Dunántúli Napló, 1982. július (39. évfolyam, 178-208. szám)

1982-07-22 / 199. szám

1982. július 22., csütörtök Dunántúli napló 3 Cinna és Augustus császár a darab egyik jelenetében (Safranek Károly és Györy Emil). Fotó: Cseri László Táncosok Székelyföldről Kedden este Mohácson lé­pett föl a Csíkszeredái tánc- együttes, amely a Kaposvári Mezőgazdasági Főiskola ven. dégeként járja a Dunántúl városait, falvait. Este a fonó­ban című műsorukban Nyárád menti, csíki, Homoród vidéki székely táncokat, valamint mezőségi román táncokat és népdalokat mutattak be nagy közönségsiker mellett. A Székelyföld egyes falvai­ban még ma is élénk táncéle­tet találunk, és a táncosoknak nem kell külön kosztümöt csi­náltatni az előadáshoz: a legtöbb házban még őrzik a régi viseletét, ha a hétközna­pokon már nem veszik is föl. A csikszeredaiak ebből a vi­lágból mutattak be szemléletes életképeket. Bölcs Augustus dilemmája Corneille Cinna c. drámája a Barbakán bástyában Rendet, fegyelmet tanulnak Fiatalok nyári munkán A z idén nyáron a korábbi évekhez képest jóval több ba­ranyai vállalat jelezte, hogy a vakáció idején szívesen alkalmazna tanulókat idénymunkára. Mint a megyei tanács munkaügyi osztályán megtudtuk,' 140 e munkahelyek száma, s ezek a vállalatok, üzemek lapunk hasábjain is hir­dették munkaerőigényüket. Mintegy hétezer fiatalt kerestek, illetve keresnek, s a pillanatnyi munkaerőgondok megoldásán túl távolabbi, pályairányitási célokban is gondolkodnak. Mit tesz egy bölcs római uralkodó hatalma teljében, ha összeesküvést szőnek ellene? Vagy letöri és fejeket vesz (ezúttal is), vagy kegyelmet gyakorol, azaz választ az ál­lambiztonsági szervek és a bí­róság gyors, precíz munkája vagy a talán kockázatosabb, de engedékeny, a közelítő megér, tés toleránsabb politikája kö­zött. Esetleg a csöndes szám- vetésig is eljut, önmagával — anélkül, hogy az elkövetett hi­bák özönét nyílt, széles körű és teljességre menő igénnyel beismerné, feltárná Róma, a szenátus és a provinciák előtt. Mindez a római birodalom fénykora kezdetén, Octavianus Augustus uralma delelöjén kis­sé paradoxon hangzik. Pedig a Cinna erről szól. És a Cor- neille-mű magyarországi ősbe­mutatója a Pécsi Nyári Szín­ház keretében épp ezért elkö­telezetten a mához kíván szól­ni. Történelmi asszociativákra ösztönözve, különös tekintettel a tegnapelőtt, a tegnap és jelenünk politikai gondjai, tendenciái okán. A mű lényegét illetően: a császár a fogcsikorgató kegye­lemgyakorlás alternatíváját vá­lasztja a besúgott lázadókkal, ha úgy tetszik, ellenzéki vagy ellenzékieskedő fiatalokkal szemben. Az összeesküvők ugyanis huszonévesforma fiata­lok. Vezérük Cinna s jó barát­ja, Maximus. Mindketten had­vezérek, a császár közvetlen tanácsadói. Az összeesküvést egy személyes motiváció is tü­zeli. Emília, Cinna kedvese — akit a császár lányaként hal­moz el minden földi jóval — titokban apja haláláért eskü­szik bosszút. Apja ugyanis, aki gyámja, nevelője volt a csá­szárnak, amikor még nem volt császár, véres „proskribció” áldozata lett. Magyarán: az egyeduralomra törő fiatal Oc­tavianus potenciális ellenfelét látta benne, így — biztos, ami