Dunántúli Napló, 1982. július (39. évfolyam, 178-208. szám)
1982-07-24 / 201. szám
\ Gálám bosi László SZIRMOS SZÍVVERÉSEK Magyarhertelend lakóinak Korhcmytető, Bányatető, égbarlangból bújtok elő; lombsüvegü óriások pajzsotokon holdat látok. Hunyorogtok falum fölött, bajszotokról naptej csöpög. Talpatoknál, forrás buzog, jázminólbói futó juhok ereszkednek berki rétre, mező arany kötényébe. Korhánytető, Bányatető, tornyát tűzte a Teremtő öreg dombra, fületekbe harangozik reggel, este/ Szél fújta a pendelyemet, kútba szórtam gyöngyeimet, hullám alól föl is hoztam. , Kócbabámat lángbokorban ölelte a játszó idő. Korhánytető, Bányatető, oltalmazó méltóságok, pajzsotokon holdat látok. Kakasok az eperfákon, fénytallér a tollruhákon, kéken ring a kertek alja, pillangós a szilva hamva. Babusgat az Igaz-erdő, fehérebb a márványfürdö. Forog a hab, opáltükrü testet cirmol a kakukkfű. Sármányt néző hanyatt úszók, labdát ütő tusakodók fölé hajló tölgyek válla simul bársony ragyogásba. Bódé mögül kandi fenyő lesi, hogy a potykát sütő sürög-e- a serpenyővel; pecsenyéi a pecsenyével csalogat-e- boros szájat; féloldalas uborkákat támogat-e kerek polcon vörös képű paradicsom. * Sörös kupak virágba lő. Köszönget a kandi fenyő. Korhánytető! Bányatető! Bakos Gyula, Rigacz Jenő, cserkésztük a hegygerincet, nyitottuk a bátyus inget; tenyerünkről sárgarigó hussant. koccant buksi dió. Lánymarkokba zsongott barnán, héjszilánkja mennyi szoknyán csipkésedéit, ki tudja már?! Virágugró, mókás madár nem tudhatja, olyan rég volt. Látta galamb? Csak turbékolt; forgott erre, forgott arra, szemet vetett, minden magra. Hangjegyek, csöpp fecskefejek, apám előtt feketédnek. Indulót int ébenpálca, szaporázza a dalárda. Színpadra lép Szabó Pénter mátkakérő köszöntéssel. Bátki Tercsi, Finum Rózsi, Göndör Sándor csillagot hi! Gonosz Pista kopogtatsz-e? Báránybörrel betakarsz-e? Jön anyám az ágak mögött, vályú öblén malac röfög, dézsán bukó kacsa hápog, gúnarakon bosszút állok. Vesszőt vágok, kaput tárok, hallgatom a kotkodácsot. Kovács Rozi rózsán ropja, kacsingat a táncosokra; nem lobbanhat ki a kedve, varkocsa száll. Szétlebegve kurjongatnak a legények. Csörömpölnek bő edények, gőzölög a foszló csirke, paprikás a fogak inye. Dögönyözik dobok hasát, szikrát hint a gyertyánhasáb. Bőgő biztat, dong az éjjel; pördülnek a menyecskével keresztkomák, rangos vének. Tejútig búg bölcsős ének. Köröskörül Évák, Annák emelik a Szent Szűz szobrát. Mária, a jácintselymű gyönyörűség, rubinkelyhű hajnalban tér asztalomhoz, mellmelegben mazonnát hoz. Bontja bíbor keszkenőjét, liszttel tölti tekenöjét, keresztet vet a kenyérre; csituljon xa család éhe. László király zászlajára omol templom tulipánja, csizmákra leng, lakkcipökre, bocskorokat kívánt köre. Hertelendi magyarokra ne dőljön a bajok korma, ne dőljön a németekre; oltalmas vért a szerencse! Fölemelem homlokomat, csókolom a nyergeit lovat, léptetek a bércek közé, barka-arcú völgyek fölé. Égbarlangból bújtok elő; ■ Korhánytető, gányatető. Toronyiránt visszanézek, szirmosak a szívverések. Aratás Az öregember elnyújtózott a zöld gyepen, hátát nekitámasztotta az omladozó tanya oldalának. A könyörület és nem a szükség hagyta meg ezt a tanyát a határban. Néha