Dunántúli Napló, 1982. augusztus (39. évfolyam, 209-238. szám)
1982-08-07 / 215. szám
A műemlékvédelem és az állampolgár Jellegzetes sxázadeleji homlokzatok Pécs belvárosában — és — Milyen jogon szól bele abba a főhatóság — kérdi a természeti, építészeti szépségekben bővelkedő baranyai község lakója —, hogy én a saját pénzemen milyen módon építem át a házamat!?... — Az érthető, hogy előírják, kell fürdőszoba a házba; megszabják, hogy hol legyen a derítő —hallani másutt — de mi beleszólásuk van abba, hogy az ember milyen ablakot vagy milyen kerítést építtet magának!? ... Hatósági önkényt emlegetnek az emberek, akiknek bizony be kell tartaniuk a műemlékvédelem törvények által előírt rendelkezéseit. A főhatóságok, a tanácsok ezeket be Ss tartatják, csak nem mindegy, hogy hogyan. Sokhelyütt lenne szükség a pedagógiai higgadtságra és szenvedélyre, hogy az állampolgár végtére ne ellensége, hanem híve legyen a műemlékvédelemnek. Mert mi is történt az e szempontból sorsdöntő elmúlt huszonöt év alatt? Valamennyiünk örömére az épülés, a gyarapodás negyedszázada múlott el felettünk, s eközben a lakóhelyek, települések, valamint az ipari és a mezőgazdasági nagyüzemek telepítése miatt a vidékek képe nagyot változott. Sokhelyütt túl nagyot. Pedig abban a helyzetben voltunk, amikor még meg lehetett volna óvni — nem is csak a régit, hanem — a ránk jellemző saját arculatot, az egészséges táji környezetet, s úgy fogadni az iparosodást, az urbanizációt. Igaz, a korszerű táj- és műemlékvédelmet csak az igazán gazdag országok képesek következetesen végigvinni. De apróbb dolgoknál magunk is jobban vigyázhattunk volna.' Megtörtént, hogy a népszerű televíziós kolléga, Ráday Mihály metaforájával élve, városvédő Paliasz Athéné kezéből nemcsak a lándzsát lopkodtuk ki, hanem a szemét is kiböktük néhány színvonaltalan megoldással. Emlékszem például arra a hatvanas évektől pusztító hisztériára, amely falvaink, kisvárosaink főutcáit díszítő század- eleji szecessziós polgárházak homlokzatairól eltörölte az akkoriban hivalkodó vakolatdísznek, „szecis" ízléstelenségnek bélyegzett ornamentikát, s belső terekhez méretezett ablakokat pedig dühvei hórmasabla- ko"krá cserélte. Valamit „leradíroztunk” ekkor lakóhelyeink arcáról, s ma úgy tetszik, véglegesen. Nem az állampolgárt hibáz- tatpám ezért elsősorban. Számára' presztízskérdést jélentett a korszerűt képviselő hármasablak, habár azon sem jön be több fény, mint a belső terekhez méretezett régi, hosszúkás ablakokon. A tüzépekről egyébként akkor is hiányzott, most is hiányzik ez a korábban ál- tclánosnak számító ablakforma; iparossal való elkészíttetése pedig ma 1s bonyolult dolog. Ami e régi, jellegzetesen hazai kisvárosi homlokzatok helyébe került, az maga az ordító, kínos egyhangúság. A változatos, díszítésekkel tagolt homlokzatokat a szemperrel borított sima, jellegtelen felületek váltották fel. Ha a két képet ősz8. HÉTVÉGE szehasonlítjuk, az esztétikai hanyatlás lehangoló. Csípős megjegyzéseket tenni a vidék ízlésbeli elmaradottságára könnyű. Sokan emlékezünk még a sátortetős családi házakról (első fecskék voltak), meg az azokat övező kerítésekről szerzett ostorozó hangvételű írásokra. Jól elverték a port a falusi népen, amely ugyebár egymást utánozva és túllicitálva építi — s rontja - házait, "kerítéseit Pedig régi dolog, hogy közösségek egymásra figyelve alakítják kf stílusukat, például lakóházaik megépítésében. És volt-e, van-e honnan a mintát venni arra, hogyan és miből építse fel otthonát az állampolgár s ha kell, hogyan tartsa karban? Lehetőleg oly módon,' hogy ne kelljen minden egyes ablakszárnyat iparossal, egyedi darabként elkészíttetnie. Ehhez a kellő példa, az erkölcsi táfnogatás és az építőanyagipari háttér is máig hiányzott, hiányzik. A régi épületeknek - s ebbe ma már az ötvenes évek házai is beletartoznak — védelme az utóbbi években, napjainkban kezd megvalósulni. Megszakadt végre a jó vagy rossz karban levő házak, városrészek leradí- rozása; törvényerővel kimondtuk, hogy nemzeti értékeinket képviselő épületeket nem megsemmisíteni, hanem óvni, karbantartani kell. Nálunk sokkal gazdagabb országok is ezt teszik, mert büszkék nagyapáik egykori hajlékaira. És nemcsak egy ablak átépítését teszik szóvá az állampolgárnak, hanem országrészek számára megszabják a területen érvényes építészeti stílust. Véletlenül sem tévedhet tehát egy alpesi tető» Bretagne zöld dombjai közé ... És e szabály következetes betartatása korántsem az unifor- mizálódáshoz vezet, hanem inkább az oly áhított összhanghoz. Hogy ennek a védelemnek ki kell terjednie az épületbelsőkre, maratott üvegablakokra, igényesen elkészített padlózatra, szép iparosmunkát képviselő kovácsoltvas-korlátokra, ajtókra, ablakokra, mennyezeti gipsztukkókra — Ráday Mihály televíziós városvédő műsora hívta fel tömegek figyelmét. Még időben — a pusztuló* és az enyészet évei után. Arra, hogy egy szép rézkiíincs is érték, és arra, hogy mit tesz egy városképben egy lámpaoszlop. Hogy polgári múltunk — már amennyire volt nekünk ilyen —, ittmaradt emlékei nem szégyel- nivaló örökség, amire csákányt, fejszét kell emelni, hanem olyasmi, ami széppé teheti a környezetünket, üdítő színfolté modern épületek szögletei között. És az ügynek még valami a segítségére sietett: világszerte divatba jött a .tíz éve még nevetséges kinövésnek, .a művészet vadhajtásának nevezett szecesszió, nagyapáink stílusa, a századeleji „jugendstíl”. Vagy, hogy a napjainkban közhellyé laposított kifejezést használjam: nyakon öntött bennünket a nosztalgiadivat. E polgári közelmúlt divatja. Sokáig úgy voltunk tehát múltunkkal, és főként ezzel a polgári közelmúlttal — legalábbis a szóban forgó építészet terén —, mint kamaszfiú az apjával. A régi modell szerint ugye a fiú lázad, és szét akar rombolni mindent, ami az apát jelenti. Úgy tetszik, most ebből a szempontból kiegyensúlyozottabb korszakhoz értünk, mert megvannak az anyagi lehetőségeink, a törvények adta keretek ahhoz, hogy ápoljuk régi épületeinket, melyek ugyan egyre rozogább állapotban várják a renoválásokat. Hanem most mór az állampolgárok meg az intézmények gondolkodásával van baj. Különösen' ott, ahol' harminc évig elhanyagoltak épületeket, s ma nem akarnak áldozni azok költséges megújítására. Nehezen akarják megérteni ilyen esetekben, miért állja útját a főhatóság, általában a tanács egy régi épület átalakításának, egy védett környezet megboly- gatásának. ,Hogy az újnak nem kell feltétlenül a régi helyébe kerülnie, amikor kerülhet melléje is! Sokszor úgy tetszik, a gazdák nem gazdái igazán az értékeknek s nyűgnek érzik azokat. Hát igen. Az utolsó évek technikai, társadalmi változásai „sikeresen" elidegenítették az embereket a múltjuktól. Attól a múlttól is, amit pedig magunkkal kellene vinnünk a szocializmus útjára is. Nem vonzó ma az apák komfortnélküli, ro- botos élete; nem vonzó a küszködésük és az erkölcsük sem. Ami nekik szép volt, az nekünk korszerűtlen. Pedig hát szépek voltak az apák életének a keretei. Szép volt a homlokzaton is a párkányzat meg az építtetés évszáma az apa, a nagyapa monogrammjával. Szép, a miénknél talán szebb környezetben éltek nagyapáink -, persze nem a vaksi ablakú parasztházakat sírjuk vissza. Azokban senki sem akar élni, mert azok legfeljebb múzeumnak jók. Hogy ember és környezet között harmónia alakuljon ki, ahhoz a főhatóságoknak, a kulira munkásainak el kell fogadtatniuk az emberekkel, hogy a műemlékvédelem nem holmi meddő múltban vájkálás. A fölényes, „hatósági" stílus helyett e téren ma a megértetésnek van helye. Kényszerből nem fog tízmillió állampolgár műemlékeket védeni. Pedig még nincs egészen késő. Még tehetünk valamit azért, hogy környezetünk ne váljék csupa szög let-lakótérhal mázzá. Mátyás király visegrádi palotájának vörös márvány kútja Magyar művészeti kiállítás Ausztriában A schalloburgi vár tornya a kapu alól Schallaburg nevét a magyar közvélemény nem ismerte eddig, s ez nem csoda: , egy alsó-ausztriai hegytetőn álló magányos várrom — ha .nincs valqmiféle kapcsolatban történelmünkkel —. uqyan,' mi ókból tarthatna igényt figyelmünkre? Scfialla- burg nevét azonban most. már meg kell jegyeznünk: sokat fogjuk emlegetni az Ausztriával való jószomszédi kapcsolatok címszava alatt, éppen úgy, mint a fontos külföldi, magyar vonatkozású művelődéstörténeti események .sorában. Itt rendezték meg ugyanis a Corvin Mátyás és a reneszánsz Magyarországon című kiállítást. A schallaburgi kastély eredetileg magánkézben volt. s míg a második világháború után a tulajdonviszonyok nem rendeződtek, az épület