Dunántúli Napló, 1982. május (39. évfolyam, 118-147. szám)

1982-05-08 / 124. szám

Kuflca János, Cserényi Bélái Oláh Zsuzsa f. h, és Melis Gábor' a darab egyik jelenetében

Páskándi Géza: A vadorzó vagy a visszhang becsülete

„Én az anyanyelvemet azért szeretem, mert magyar vagyok, s azért vagyok magyar, mert a megvallott és minden körülmények között vállalt anyanyelvemet szeretem ...” — mondotta Páskándi Géza egy interjúban, melyben azt kérdezték tőle, tudna-e nem magyar drámaíró lenni.

Az anyanyelv szeretete egyaránt tartalmi és formai meghatározója Páskándi eddigi munkásságának. Gyönyörködése a klasszikus fordulatok szépségében, tobzódása a nyelvi leleményekben mindig az összetartó kapocs, a közösségi emlékezet óvó féltését szolgálja.

A vadorzó, vagy a visszhang becsülete c. drámájának is színlapon nem jegyzett főszereplője maga a magyar nyelv. Közvetlenül az I. világháború kitörését követően, csapattestéhez való bevonulása előtt Georg von Stahl hadnagy (Kul- ka János), a von Stahl família legifjabb s hadba vonulásra egyedüli alkalmas tagja feleségével, az elszegényedett magyar báró család leányával (Oláh Zsuzsa) a Bükkben, egy magányosan álló erdészházban szándékozik eltölteni a hétvégét. A fiú betegesen fél a bevonulástól, de nagybátyja (Cse- rényi Béla) a család prezstízsé- re és érdekeire hivatkozva (hadiszállítók) megtagadja, hogy segédkezzen orvosi felmentése kieszközlésében. A házaspár „Rómeó és Júlia”-i indíttatású szerelme (mindkét csalód ellenezte a házasságot) a beteljesüléskor zátonyra futott. A magyarul kitűnően beszélő férjet a nála jóval idősebb, öccsére féltékeny, bohém természetű testvére (Melis Gábor) röviddel a házasságkötést követően elcipeli egy bécsi nyilvánosházba, hogy „ne csak egy magyar nő ölelését ismerje”. A kon- zumnő, nem tudván, hogy vendége beszél magyarul, szeretkezés közben anyanyelvén átkozza el a „bécsi ficsúr” különböző testrészeit. Georgban ez a lelki trauma a magyar nyelv gyűlöletét váltja ki. S hiába volt az szerelmük nyelve, félelme az újabb „traumától” feleségével szemben is szexuálisan tehetetlenné teszi, melyet féltékenységgel, brutalitással leplez. Hogy felmentesse magát a katonaságtól, egy vadorzót (Áts Gyula) arra akar kényszeríteni, hogy lője el a kezét. Az azonban, részben, hogy elégtételt, szabad jövőt adjon az asszonynak, részben, mert a férfiban látja megtestesülni azt az osztrák hatalmat, mely Bécsbe került, és megesett lánya tragédiáját okozta, lelövi. Ibolya a vadorzótól kapja meg az igazi testi szerelem élményét is, nem tudván még arról,

8. HÉTVÉGE

Ősbemutató a Pécsi Nemzeti Színházban

Kulka János és Oláh Zsuzsa

hogy férje gyilkosát fogadja ágyába. S bár fény derül a történtekre, a von Stahl család „makulátlan" hírneve védelmében a nagybácsi a haláleset azon verzióját fogadja el, hogy Georg, a „hős”, egy ismeretlen vadorzó üldözése közben esett el.

A bonyolult szövetű dráma — és nem a színpadi cselekmény! — jegyzőkönyvhűségű (és szárazságé) ismertetése — úgy érzem — ezúttal elengedhetetlen volt. Nem szegtem meg ezzel a krimiknél kötelező titoktartást, mert a késleltetetten exponált gyilkosság ellenére, a dráma fő kérdése nem a „Ki a gyilkos?" körül mozog. A mű ezen olvasata alapján nyilvánvaló, hogy műfajilag „pszicho- logizáló drámá”-nak nevezhető. S ezúttal talán ez benne a megszokott (és elvárt) páskán- dis csavar, az „abszurdoid”, hogy nem az. Első olvasata is direkt, konkrét, realista értel- mezhetőségű. Más kérdés, hogy a probléma ilyetén tárgyalása a nézőt mennyire tudja érdekeltté tenni, különösen akkor, ha a színpadi történések összes mozgatórugójáról csak az amúgy is túl kényelmes tempóban ballagó cselekményt meg-megszakító monológokból értesül. A „banánhámozáshoz”, a mögöttes tartalom élvezetéhez csaknem egyórai türelmes szemlélődés után kezdhettünk hozzá. Pedig a „népek olvasztókohója” kérdés, az egyén, a nyelv és a nemzet közös becsülete a XX. század, az elnyomott népek, nemzetiségek öntudatra ébredése korszakának - napjainknak kérdése. Külön vitára ingerlő gondolat a „Rómeó és Júlia"-ság tézise: ha két család „történeti génjeiben” kibékíthetetlen, tényleg szükségszerű-e az utódok egymásra találásának kudarca?