biztos — eltette láb alól. A bosszú végrehajtása előtt azonban a császár tanácsot kér éppen Cinnától és Maxi- mustól: uralkodjon-e császár­ként, vagy legyen polgár egy demokratikus (köztársasági) ál­lamrendben? Cinna az előbbi­re beszéli rá, hogy tervüket ne keresztezze. A konspiráció azonban kitudódik, de ezúttal „a nyakazás elmarad”... A nemzet, a haza érdeke ezt kí­vánja. Nógrádi Róbert és Szegvári Menyhért rendezése voltaképp ezt a gondolatot hangsúlyozza, felvázolva a minden áron va­ló ellenzékiség zsákutcáját is. És nem kendőzve a hatalom birtokosának nehéz, ellentmon­dásos helyzetét sem, midőn a „minden a legnagyobb rend­ben” nagy illúzióját legköze­lebbi jó emberei rombolják szét. A rendezők okosan, át­gondoltan bontják ki a darab néhány fontos, közvetlen poli­tikai töltésű rétegét. Például azt, hogy az uralkodó fizikai megsemmisítése után a fiata­loknak az ég világon semmi­féle koncepciójuk nincs a jö­vőre nézvést. Jótékony hang­súlyt kap az is, amit a hata­lom birtokosa csöndes mono­lógjában önmaga előtt elis­mer: „ __Augustus, szállj ma­g adba / Miért kíméljenek? Kit kíméltél te meg? / Gondold meg, mennyi vér mocskolja ke­zed, / Hány pirosló patak dőlt Macedóniára / S fakasztott újakat Antonius bukása / S mennyit Sextusé ..." Lívia csá­szárné józan, okos érvelése is figyelmet kelt: ráébreszteni az „imperatort” arra, hogy ezút­tal éppen a kegyelem gyakor­lásában mutatkozhat meg a hatalom ereje. A megoldás: élet. Sőt, megkettőzött biza­lom, konzuli kinevezés, rég óhajtott frigy stb. A befejező gondolat szép, fölemelő és didaktikus. És szimplifikál. Le­egyszerűsíti azt, ami nagyon is bonyolult: „Augustusról pedig ti legyetek tanúk: / Ki mindent megtanult s tudott elfeled­ni ..." Bár a gondolat egyér­telmű, tovább gondolkodásra késztet. Nem mindegy, mikor mit tudjunk elfeledni! És va­jon mit ér a legnagyobb nagy­lelkűség, ha esetleg „elfele­dünk" válaszolni a gyerekeink kérdéseire? . . . A színészi játék — mint szí­nészi játék — korántsem egy­séges. Az előadás kb. első harmadában a darab tisztes szövegfelmondásnak hatott. Azután, fokozatosan, a kibon­takozó alapkonfliktus medré­ben szép, összehangolt pro­dukció részesei lehettünk. Kü­lönösen élvezetes volt Augus­tus sokszínű alakjának megje­lenítése Györy Emil megfogal­mazásában, a darab közép­ponti hőseként. Vári Éva erő­teljes, határozott személyisé­get rajzol meg Lívia szerepé­ben ; Safranek Károly a cím­szerepben halvány, nincs át­ütő ereje. Vajek Róbert Maxi- musa árnyalt, hiteles alakítás; And rész Katalin eleinte egy verses szöveget mondó szép fiatal lány, majd egyre több színnel rajzolja meg Emilia kemény, határozott karakterű, vívódó emberi portréját. Kato­na Ágnes (Fulvia), Sípos László (Euphorbos), Melis Gá­bor (Euandrosz) és Kovács Dénes (Polycleitos) eredménye­sen járultak hozzá a produk­ció sikeréhez. Húros Annamá­ria díszlete és jelmezei stili­zálton is korhangulatot árasz­tanak; Kircsi László zenéje át­ütő erejű. (Főképp a hang­szóró közelében.) A mű szöve­gét Nemes Nagy Ágnes átül­tetésében hallhattuk. Wallinger Endre Pár hetes nyári munkán levő diákokkal találkozom a tsz-ben, háztájiban, maszek üzletben, otthoni házépítés körül és ré­gészeti ásatáson. Dolgoznak aratás utáni tarlóégetésnél és vízhordásnál. Van olyan munkahely is azonban., ahol korszerű nagy­üzem életébe pillanthat bele a 14-18 éves fiatal. Ilyen például a Pécsi Sütőipari Vállalat Engel úti kenyérgyára és sütemény­üzeme, ahol ottjártunkkor 9 fia­tal dolgozott. Ez az idei nyáron különösen meleg iparág egész évben, sőt évek óta létszám­gondokkal küzd. Még az Engel úti korszerű üzem is, amely tisz­taságával, az épületeket körül­vevő parkkal, ápolt gyeppel sok mindenre emlékeztet, de a leg­kevésbé gyárra, termelőüzemre. Nagy Lászlóné személyzeti és oktatási előadótól megtudjuk, hogy az ötnapos munkahétre való átállással nőttek a lét­számgondjaik, és ahogy meg­kezdődtek' a nyári szabadságok, a Pécsi Sütőipari Vállalat is ke­resett diákfiatalokat a nyári hó­napokra. Negyvenhat tanulót kívánnak foglalkoztatni a vaká­ció ideje alatt, a most itt dol­gozók 14-18 évesek. Júliustól a főiskolások, egyetemisták is munkába állnak. Egészségügyi könyvecskével, üzemorvosi vizs­gálat után kezdhetnek dolgoz­ni, naponta 8 óra a munkaidő, és 12 forint órabért fizet a vál­lalat. A fiatalok általában egy hónapra kötnek szerződést, és mintegy kétezer forintot visznek haza. Az alapórabéren túl tel­jesítménybért is fizetnek. De: — A most itt dolgozó gyere­kek közül eqy sem akar végleg a sütőiparban dolgozni — mondja az I. számú üzem veze­tőié, Osztrogonácz István. — Leendő gimnazisták, szakmun­kástanulók lőttek ide a nyárra. Az a céljuk, hogy hasznosan töltsék a vakáció néhány hetét, meq biztosan más szemmel néznek majd arra a ruhada­rabra is- amit az itt keresett pénzen vesznek. Finta Ildikó barátnőjével, Szűcs Mónikával pár napja ér­kezett a kenyérgyárba. Az idén végezték e| a nyolcadikat, a Dobó utcai Gimnáziumban fog­nak továbbtanulni, és június ?0-tól dolgoztak itt eav hóna­pot. Utána jut méq idejük ba­latoni táborozásra is. Ahogy véqiqmegyünk a ke- lesztést, sütést végző vonalon, a kemencék végénél, ahol ki­jön a ropogósra sült friss ke­nyér, újabb két kislánnyal, Bori Csillával és Kun Eszterrel talál­kozunk. Megállás nélkül szedik le a lassan mozgó szalagon elébük érkező kenyeret, és rak­ják az alumíniumrekeszekbe. Óránként 1000 darabot. Egy felnőttet helyettesít most a munkájuk, amiben bizony elfá­rad nyolc óra múltán a kezük, lábuk. Csilla ruházati kereske­delmi tanulónak megy ősztől, Eszter a Dobó utcai Gimná­zium ének-zene tagozatára. Ez előtt azonban még egy nyári vándortábor és egy csehszlo­vákiai utazás várja őket. — Úgy beszéltük meg otthon' — mondja a 14 éves Csaló Zsolt, miközben ragasztja a címké­ket a szalagon érkező kenye­rekre —, hogy amit itt keresek, takarékba tesszük, hogy legyen mivel kezdenem az életet a szakmunkásképző elvégzése után. Nekem egyébként minden barátom dolgozik a nyári szü­netben. Van, aki a Gázműhöz ment, van aki az építőiparba, de mind keresnek valamennyit a nyáron. Ezt mondják a sütőüzemben dolgozó széchenyista lányok is, Horváth Ildikó meg Bíró Éva, akik ősszel kezdik a negyedik gimnáziumi évet. Jól érzik ma­gukat itt, a süteményüzem szép, tiszta