tegnap este utoljára fellépvén ... — ma reggel 8 óra 22 perckor Budapestre uta­zott, hogy ott néhány napig kipihenve magát, Temesváron folytassa magyarországi kör­útját. A kaliforniai nimfa Pé­csett rendkívül jól érezte ma­gát. A Nemzeti Kaszinóban és a Zsolnay gyárban — amit nagy gyönyörűséggel szemlélt meg, többször "kijelentette, hogy neki nem volt fogalma a magyar provinciális városokról, s egészen meglepte a nagy fej­lődés, amit itt tapasztalt”. Péter Anna

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom