Dunántúli Napló, 1982. július (39. évfolyam, 178-208. szám)
1982-07-03 / 180. szám
Pécs nagy kísérlete. Lestük, figyeltük: mi születik a több' éves munka után? Felújítottak mindent az úttest alatt, s aztán jött a felszín. Az új lámpák, a járdák elbontása, a faltól falig betonozás, a telekhatárokat jelző macskaköves raszter, a középütt kanyargó sekély vízelvezető „árok", aztán az aszfaltozás. És megnyílt Pécs első sétautcája. Különös hangulatai vannak ennek az utcának. Más reggel és más délután. Megint más télen és más nyáron. Kora reggel a Széchenyi tér felől söpör végig rajta a kelő nap sugara, délután meg a ferencesek temploma felől búcsúzik. Mások járnak itt reggel és mások délután. Egyszer sietős, sehová sem pillantó emberekkel van tele, máskor meg ráérősen kirakatokat nézegetőkkel. Az este meg egy meseszerű világ, amikor a lámpagömbök aranyszínű fénye borít el mindent. És ez a Sallai utca ma mégis valami megmagyarázhatatlan képződmény. Elkezdték a házak homlokzctfelújítását, aztán véget is ért ez a PIK-házakkal. Gyalogos övezetnek nyilvánították, aztán az autók a nap minden szakában áttüzelnek rajta — természetesen célforgalomban, mivelhogy a forgalom célja eljutni a Jókai térről a Váradi Antal utcához, vagy viszont. Kirakták a növényekkel te i hordókat, de elfeledkeztek a sétautcához elengedhetetlen székekről, padokról. És. . . ez a sétautca délután fél 6-6 körül elnéptelenedik, mert az üzletei egymás után bezárnak. Ilyenkor már nem érdemes magáért a Sallai utcáért bemenni a Sallai utcába; a késő délutáni, esti órákban azok sietnek végig rajta, akiknek ez a legrövidebb út. Mi lesz veled, Sallai utca? A kérdés már rég megfogalmazódott. Egyik válaszként elkészült a DTV-nél egy tanulmányterv egyes épületek eredeti formában való visszaállítására, új üzletportálokra, kirakatokra, ajtókra, kapukra, új feliratokra, cégérekre. A másik válasz az a közelmúltbeli tanácsi vb-hdtározat, amely utasítja a kereskedelmi osztályt, hogy a kereskedelmi és a szolgáltatói iparengedélyek kiadásánál, a helyiségek kiutalásánál a határozatot megalapozó rendezési alapelveket tekintse iiányadónak. Eszerint a jelenlegi kisüzletes jelleget kell erősíteni, mert ez okozhatja a legkevesebb zavart az áruszállítás miatt. A másik, hogy napirenden kell tartani az üzlethelyiségeket elfoglaló, egyéb funkciójú szervek kitelepítését. Ilyen pl. a Köztisztasági munkafelvevő irodája a 40-es számban,, az ügyvédi munkaközösség az 1-es számban (ezzel és a szomszédos szűcsrészleg helyiségével lehetne bővíteni az idegennyelvű könyvesboltot), a Fényképész Szövetkezet riportirodája a 18-as számban, a VILLGÉP felvevőhelye a 23-as számban ... Másutt profilváltóst tartanak indokoltnak: a 4-es számban lévő mini-élelmiszerbolt kávé-tea szaküzlet lehetne, a 38-ban lévő olcsóélelmiszerbolt — a mostani profil áttelepítése révén — különlegességi élelmiszerbolt lehetne... És eay „húsbaváaó” dolog a tanács házatáján: az UNIBER- székhóz (7-es szám) földszintje - valamikor 1950 előtt a Rup- pert-féle konfekcióház — tehát üzlet! — volt, most pedig... Mi minden lehetne itt, ha visz- szaalakítanák üzletté a tökéletlen irodahelyiségeket! Ez egy végtelenül minimális program, de még ennek a gyors végrehajtása is csak nehezen képzelhető el. A kérdés egyszerű: lehet-e cserehelyiségeket adni? Hát erről