Tarján Tamás írja egy tanulmányában Páskándiról: „... azok közé az alkotók közé tartozik, akiknek feltétlenül bizonyos mennyiséget kell létrehozniuk ahhoz, hogy a minőségi

munka is megszülessék. Csak így lehet esély arra, hogy a rendetlen gazdagság alkalmanként maradandó értékké rendeződjék. Ezzel maga az író is tisztában van ...”

A Pécsi Nemzeti Színház dicséretes buzgalommal törekszik arra, hogy új, eredeti művek tudatos felkeresésével, színpadra segítésével a magyar dráma egyik otthona legyen. Érthetetlen, hogy az ennek előfeltételét jelentő dramaturgiai műhelymunka az utóbbi időben mégis egyre többször hagy kívánnivalókat maga után.

Szegvári Menyhért — más lehetőség híján — „pszichologi- záló realista" drámát rendezett. Kitűnő szereposztással, átgondolt színészvezetéssel talán az évad — színészileg — legegységesebb előadását teremtette meg. A még főiskolás Oláh Zsuzsában alkatilag és játékstílusban egyaránt megnyerő színészegyéniséget ismerhettünk meg. Korát meghazudtoló érettségű szerepformálásához a későbbiekben gesztusai is bizonyára igazodni fognak. Kulka János penzuma a megírt formában eljátszhatatlan. A neuraszténiás, hiszteroid, alkoholista (pontosan hozott) jelene mögött érthetetlen, hogyan szövődhetett a „nagy szerelem". Hogy mégis voltak pillanatok, mikor ezt elhittük, egyedül az ő érdeme. Afs Gyula vendégjátéka külön élmény. Orgánuma^meghatározó színpadi jelenléte sugallja azt az őserőt, „közösségi emlékezetet", melyről a darab tulajdonképpen szól. Cserényi Béla, Melis Gábor, Paál László és Fülöp Mihály, bár játékuk könnyedebb, kissé groteszkbe hajló volt, mégis jól simultak az előadás stílusába.

Kiss Anikó díszlete szinte ráült a nézőtérre, hangulatilag együtt élt a darabbal. Gyurász Ferenc jelmezei egyértelműen a „ferencjóska” kort idézték.

Szilárd István

Áts Gyula, Oláh Zsuzsa és Kulka János

Hazatérés ahalál küszöbéről

Emlékezés Mansfeld Géza orvosprofesszorra

Milyen szépen mondja Szo- ’phoklész az Antigonéban: „Sok' van, mi csodálatos, da az embernél nincs semmi csodálatosabb!" Valóban! Az Ember leszáll a föld mélyébe, adnak titkait Ttutatva; tengereket-szel át; új bolygókat fedez fel, és látogat meg; igyekszik leküzdeni a betegségeket, miközben arra törekszik, miként, milyen eszközökkel pusztíthatja el önmagát. Mert ez a „csodálatos" ember mindenre képes! Nem is olyan régen, a közelmúltban ezt írta a mártír költő: „Oly korban éltem én e földön, mikor... az o(szág megvadult, s egy rémes végzeten •vigyorgott vértől és mocsoktól részegen."

Elém idézem végtelen jóságtól sugárzó tekintetét, a mindenki gondja-bajával törődő, segíteni akaró szívembert, aki oly boldog volt, mikor lelkes szavakkal fölavathatta a szegénysorsú egyetemi hallgatók részére építtetett keszthelyi diáküdülőt.

S aztán elszabadult a pokol. Neki azonban sikerült hazatérnie megtört testtel, de új reményekkel teli gondolatokkal, s amikor szeretett városában, Pécsett, 1945. június

18-án a Nemzeti Segély jótékony célú előadásán felszólalt, szavait nem a bosszú lángja tüzelte, hanem a szeI retet himnikus zenéje melegítette át:

„Néró csak egy várost, Hitler egy egész világot borított lángba, hogy gyönyörködhessék a • szenvedésekben, amelyeket a lángok okoztak. Néró cirkuszi játékai, amelyeknél az első keresztények százait dobták a vadállatok elé, méreteiben elenyészőek azokhoz a borzalmakhoz képest, amelyek az elmúlt években szemeink előtt lejátszódtak.” Majd így folytatta Mansfeld professzor: „Amikor egy esztendővel ezelőtt az első pécsi elhurcolt csoporttal Maut- hausenbe értem, 12 millió ember szenvedett a különböző német- és lengyelországi internálótáborokban. Nem azért jöttem azonban, hogy gyűlöletet szítsak, hanem hogy szeretetet hirdessek, mert az újjáépítés szeretet nélkül nem , lehetséges."