betérnek ide a gazdaságból a brigádtagok, letesznek pár hordó fáradtolajat, aztán két-három hét múlva elviszik. Vén, középen megrepedt tanya. Rég volt, amikor itt gyerekeskedett, járta mezítláb a tarlót, meg szedte a magas jegenyék tetejéről a szarkafészkeket. Hát még, amikor aratott... akkor, is így hullámzott a sárga búzatenger, csak keskenyebb parcellákban, nem ilyen beláthatatlan táblán. Végignézett a horizontig hajló búzán. Lágyan ringott, mint a bölcső, susogott a sok érett kalász. A fia vizet merni ment a nyikorgó gémeskúthoz. Szaporán forgott kezében a vödör, a vízről játékos fénycsík tükröződött a tanya oldalára. Az öreg a fénycsíkot nézte, de az agyában súfyos gondolatok kavarogtak:- Péter! Hallod, fiam?- Hallom! — feszült a kút kávájának p, legény.- Holnap kezdhetjük!- Jó. Ebéd után szólok Po- tornai Miskának, hogy jöhet a géppel.- Géppel? — nevetett az öreg. - Tán arra a két hold háztájira? Nem kell a gép. Valósággal kívánom a kaszálást. Úgy aratunk, fiam, mint valamikor, gyerekkoromban.- Ugyan édesapám, műnek? Még a háztájiban is azért van a gép, hogy köny- nyítsen.- De nekem ne könnyítsen. Kívánom öreg csontjaimmal a munkát. Hozd le a kaszát meg a fenkövet a padlásról. A marha az udvaron tén- fergett, a jármostinó neki- döntötte farát az eperfának, dörgölőzött-vakarózott. Bent az istállóban keshedt nyerítéssel felüvöltött a csont-bőr igásló. Az akácokat lágyan simogatta a szél. A tanya mögött zizegett az érett vetés. Másnap hajnalban már a búzatábla felé lépdelt, vállán fityegett a kasza. Hatvan év nem nagy idő — mondogatta. A tanya túlsó végénél megállapodott. A nap még alig dugta fel vörös tányérját, de így is látszik, hogy ezen a helyen már érettebb. Leemelte válláról a kaszát, s mint a hímes tojást, belemártotta a pengét a búzatábla sarkába. Csak kicsit markolt, aztán meghajlította derekát, nekisuhintott. Egy nyaláb sárga búza feküdt előtte. S így ment előre, a tábla túlsó végéig. Ott visszafordult, ki akart egyenesedni, de a dereka nem engedte. No, majd beletörődsz te derék. Ahogy haladt visszafelé, érezte, hogy elerőtlenedik. Pedig még csak egy sort ment végig. Nem hagyta magát. Előre nézett, mintha attól felerősödne. Az öreg kasza már nyikorgott a kezében. Az a réqi, fiatalkori kaszálás ... ha ő most... hogy az a. Csak nagyot, széleset fogni, hadd lássák, mire felébrednek, hogy ő még most is erős ember. A rend közepén megbotlott. A mindenségit! Valahogy összeszedte magát. Minden jól menne, de mi lesz eziftán? Érezte, hogy az erő kifut a karjából, lábából, elfolyik valahová. Táncsak nem a föld szívja el? Az nem lehet, hiszen füstölt húst is evett fröstökre. Nem megy mór, mint régen. Újra meglendítette kaszáját, újra fel - jajdult. S mintha hirtelen elhomályosulna előtte a világ, hosszában elvágódott. Kaszájának nyele g mellére zuhant, karjai kétfelé vágódtak. Forrón tűzött már a nap, amikor a fia, menye, felesége nekifogott a padláson, az istállóban, a tanya minden zegzugában keresni. Aztán megérkezett Potornai Miska, a traktoros. Egyenesen a sárga búzatengerhez vezette gépét. A tanya sarkától nem messze felkiáltott: — Jöjjenek, gyorsan jöjje* neki Itt van! Az öreg, mellén a korhadt nyelű kaszával, ott feküdt hanyatt, szétdobott karokkal, fölötte búzakalászok hajladoztak, szemével belemeredt a kék égbe. Felesége is odaért. Kezét tördelve megállt fölötte. Aztán lassan, oktatólag jött ki száján a gondolat, mintha azzal még mindig használna: — Hát kellett ez neked. Mihály? Mért nem vártad meg a gépet? Nem tudtad te azt, hogy azért találták ki, éppen a te könnyítésedre is? Az asszony felzokogott. Az öreg úgy feküdt ott a sárga búzatenger között, mint valami aranyos ravatalon. Dénes Géza Szerencséje van, uram! Az én nevem valóságos történet, megírhatja, ha éppen ez a szórakozása . . . Aztán dohányt is kap érte? Ne izguljon, nem érdekel annyira, úgysem látok én abból egy árva fityinget sem . . . Azér egy fröccsöt igyon meg a jó Dadó egészségére. Megígéri? Hallottam, hogy a "Kovács Feri, vagyis a „Bicskás” meg a Kaplonczai Józsi, másképpen, „Lófogú", semmit se mondtak. Ne csodálkozzon, uram! Bugások azok, a gúnynevük pedig nevetségesen egyszerű. Bicskás zsebkéssel megszúrta a sógorát. Verekedős fajzat, az szent- *igaz, de arrafelé, már nem emlékszek hol lakik, valami Gerse vagy ilyesféle, szóval abban a faluban mindenki verekszik. Ennek a Kovács Ferinek éppenséggel nem volt szerencséje. Állítólag mór ötször leültették verekedésért. Lófogú világos, nem? Ronda egy alak, el kell ismerni, mondtam neki, hogy csináljon valamit azokkal az istentelen fogaival, mert még a legutolsó k . . . — bocsánat! - rossz lány is elhányja magát, ha ránevet ez a szerencsétlen Józsi. És tudja mi a poén? Hát ez a Lófogú egy nőér üli. . Jó,.jó beszélek az én nevemről is, csak várjon egy kicsit. Azt remélem tudja, hogy nálunk a gúnynevek nem úgy ke-' letkeznek, hogy a hasunkra ütünk és kész; ezt mór megtanulhatta. Mit szól ezekhez: „Cifra”, „Hajós”, „Doki”?... Vegyük Dokit. Kitalálja? Na . .., mondjon valamit, van magában fantázia, ha már egyszer ide keveredett... Nem szól? Először is: Doki roma, vagyis cigány, de igen jóképű, inkább gazdag digónak nézné az ember. Olyan a járása, mint valami balett táncosé - és az az alak! Uram, nem vagyok én beteg ember, elhiheti, de ami szép, az szép. Doki persze tudja ezt nagyon jól, és jaj a csajoknak, ha kezelésbe veszi őket. Értse ezt szó szerint, mert Doki szerzett valahol egy táskát, biztosan a rokonoktól emelte el, hiszen mindig a rokonaival dicsekszik, hogy ilyen fényes helyeken muzsikálnak, meg olyan nagy lóvékat keresnek; szóval a lényeg az a bizonyos táska, pikula-tartó vagy mi a szösz. Annyi bizonyos, hogy a formája hajszálra olyan, mint egy igazi orvosi táska. No, Doki vizsgálta ám a jobbnál jobb nőket, azok meg későn siránkoztak, ha ugyan siránkoztak, hogy miféle doktor úrral akadtak össze. Egyébként a becsületes neve: Lakatos Imre. Mondom már a magamét, ne sürgessen, bőven van időnk. Mindjárt az elején hasra esik, uram! Az én becenevemet egy íróféle adta: Tamási Gábor nevezetű. Nem ismeri?! Hát hányán irkáinak ebben az országban? Húsz éve is annak, hogy Gabit utoljára láttam, hanem egyszer otthon a mutter valami újságot mutatott, benne állt ennek a Gabi gyereknek a neve jó vastag betűkkel kinyomtatva. Azt már nem tudnám megmondani, miféle írás volt, de én nem csodálkoztam egy csöppet sem. Furcsa fickó volt ez a Gabi gyerek már rövidnadrágosan is. Olyan úrigyerek forma; szépen öltöztették, ha jól tudom patikus volt az apja, vót miből. Nekem meg mit vehetett a mutter? Az öreg Greuber néhanapján adott egy-két pár cipőt, ruhafélét. Zsidóholmiban jártam, kérem szépen, és tudja, ez a Tamási Gábor mégsem nézett el a fejem fölött. Még betlehemezni is elhívott a Petrik Jóskával együtt, merthogy a betleheme- zéshez három gyerkőc szükségeltetik. A betlehemes játék szövegét prímán betanultuk, onnat tudom ma is, hogy „akkorát zikkeátem-zökkentem .. Nem érdekli a betlehemezés? Muszáj köll hallgatni, mert a nevem szorosan összefügg vele. . . Csak egy kis kitérőt engedjen meg uram, azután gyorsan befejezem . . . nevetni fog, az hétsz ... — bocsánat.. . Kitaláltam, hogy menjünk el betlehemezni a párttitkárhoz is. Nem voltam én buta gyerek, tudtam én kérem, hogy a betlehemi Kisjézusra nem kíváncsi a párttitkár, viszont azt is tudtam, hogy titkár elvtársnak van két kicsi fia, azok meg biztosan örülnek a komédiázásunk- nak. Na, szóval elmentünk odo, de mielőtt bekopogtattunk volna, átalakítottam a betlehemet: vörös csillagot festettem a tetejére! Jó ötlet volt, mi? Végeredményben a gyomrom az oka mindennek. Annyi' történt, hogy a Karsaiéknál nem bírtam a gyomrommal. Éhes voltam kérem szépen, de azokban az időkben még a parasztok is éheztek. No, a Jóska illendően megkocogtatta Kar- saiék ajtaját, a Gabi gyerek meg azt kérdi: „szabad betlehemezni?" Tudja uram, a játék így kezdődik, azután kinyitják az ajtót, mert a legtöbb helyen akkoriban még várták a betle- hemeseket, hiába volt az agitáció a papok e'len. Karsaiéknál sem volt másképp, kiszóltak, hogy szabad. Erre az én két pajtásom bement a betlehemmel, én meg kint maradtam, mert a játék így írja elő. Nekem csak akkor köll a játékba kapcsolódni, amikor az egyik pásztor elrikkantja magát imigyen: „Gyere be Dadó, mert odakinn megfagyó". No, ha azt az emberfia meghallja, be kell ugrani, és uram, hozzá kell tennem, hogy a betlehemes játékban ez a leglátványosabb szerep. Semmi pénzér nem lettem volna pásztor, a Dadó szerepe éppen nekem való vót. V/isszatérve Karsaiékhoz, az történt, hogy a pásztorok, vagyis az én pajtásaim nem szóltak ki. Elfeledtem már miféle galiba jött közbe, de én csak vártam, vártam, kínqmban sétálgattam a keskeny folyosón. Egyszer csak hallom ám Gabi hangját: „Gyere be Dadó!...” Beugrottam én, abba nem vót hiba, de tudic hová uram? Sonkák, kolbászok közé kerültem! Eltévesztettem az ajtót vagy mifene. Azután a fölséges illatok megzavarták az eszemet; mást nem mondhatok kérem ma sem, annyi év elmúltával. Megfeledkeztem én a betlehemi Kisjézusról, csak a hú< sok, azok a gyönyörűségek érdekeltek. Leránciqáltam madzagukról a kolbászfüzéreket, sonkát is raktam a kabátom olá, aztán usgyi! szaladtam, mint az eszeveszett. . . Végeredményben ennyi vóna, ami a nevemet illeti, a többi, hogy a patikus elrendezte a dógot, hogy Petrik Jóska másnap megütött, nem tartozik ide. Azt sem tagadom: azóta vót már iá nnr balhém, de hát ezt úgyis tudia. különben nem itt beszélgetnénk . . . Dadó lettem hát, tizenhárom éves korom óta ígv hív a világ, még a jó édes mutter is. Bent is Dadó vagyok, kint is ... HÉTVÉGE 9. Magyarhertelend, 1980. szept. 4. Püspöky István: Vándor Árgyélus , Sárközi Gábor Dadó