van szó! És a DTV programja, ami szintén ajánlatszintű? Amikor erről beszélgettünk Kistelegdy István és Dévényi Sándor építészekkel, kevés optimizmust szívhattunk magunkba. Az okot nem nehéz megfejteni: a legjobb szándéknak, a legszebb elképzelésnek is az útját állja a pénztelenség, s ha ehhez a nehézségekbe való belenyugvás is társul.. . Kétségtelen, hogy a tanácsnak nincs törvényadta ráhatási lehetősége az elképzeléseinek a keresztülvitelére, leginkább csak a partner vállalatok, magánkereskedők és iparosok együttműködési készségére számíthat, ez pedig - éppen a vélt vagy valódi költségesség miatt — ritkán jön össze. De nem is biztos, hogy erre van szükség! A régi üzletnegyedek kialakulásának az útját sem valamiféle „központi akarat" egyengette, mégis olyanná váltak, hogy nyüzsgést vontak maguk köré. Most is inkább olyan helyzetet kell teremteni, amelyben az érdekeltek maguktól is a kívánt irányba fordulnak. Egy-két sugalmazott, netán támogatott jó példa ragadós lehet, megmozdíthatja a többiek fantáziáját. * Az említett tanulmány egyik érdekessége, hogy minden egyes működő Sallai utcai üzletnek kínál egy-egy sajátos cégért. De vajon kell-e mindig cégér? Nem biztos, hogy a cé- gértelenség évtizedei után most a maximális cégérességre kellene törekedni. Valamikor ugyan bevett szokás volt ^ az utcák fölé akasztott hirdetőtábla (a cégérek legegyszerűbb formája), de ezt aztán sikerült egy jól irányzott rendelkezéssel kiiktatni az életünkből: bevezették a senkit nem zavaró „objektum" után fizetendő közterületfoglalási díjat. Ez irtotta ki az évszázados hagyományú borbélytányért is. Ha most ismét a cégérek felé próbáljuk irányítani a figyelmet, gondolkodni kellene az említett rendelkezés jövőjéről is. Mégis: kell-e mindig cégér? Ha már mindenáron felelevenítünk, más régi fogások újrafogalmazására is gondolhatnánk. Voltak szép cégtáblák, kirakatok és ajtók melletti táblák, s e forma oly elterjedt volt, hogy eltartott egy külön szakmát is, a címfestőkét. Ma vajon hány ilyen mester él, dolgozik Pécsett? Aztán a kirakatok... Érdemes végignézni a mai Sallai utcai kirakatokat: jó részük bizony alig érdemeset a figyelmünk felkeltésére. Mintha úgy vélnék: mindegy, hogyan töltik ki a rendelkezésre álló teret. Itt lehetne talán a leggyorsabban elérni a leghatásosabb utcaképformáló változást. Kirakatot amúgy is kell rendezni, hát miért ne lehetne akkor azt egy „magasabb cél" érdekében összehangoltan (irányítottan?) csinálni? Tegyük fel még egyszer a kérdést: mi lesz veled, Sallai utca? Jó volna valami módon meggyorsítani a homlokzat-felújításokat. Tudjuk: kevés a hivatalos lehetőség a magántulajdonú házaknál...., de talán ilyen esetben módját lehetne találni, persze, ha tényleg akarjuk, hogy mielőbb szép legyen ez az utca. Aztán módját kellene ejteni annak is, hogy a néhány, a hely szellemétől idegen funkciójú szerv kitelepüljön innen. Gondolkodást érdemel a mértéktartó cégéresí- tés is. Említették, hogy .Kőszegen az egybehangoltság érdekében a helyi tanács csináltatta meg. És nálunk?... Sort kellene keríteni a tervezett profilváltások mielőbbi végrehajtására is. És az ülőalkalmatosságok ... A DTV-nél mozgatható — a lámpaoszlopok körül elhelyezhető - ülőbútorokra is készült tanulmányterv, nem tudnak azonban arról a tervezők, hogy a kivitelezésre intézkedtek-e. Az