környezetében. A zsemle- morzsát készítik a visszaérkező száraz péksüteményből. — Mit tanulnak meg itt a gyerekek? - kérdezzük üzemi körsétánk végén Osztrogonácz István üzemvezetőtől. — A rendet elsősorban — hangzik a válasz. — A tizennégy —tizennyolc éves fiatal esetleg először találkozik ezeken a munkahelyeken az üzemszerű fegyelemmel. Azzal, hogy pon­tosan kell megjelenni, pontosan és precízen kell elvégezni a kapott feladatot. Talán itt kez­dődik valahol az életre, a mun­kára való felkészülés, így bizo­nyos, hogy nem haszontalan a tizenévesek számára az itt eltöl­tött pár hét. Igaz, ők nem pék­nek készülnek, nekünk mégis segítséget jelent a munkájuk, és szívesen fogadjuk őket. Gállos Orsolya Összefogva — ésszerűbben, gazdaságosabban! Élünk magunknak (2Ö Vélemények a „színes, sokoldalú” közművelődésről A közművelődési intézmények együttműködésének problémáit vizsgáló cikkünk befejező ré­szében Ujváriné Füzy Ágnes, a pécsi Városi Tanács közművelő­dési csoportvezetője a beszél­gető partnerünk. — Abban az értelemben, ahogy felvetette, sajnos, aligha beszélhetünk koncepcióról. Ilyen koncepció megalkotására, végrehajtására munkánk adott keretei, lehetőségei közt egy­szerűen nincs is mód. Miért?... Először is mert igazi, átgondolt tervezőmunkát nem tudunk vé­gezni, ezt ugyanis a közműve­lődés jellege meg az alapos előkészítésre időt nem engedő határidők egyaránt lehetetlen­né teszik. Munkánk jelentős ré­szét az adminisztráció tölti ki. Átgondolt tervek kidolgozása, egyeztetése, végrehajtása he­lyett részben hétköznapi rutin­munkával, részben „jelentés­gyártással” foglalkozunk. — Jelentkeznek-e munkájuk­ban országos, általánosabb gondok is? — Mindenekelőtt a művelő­dési házak munkájának, „profil­jának” régóta tartó válságát, kidolgozatlanságát érezzük. Ez­zel is összefüggően sok problé­mánk származik abból, hogy Pécsnek sok művelődési háza, vagy ilyen jellegű intézménye van. Ám ennek ellenére nincs olyan jellegű központja, amely a házak, klubok gazdája lehet­ne abban az értelmében, hogy közös munkára hívná, szervezné őket. Az ilyen feladatot is ellá­tó „Dozsó" munkáját számos szakmai, fenntartói gond nehe­zíti. Nagy probléma az is, hogy az üzemi, szakszerveze­ti, illetve szövetkezeti műve­lődési munkát a legtöbb he­lyen csak egy, sokféle fel­adattal megbízott, nem is min­dig kellőképpen szakképzett személy végzi. így vagy nem jut a művelődési házra ideje, ere­je, vagy belerokkan a magá­nyos küzdelembe a parttalan, képlékeny feladatokkal. Egyéb­ként néhány fontos kérdésben még az irányító szervek között sincs pontos, kölcsönös egyez­tetés. A városkörnyéki települé­sek művelődésének felelősei va­gyunk hosszabb idő óta, de igazi gazdák mind a mai napig nem vagyunk, mert nincs hatás­körünk, csak felelősségünk van. Ha egy városkörnyéki művelő­dési háznak gondja van, mi je­lezzük ezt a megyei tanácsnak, mert az anyagi eszközökkel to­vábbra is ott rendelkeznek. Szorgalmazzuk mind az intéz­mények, mind egyes művészeti és más csoportok, körök közös fenntartását, de erre még ke­vés a példa. Sokkal többet kell tennünk a jövőben a tartós, művelődéspolitikai megfontolá­sokon alapuló együttműködé­sért más területeken is. — A Szakszervezetek Megyei Tanácsának a művelődési há­zak munkájával kapcsolatos fel­adatai az év elejétől megvál­toztak — mondja dr. Bödő László, az SZMT kulturális, agi- tációs és propaganda osztályá­nak vezetője. — E változás lé­nyege, hogy a szakszervezeti intézmények munkájáért ezen­túl nem nekünk, hanem — vég­ső soron — az országos szak­szervezeti ágazati központnak tartoznak felelősséggel. Ezt a módosulást arra kívánjuk fel­használni, hogy még jobban se­gítsük, ám egyben ellenőrizzük is a szakszervezeti intézmények munkáját. Sajnos, a központi anyagi támogatások csökkené­se őket is egyre inkább a pusz­tán bevételt hozó rendezvények szervezésére kényszeríti. Már csak ezért is szükséges, hogy az állami irányítás a jövőben ne csak elismerje, hanem fokozot­tabban dotálja is a lakóterüle­teken végzett közművelődési munkát. Mi is keveselljük a kö­zös fenntartás példáit, és szíve­sen szorgalmazzuk az értelmes, közös akciókat. Ehhez azonban az is szükséges, hogy a tanács volóban mind többször kezde­ményezzen. Eddig sem mond­tunk az ilyen kezdeményezések-« re nemet, a jövőben még jobb partnerek igyekszünk lenni. De a közös koncepció, az együtt­működés új formáinak kezde­ményezését az állami szervektől várjuk, már csak azért is, mert náluk van meg az ehhez kívá­natos nagyobb tapasztalat, át­tekintés és szakmai tudás . . . * A szakemberek látják tehát, hogy az évtizedes formák, a (nem feltétlenül mindig értékes) helyi, szakmai „sajátosságok", a sündisznóállásba húzódó passzivitás nem célravezető. A régi igazságot: „összefogás a gyengék erőssége”, úgy tűnik, mégis inkább csak szavakban ismerik el. Egész társadalmi életünk ke­resi a racionalitás, az ésszerű­ség, a hatékonyság új útjait. Leginkább gazdasági egysé­geink — a vállalatok, szövetke­zetek, mezőgazdasági üzemek - mutatnak jó példát arra, ho­gyan kell ésszerűbb, jövedelme­zőbb, termelékenyebb szerve­zeti formákat, struktúrákat ki­alakítani a megváltozott körül­mények között. Kérdés: ha a közművelődés nem keresi az együttműködés, az innováció új formáit, lehetőségeit az eddi­ginél jobban, lépést tud-e tar­tani a fejlődéssel, nem kerül-e behozhatatlan hátrányba az élet más területeihez képest? Ha ezt a napról napra növekvő hátrányt be akarjuk hozni, a legkevesebb, amit megtehe­tünk: az összefogás, a közös munkák, akciók, a fölösleges, az anyagi erőket is apasztó párhuzamosságok elkerülésére. Ha „mások”, többek, többen járnak egy művelődési házba, ott nyilván többet kell világí­tani, takarítani, télen fűteni. Tudomásul kell venni, hogy az együttműködés — kivált, ha nincs „bejáratott” gyakorlata — gondos egyeztetést, türelmes diplomáciát és nem kevés több­letmunkát igényel minden rész­vevőtől, és a fenntartók, felelős irányítók dolgát is növeli. A sok helyütt magányosan, igazi partnerek, támogatók nélkül küzdő népművelők azonban már „csupán" szellemileg is profitálnának az együttműkö­désből, mert — másokkal esz­mét, gondolatot cserélve - meg tudnák osztani gondjaikat. En­nek eredménye pedig minden­képp gyümölcsözne. Varga János

Next

/
Oldalképek
Tartalom