Dunántúli Napló, 1982. május (39. évfolyam, 118-147. szám)
1982-05-01 / 118. szám
Béke — haladás — szocializmus! GALAMBOSI LÁSZLÓ Vőfélydal Bimbó ég a virág-palotában. Aranyeső rozmaringgal párban. Selymet bont a Tavasz, barkaág koszoruzza tünde homlokát. Mátka lépked, hullámra hajol. Nádi várban poszáta dalol. Pattannak fiókát bújtató tojások. ' Kő-csipkén, sás-csipkén gugolnak a lányok. Sulykolják a gyolcsot, röptetik a vásznat. Vőfélyek rikatják a köcsögdudákat. Forog'a tánc: kop-kop-kop! Bálványos a faoszlop. Pávatollas vasbögre huppan lángos gödörbe. Gyöngy-bocskorban kerubok tipornak az ördögre Ágaskodik a csikó. Csillag-fújó szája ráharap a szirmokból villogó zablára. Hold úszkál a vödörbe, tűz-szakállú rőzse hanyatt esik, vályúra pattog parázs-körme. Zirreg-zurrog berki szél, bársonyos a kaska. Tulipánból kukorit pántlikás kakaska. Fény-erdőben, fény-mezőben fény-tarisznyás Nap siet. Levetették már az árnyak bogáncs-gombos ingüket. Suhog a gally, jár a gazda rangoson Kristálytornyon madár szökdel boldogan. PAKOLITZ ISTVÁN Galamb Noétól Picassóig szünetlenül mozgásit; világnyi küldetéssel uszít a békességre; nem szegi kedvét-szárnyát, meggyötrik bár a kányák; a fegyverdúlás közben gallyával fölénk röppen; ahogy fortyog a század, úgy terebélyül ága; a békés jóhírt szólja reményzöld lobogója. Grain András rajza Hallama Erzsébet A DOLGOZAT öltem a padban, előttem üres papírlap, kezemben toll, de nem moccantam, légy szállt a papírra, összedörzsölte a lábait, zizgett, rám nézett, elröpült, én még mindig nem moccantam, csak iszonyú melegem volt. Éreztem, hogy elborít az izzadtság, nem szabad mozdulnom, mert csöpögni kezd a homlokom, a cseppek koppanni fognak a papíron, s majd mindenki idenéz. Köröskörül ser- cegtek a tollak. A tanító, szürke árnyalak, csak nagy, vörös üstöké csillámlott, kezét mor- zsolgatva dünnyögte: jól gondoljátok meg, gyerekek, jól gondoljátok meg. Lesni kezdtem a többieket. Mellettem az állami bizottság elnökhelyettese sebesen rótta az üres lapra: az én munkám felelősségteljes és -fontos munka, mely által a dolgozók egyaránt... Becsuktam a szemem, ■mert nem szeretem ezt a szót: egyaránt, olyan, mint az, hogy őrlemény, fűrészporízű. Jobbra néztem, ahol a zöldséges küzdött a betűkkel: az én munkám fontos a dolgozók ellátása szempontjából, és a vitaminfogyasztás színvonalának emelése következtében is, ép megtaláltam a számításomat benne ... Becsuktam a szemem, mert nem szeretem azt a kifejezést, hogy megtaláltam a számításomat, ennek nincs magyarázata, csak egyszerűen nem szeretem. Előrenéztem, ott ültek a híresek, nevesek, okosak, elégedettek mind, és a padra hajolva szorgalmasan dolgoztak. Még jobban izzadni kezdtem, az ablakon begördült a nap, de nem fénylett, csak melegített: ahogy megállt a terem közepén, ontotta a meleget, akár egy túlfűtött kályha. Aztán begurult még egy nap és még egy. Már G ábornak Emmi volt a mindene. Együtt jártak be a korai vonattal a városi gimnáziumba. Emmi okos, természetes lány volt, akár a napsugár. A vonaton közösen tanultak, s örültek egymás jó feleletének. Tavasszal még csókolóztak is: úgy kezdték, mint tapasztalatlan gyerekek, később belemelsgedtek. Az 1940-es szünidőben felutaztak Pestre, a vásárba. A fák között csatangoltak, figyelték a kavargó tömeget, felültek az óriáskerékre, odaálltak a gyorsfényképész elé, s innen kilépve egy sárga sátorra figyeltek fel, rajta felírás: „Óriási szenzáció! Rádiólaboratórium!" — Kíváncsian beléptek a sátorba. Tölcsérbe kellett valamit mondani jó pénzért, s a hang örök emlékül megmaradt. Gábor fizetett, Emmi a tölcsér elé állt és beleénekelt: Drágám, ha jön az est, A csillagokat sose keresd; Csalfák a csillagok, Az én szemem szebben ragyog. három nap ült a teremben, elviselhetetlenül meleg volt, nem bírtam tovább, az első verejték- csepp hatalmas koppanással lezuhant az előttem fekvő üres papírra. A szorgalmasak hátrafordultak, de csak egy pillanatra, aztán visszahajoltak a dolgozatuk fölé. A tanító áttetsző, szürke alakja közelebb jött, odasúgta: ne sírj, hanem igyekezz. Azt hitte, a könnyeim kop- pantak a papíron. Fennhangon pedig elismételte: igyekezzünk, kérem, nincs sok idő. Nincs sok, ezt tudtam. Párolgó verítékpáncélomban, amely úgy tapadt rám, mint a mélytengeri1 búvárok gumiruhája, csak ültem mégis tovább, és kínomban rágtam a toliam végét. Sietni kellene. Szavakat kezdtem gyűjtögetni: céltudatosság, igazság, idő. -De a szavak nem álltak össze mondatokká. Akkor becsuktam d szemem megint, hogy elűzzem a szavakat," amelyek körülállták, mint a festett utcalányok, és üveges tekintettel néztek rám. Megmozdulnék, de nem merek, egy vörös üstökű ellenőr jár a padok között, jó lenne láthatatlanná válni. Dolgozatot kellene írnom, igazoló jelentést. Ha az idő héját lebontogatom, én magam maradok, aki egyszer, régen, ott álltam egy műtőasztal előtt, beszívtam a vér édeskés szagát, fölemeltem egy szikét, fülemben megsokszorozódva dűbörgött a szövetek recsegése, egy szempár tapadt rám, halálos rémülettel, mondtam valamit, a szempár elváltozott, a fuldoklók hite sugárzott rám. Mindez igaz, pedig mindig elgyengülök a felém tartó tű láttán, ha a hegyén az az apró szökőkút serken. Mégis igaz, mert voltam már dohánygyári munkásnő is, pedig nem is akartam az lenni —, ott álltam a gép mellett, orromban hűvös, telt, komoly illat, puhán hullott le az őrölt dohány, s mint hó a kerítésre, úgy ült rá a peremekre, meg kellett nyalnom a szájam szélét, mielőtt a fogantyúkhoz nyúltam volna. Voltam már kőműves is, és titokban elmentem a házak előtt, amelyeket én építettem, elbámulva a sorson, ami nekem adatott, és az egyik világos ablak mögött — az én ablakom mögött! — láttam egy összeboruló párt. És voltam bányász is, éreztem magamon a föld roppant tömegét, és el- ámultam a merészségen, hogy nyikorgó köteleken • leereszkedtem ide, és most járatokat vágok magam előtt. És mérnök is voltam, gyárat építettem, amely mint egy óriási élőlény vackolódott el a tájban, és fülsiketítő szívdobogása betöltötte a környéket, aztán szedtem a sátorfámat, és elmentem más vidékre, szelíd függönyök mögött gépeket rajzoltam, majd beálltam mögéjük, figyeltem a fémforgács kígyózását’; egy konyhában nagy fedőket emelgettem, majd kilestem q terembe, és együtt nyeltem azokkal, akik a főztömet ették, és persze föltaláltam a kereket, a telefont és a szocializmust, fölfedeztem Amerikát, a Saturnus gyűrűit és a relativitáselméletet, megtaláltam az északnyugati átjárót és a Kék Madarat, lefestettem Saskiót, megírtam levelemet Anyeginnek, kuruc vitézeimmel átkeltem egy mocsáron, Kufsteinben patkányokkal társalogt'am, és nyirkos erdők mélyén • partizántüzek mellett melegedtem. De voltam nyolcvanéves aggastyán is, lelkemben elcsitultak a viharok, és amikor nyolcvanegyedik Viaszlemez Pár perc múlva kezükben volt a viaszlemez. A sátor előtt Emmi pirulva odanyújtotta: — Gábor, ezt neked adom örök emlékbe. Később elmaradtak a találkák. Gábort leventegyakorlatra idézték, célba lőtt, kúszott, kézigránátot dobott, ölni tanították. S egy napon különös levelet hozott a postás. Ez állt benne: „Ki tudja, mikor találkozhatunk Gabikám. Fél óra múlva átadnak bennünket a csendőrök a németeknek!” A fiú átrohant a faluba. Már nem találta ott Emmit. Évekig gondolt a lányra. Kereste a Vöröskereszt útján is, de hiába. Aztán telt az idő, szovjet csapatok jöttek. A Nemzeti Bizottság Gábort kinevezte községi főjegyzőnek, később tanácselnök lett. A hivatali gondok, az új világ, az új környezet kiverte fejéből Emmit. És persze az a harminc egynéhány év sem kis idő, ami azóta eltelt. A nőtanács titkárnőjének is csilingelő volt a hangja. Esküvő, s már egy gyerek gőgicsélt*nqkik esténként.- Itt a tavasz - szólt a napokban a felesége. — Takarítanom kell. Remélem, segítesz, Gábor? Jó férjhez méltón kiverte a szőnyegeket, letörölte a port. Belemerült a munkába, mikor felesége kikiáltott hozzá: — Mi ez, Gábor? Valami régi lehet. Kipróbálom! Recsegést, sercegést hallott a nagyszobából, utána egy csilingelő női hangot énekelni: Drágám, ha jön az est, A csillagokat sose keresd; Csalfák a csillagok, Az én szemem szebben ragyog. évembe léptem, elkezdtem végre japánul tanulni, amire egész életemben vágyakoztam. Nincs sok idő, mondta a vörös üstökű tanító a padok között járva, de én tudtam, hogy az a kevés is elég lehet valamire. Lehetek még minden, utcaseprő, aki egy percre lehunyt szemmel’élvezi a napot, magányos hajós az óceánon, tudós,* aki csodát lát a mikroszkópban, s persze tanú is, az utol- - sók egyÜTe, aki látja még a világot homokvárként összeomolni. Holnap talán rájövök, hogy a, cukrászmesterség a legszebb, mert egy marcipántortában benne lehet a világegyetem. Holnapután esőcsepp lehetek, amelyet egy szempillantás alatt fölszippant egy szomjas fűszál, de azt gondolja mégis, hogy ő az Eső, ami mérföldes területet ment meg a szárazságtól. Zizegtek a teleírt papírlapok, a tanító sorra beszedte őket. Most éreztem meg, hagy hűvös van a teremben, mindhárom nap eltűnt, de még nem sötétedett. A nyitott ablakon ázott falevelek sodródtak be, és olyanok lettek, mint a széthullt, megvénült erdei gombák, amelyek rothadásnak indultak a nedves avarban. Tele lett velük a terem, a padok, már minden nedves volt és rothadó, nemcsak én magam. A tanító árnyalakja hozzám lépett, rám nézett — most láttam, hogy égkék, szomorú szeme van — fölemelte üres és érintetlen papirosomat, s lassan, reménytelenül eleresztette. A papír szálldosni kezdett, előbb tanácstalanul kerengett az avarral borított padok fölött, aztán föllebbent, s mint a kiterjesztett szárnyú sirály, kiszállt az ablakon. Egész gerincén fájdalom fu- _tott át: — Zárd el! Azonnal zárd el! — oYdított Gábor. Kiszaladt a nagyszobába, a lemez után nyúlt, a tű recsegve karcolta keresztbe. A lemez kicsúszott a kezéből és csörrenve hullt a padlóra. — Szép áfegítség, mondhatom! — tette csípőre kezét a felesége. Gábor fogta a seprőt és riadt engedelmességgel a szemétlapátra söpörte a törött lemezdarabokat. Amikor felállt, vizes volt a szeme. Kabátja ujjóval végigtörölte, aztán feleségét átölelve, fojtott hangon suttogta : — Bocsáss meg, szívem! Kellemes ünnepeket! Dénes Géza HÉTVÉGE 9,