is jó volna, ha el lehetne érni: járművel csak azok hajthassanak be a Sallai utcába, akiknek ott tényleg dolguk van. Hallottunk pl. olyanról, hogy útvonalengedély ... A végére hagytuk a csattanót: az Utca napi életének a meghosszabbítása érdekében változtatni kellene ta nagyon is merev nyitvatartási szokásokon. Előbb-utóbb a vásárlók is megszoknak: érdemes a Sallai utcába este 8-kor is elmenni, mert bizonyos do'gokat ott és akkor még meg lehet vásárolni. Hársfai István Aki visszajön, mind azt mondja: csalódott. Az álmok lágerré, rossz minőségű ebéddé, összegyűrt lepedőkké, negyvenszemélyes hálószobákká, időnként késsel hadonászó táborlakókká, karanténná, az ígértnél kevesebb fizetéssé válnak. Minden bizonytalan lesz. Akik nekiindulnak a határnak, igazából először akkor néznek farkasszemet a kilátás- talansággal, amikor kikerülhe- tetlenné válik az igazság: nincs minden úgy, mint a mesékben, a levelekben, a szép kiállítású magazinok színes fotóin. Kanada, Ausztrália, Dél- Afrika nagyon messze van a pécsi Széchenyi tértől, a Kossuth mozi kényelmes székétől, a Nádor fapados sörözőjétől, a határ innenső oldalától. r Ábránd és ébredés Ugyan, mi lenne Cs. Z.-n abból, amit kintről hozott? Fekete cipője, elegánsan csíkos sötét nadrágja, bőrdzsekije, a kezében szorongatott reklámtáska, mind hazai. — Nem is lehetne onnan semmi holmim — mondja. — Akik disszidálnak, azok nagyon gyorsan ráébrednek: elenyészően kevesen tudnak kocsival visszajönni ... ' Cs. Z. 1956-ban született. A magyarszéki fiatalember 1981. augusztus 8-án Jugoszlávia felé indult — szabályos útlevéllel — egy barátjával, onnan mentek át Ausztriába. Maribornál lépték át a két ország határát. Ittak egyet rá: sikerült, nyeregben vannak .. .* — Már két-három hónapja tervezgettük a barátommal, hogy disszidálunk. Meglehetősen rendezetlennek éreztem a családi körülményeimet. Arra gondoltam: kint megszedem magam, s ha anyagilag sínen vagyok, kihozom magamhoz a családom is.' — Sínen? — Úgy értem: ha elég pénzt gyűjtöttem. — Hova akartak menni? — Az NSZK-ba. De aránylag gyorsan kiderült: ez az ország nem fogad. így Ausztriába regisztráltunk. — Hol? — A Bécs melletti traiskir- cheni lágerben. — Oda hogyan kerültek? — Amikor Jugóból átértünk az osztrák oldalra — egy Nyu- gat-Németországban dolgozó vendégmunkás vitt bennünke.t gépkocsiján a határig, ahonnan azután gyalogoltunk —, elmentünk Bécsbe. Másfél hétig voltunk itt, a főpályaudvar előtt van egy füves térség, ott aludtunk — sokádmagunkkal — hálózsákban. Reggel jött a csendőr, felébresztett bennünket, este megint ott feküdtünk le. Nem csináltunk semmit, fogalmam sincsen, mire vártunk. Pénzünk még volt, megnéztünk egy-lkét horror-és szexfilmet... Próbáltam munkába állni, de a munkaadók - szabályos papírok hiányában — nem fogadtak bennünket, ez kockázatot jelentene nekik. Tíz napig így éltünk a füvön ... Kerestük a régebb óta kint élő magyarok társaságát, kértük a tanácsukat, de egyrészt az újonnan érkezőket nem fogadják be — teljesen egyedül marad az ember -, vagy adnak egy tanácsot — mint nekünk egy légiót megjárt magyar —: menjünk lágerbe. - De ezt nem akartuk, a lágerekről nem sok jót hallani ... Egy romos épület _ De végül mégiscsak a traiskijrcheni lágerben kötöttek ki. — Már előzőleg elhatároztuk: hazajövünk. — Ilyen gyorsan? Hiszen