leromlott. Végül Alsó-Ausztria tartományi kormányzata vette át és 1968—74 között restau- rá Itatta a kastélyt. Schallaburg reprezentatív tanácskozások, hangversenyek színhelye. De mindenekelőtt kiállításoknak ad otthont- 1974-ben például az osztrák reneszánszt, 1980-ban a su- mér, asszír és babiloni művészetet mutatták be, jövőre a perui inka-kincsek lesznek láthatók. Az idén a Mátyás király korabeli magyar reneszánsz emlékeit állították ki: 23 teremben 893 tárgyat. A legnagyobb anyag, amit eddig bemutattak itt, -r- újabb helyiségeket is megnyitottak e célra. Mátyás királynak a művészeteket, tudományokat istá póló tevékenysége iskolai tananyag; tudjuk, hogy költők, festők, történetírók, építészek éltek udvarában, s hogy könyvtárának egy-egy megmaradt darabja ma világhírű közgyűjtemények szigorúan őrzött, féltett kincse. De, hogy a magyar reneszánsz és humanizmus ilyen szervesen simult bele a nagy európai művelődéstörténetbe, hogy ilyen sok és sokféle, ennyire kimagasló értéket teremtett, az meglepő a laikus számára. Elképzelhető azonban, hogy az itt összegyűjtött anyag, amelyhez hasonló gazdagságú a magyar reneszánszról még sohasem volt együtt — a szakembereknek is jelentett újdonságot: újabb kutatásokra ösztönözte őket. Legajábbis erre enged következtetni az a 750 oldalas (két kg súlyú) katalógus, amely részletes tárgyi leírások és színes képek segítségével végigkísér a kiállításon és számos résztanulmányt, összefoglalást tartalmaz a korról, művészetéről. Magyar részről egyébként többek között Klaniczay Tibor, Török Györgyi, Balogh Jolán, Má- íyusz Elemér neve fémjelzi a nagy vállalkozást — kiállítást megnyitotta és előszót írt a katalógusba Pozsgay Imre. Ha azt írtuk, meglepő c kincsek ilyen tömege, r.em voltunk egészen pontosak. Megható is. Történelmünkben sok nehéz, szomorú korszak volt, vesztes csata és rossz ügy, amelyekre ma is emlékeznünk kell. Itt most joggal érezhetünk büszkeséget egy kiemelkedő magyar történelmi személyiség tehetségének, alkotó szellemének eredményét látva. A tankönyvek azt írják: Mátyás életműve nagyrészt megsemmisült. Ami megmaradt, az is szétszóródott a világiban. így igaz: a kiállított tárgyak alá írt rövid szövegben nemcsak az érdekes, milyen nevezetessége van az adott könyvnek, oklevélnek, fegyvernek, ékszernek. Az is: ‘honnan való, ki adta kölcsön. A legtöbb magyar és osztrák közgyűjtemények tulajdona, de megtaláljuk itt a müncheni, bécsi, milánói, londoni, vatikáni, párizsi, New York-i és lichtensteini könyvtárak, múzeumok, levéltárak nevét is. A kiállítás rendezése mintaszerű. Egyrészt tematikai csoportosításban, másrészt időrendi sorrendben közli anyagát. Minden új egység előtt (történelem, irodalom, építészet stb.) rövid tájékoztató. Szöveg csak a legszükségesebb. A tárgy beszél. Mátyás visegrádi palotájának vörösmárvány kútja, miseruhák Esztergomból, Mátyás és Beatrix fehér márvány portréja, Hunyadi János és Kapisztrán János olajképe, Bonfini Rerum Ungaricarum Decades-e, Bonfini Cronicá- ja, a Turóczy-krónika. Minden eredetiben. Ahol ez nem lehetséges, ott segít a fotó — például a reneszánsz építészet szép magyarországi emlékeiről: a Vajdahunyad vár- ról, Egerről, Sárospatakról. Pannonhalmáról, , Siklósról. Máré-váráról. A kiállítás novemberig tart nyitva — az anyag egy részét Budapesten is bemutatják jövőre. Addig is: az Ausztriába látogató vagy átutazó- magyar turista — ha teheti — látogassa meg Schallaburgot! Nincs' hír arról, hogy utazási irodáink szerveznének oda programot, tanácsunk tehát csak az egyéni turistáknak szólhat. Ne keressék a térképen a kastélyt: még az osztrák Autóklub részletes térképén sincs rajta. Amikor az E-5-ös autósztrádán elhagyjuk a Sí. Pölten-i elágazást, jobbra feltűnnek a melki apátság falai, balra a hegyoldalban meglátni Schallaburg tornyát. Melknél kell letérni az autópályáról, innen hat kilométeren át sárga tábla segíti az autóst a kastély bejáratáig. A tárlat naponta 9—17 óra között tart nyitva. A belépő 30 schilling, az úgynevezett családi belépő (szülők és két gyerek): 60. Csoportos látogatók, diákok és magyarok kedvezményt kapnak. Gárdonyi Béla Az úgynevezett nagy-árkád udvar » Gállos Orsolya Mátyás király és a reneszánsz ugyanolyan korú házak „modernizálás” után. Läufer László felvételei