Több mint egy évi távoliét után, közvetlenül hazatérésekor mondotta el mindezt Mansfeld Géza, akit 1944- ben, a németek bevonulása után rövidesen letartóztattak, s először Oberlanzendorfba, majd Mauthausenbe, és végül a hírhedt auschwitzi haláltáborba szállítottak.

Mi volt a bűne Mansfeld professzornak?

A Gestapo politikai osztálya három vádat emelt ellene: moszkvai titkos kommunista összeköttetései vannak; titkos angolbarát körhöz tar- I tozik, és szoros barátságban állt Szentgyörgyi professzor- í ral. Hiába próbálta bizonyi- I tani, hogy mindezek csak tu- j dományos kapcsolatai voltak, J sorsa a haláltáborokba kül- \ döttek élete lett: az állandó § halálfélelmet, a mauthauseni j és az auschwitzi tábor szen- I védéseinek leírhatatlan ská- J Iáját élte végig: a véresre I korbácsolástól a gázkamrák I bűzéig.

Megmenekülése történeté- ■ nék leírásában ismét saját j szavait idézzük: „Az úgyne- I vezett Hygienschres Institut- ! ban végeztem orvosi kutatá- I sokat más nemzetiségű deI portált orvosokkal, főleg a malária és a vérbaj ellen. Munkából visszajövet azon- , ban újból névtelen számok

I

I lettünk, mint a többi halálra ítélt. Szeptember 30-án (1944- ben) munkából visszajövet jj sorakozót rendeltek el a fürdőben. Valamennyiünknek egy részeg SS káplár ‘előtt kellett elvonulnunk. A káplár kezében bot volt, s akire rámutatott,* azt szelektálásra ítélték. Jómagam is közöttük voltam. Másnap regget következett volna a gázkamrá.

A csodával határos módon menekültem meg a gázhaláltól. Fogoly orvostársaim másnap észrevették távollétemet a tudományos intézetben, s értesítették az intézet német vezetőségét szelektálásomról, és az utolsó pillanatban telefonon kapcsolt, közbelépés visszarántott a halál küszöbéről."

1945. január közepén megindult a nagy szovjet támadás. Ekkor az auschwitzi tábor lakóit — a kórház kivételével — az ország belse- iébe hajszolták. Mansfeld professzor gyomorvérzéssel i éppen a kórházban feküdt; a betegek és ápolóik elkészültek saját kivégzésükre. Előttük lebegett a lublini kórház véres eseménye. A nap minden órájában várták a halált .

Mégsem így történt. Január : 21-én az SS-legények eltűntek ugyan, de váratlanul a Gestapo „halálkommandó"- csapata jelent meg. A táborlakók most mór feladtak minden reményt. A lepuskázásra azonban már nem volt elég idejük a németeknek, mert közben a szovjet csapatok áttörték az arcvonalat, és elvágással fenyegették az auschwitzi vasútvonalat. A halálra dermedt perceket bizakodás váltotta fel. Nem is hiába. A német halólkommandó elmenekült, s helyüket a felszabadító szovjet csapatok váltották fel. ,,És mi ismét szabad emberekké lettünk" — fejezte be regénybe illő élettörténetének legkeserűbb részét Mansfeld professzor.

Pécsett egy-két tanítványán kívül kevesen tudják, ki volt Mansfeld Géza, akit 1918. április 3-án neveztek ki oz Erzsébet Tudományegyetem tanárává. A mi egyetemünkön működött 1946-ig a gyógyszertan és gyógyszerismeret tanáraként. Több Ízben volt rektor, orvostudománykari dékán. A számos kiadást megért Gyógyszertan című tankönyv (1908) társszerzője .A folyóiratokban és gyűjteményes művekben megjelent cikkeit - szinte lehetet- * len felsorolni sokaságuk miatt.

Tudományos munkássága rendkívül sokoldalú, és a kísérletes orvostudomány szinte minden ágára kiteriedt. Már fiatalon a gyógyszerna- tástannal foglalkozik, és jelentősek a zsíranyagcsere, a narkózis („Minden — vagy semmi-törvény”), a szív élettana, az anyagcsere, a hőszabályozás, a pajzsmirigy fiziológiája, valamint az infekció és az immunitás terén végzett kutatásai.

E munkássága külföldön is ismertté tette nevét. Ezért a hallei tudományos akadémia a Goethe-centenárium alkalmából 1932. február 18-án rendes tagjává választotta. Tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának és megalapítója a Magyar Élettani Társaságnak, amelyben a kísérletes orvostudomány I magyar búvárait sikerült egy | táborba tömörítenie.

Mansfeld professzor 1946- ban elhagyta szeretett városát, s budapesti meghívásra az ELTE professzora, az élettan tanára és az élettani intézet igazgatója lett. 1950. január 11-én halt meg.

Mindezeket el kellett mondani róla — születésének századik évfordulóján.

Dr. Tóth István

ammmmmm