alig voltak kint 10-12 napja. — Elfogyott a pénzünk. Nem volt mit ennünk. Elindultunk a bécsi magyar nagykövetség felé, de rossz megállónál száll. HÉTVÉGÉ tunk le a villamosról. A sarkon találkoztunk egy kint élő magyarral, ő megint csak a lágert javasolta. Óvott bennünket a hazatéréstől, a disszidálásunk következményeitől. Elindultunk a láger felé, de amikor megláttuk, megint visszafordultunk ... — Miért, milyen a traiskir- cheni láger? — Ijesztő, kívülről is. Valamikor kaszárnya lehetett, U alakú romos épület, betört ablakokkal, az ablakokban száradó szegényes ruhadarabokkal. Olyan volt első pillantásra, mint egy börtön. De nem volt más választásunk: egy lengyel csoporttal besodródtunk. Karantén-lakók lettünk. A karanténból meghatározott ideig nem lehet kijönni. Nekem szerencsém volt, „csak" három hétig voltam ide bezárva. Esténként szobaellenőrzés van, mert nem ritkák a csetepaték, néha a kés is előkerül. Itt, a kihallgatáson tudtam meg, hogy az NSZK nem fogad disz- szidenseket. Maradt Kanada, az USA, Ausztria, a Dél-Afrikai Unió és Ausztrália. Én az utóbbiba regisztráltattam. — Hol van Ausztrália? — Keveset tudok róla. A déli féltekén, sivatagos terület, szigetek vannak körülötte. A fővárosa? Nem tudom . . . — Milyen messze van? — Nem tudom .. . Hétezer kilométerre? Kész, kifújt... Teljes üzem van a Tiszán a második vízlépcsőnél. Felduzzasztották a folyót s a jászsági, illetve a nagykunsági főcsatornákon keresztül öntözővízzel látják el az Alföld csapadékban szegényebb részért. Innen kap öntözővizet a Jászság és a Kunság jelentős része, valamint Törökszentmiklós, Mezőtúr és Öcsöd környéke. A kiskörei vízlépcső mellé épült villamosenergia-telep pedig a csúcsidőben besegít az országos elektromos hálózatba. A képen: A kiskörei duzzasztó előtti tározó tó egy része. M — Végül is kijöhetett a karanténból. — Ideje volt, mert nagyon rosszul éreztem magam. A régi lakóknak fel kellett vinni az élelmet, eltűntek a hátizsákok, amíg van pénzed, haver vagy, kölcsönöket kunyerálnak, amit soha nem kapsz vissza . .. Munkát vállaltam, hetente fizetnek, de az első hét végén pontosan a felét kaptam annak, mint amit ígértek. Pedig nem lógtam, nem lazsáltam. Le is léptem, ne tegyenek palira... — Mikor vetődött fel komolyabb formában, hogy hazajönnek? — Mondom, már a láger előtt szó volt róla. A barátom édesapja kijött értünk, akkor megbeszéltük, hogy én is megyek velük. Pár percet késtem a találkozóról, elindult az édesapja nélkülem ... De akkor már kész volt az elhatározás, beszéltem telefonon többször is a feleségemmel, ő is hívott. A nagykövetségre mentem, két nap alatt megkaptam a szükséges okmányokat. Szó nélkül eljöttem a lágerből... — Az ember életében egy ilyen idítékú „kirándulás" maradandó nyomot hagy. — Az én helyzetemben va- gányságról már nem lehet beszélni. Huszonhat éves vagyok, családos ember. Többféle közösséget hagytam itt, akik most úgy érezhetik: véleményt mondtam róluk azzal, hogy hátat fordítottam nekik. Számolnom kell ezzel. Űj munkahelyem van, zavartalanul dolgozhatok. Közhe'y lenne azt mondanom: tanultam. Ez a vágány vakvágány vöt. — Hozott valamit haza? — A tanulságokon túl? Vettem egy kis táskát, abban hoztam a kislányomnak egy cipőt, a feleségemnek néhány illatszert, shampont. Kész, kifújt... Mészáros Attila A pécsi sétautca
