Dunántúli Napló, 1982. május (39. évfolyam, 118-147. szám)
1982-05-29 / 145. szám
ARATÓ KÁROLY Ha vergődéseinkre visszagondolok... Ha vergődéseinkre visszagondolok, fülembe rivallnak a golgotái kakasok. Mindketten más-más árnyékba karolva sétáltunk tátott szájú alkonyokba Érmeként valahol messze előttünk, amikor végképp besötétedett, a hold cérnavékony fényére fűzve kalimpáló szivünk fityegett. Különös izgalomtól hajtva vargabetűt irtunk, bóklászva erre-arra, nevetgélve botorkáltunk — szegények! — járataiban a sötétnek. Mikor már útjainkat nem találtam, árként lyuggatott át a félelem. De igy lelhettek rám a keresők: ömlött, fényes sugárban dőlt belőlem életem. KERÉK IMRE Soproni tavasz Még a fás hegyoldal kopár. De kipp-kopp! — lassan kezdi már asztalosmunkáját a harkály. Kék ibolya, tözike tarkáll bokor tövében, ösvény mentén: új gombok a tavalyi mentén. A völgy ölében lomha, álmos neszekkel nyújtózik a város, halk zsibogásába beleszúr a Tűztorony sípjele! GALAMBOSÉ LÁSZLÓ Katona Vagyok az űzött katona. A menekülés meggyaláz. Az átlőtt fejű lovakon lyukas palást a lenge sás. Y Nagy zászlaját a förgeteg kitűzte már a völgyben is. \ , r Utam, oltalmas gyász után, a féltve őrzött csúcsra visz. Munkál-e majd mi megmarad? A Földet mentő ölelés vérző karokban szunnyadoz. Konokon öl a durva kés. A fogadkozó értelem hatalma érjen végre be. A tű fokán is jusson át, ki gyilkot nem ránt senkire. Vitéz Horónyi Sándort, alighogy belekapott egyetemi tanulmányaiba, 1941-ben, októbernek elsejével beráncigálták katonának. Méghozzá a huszárokhoz. Te Jóisten! Sándor ugyanis a flaszteron, vagy a gyalogösvényen is úgy közlekedett, mintha egy komolyabb szél össze akarná kószálni a lábait; biciklire csak úgy tudott fölülni, ha fához, vagy kerítéshez támasztotta a közlekedési eszközt; nem kellett hát különösebb fantázia ahhoz, hogy miféle gyászhuszárnak képzeljük el a vitézlő nemzetes urat a neki rendelt paripa nyergében. Mindcsszevissza egyeben hónapot huszárkodott Sándor vitéz, óm erről a négy hétről annyi mindent összemesélt, hogy elmaradt mögötte a négy évi szolgálatot teljesítő infan- terista, vagy huszár-. Katonai pályafutása alighanem azért végződött ilyen hámori obsittal, mert a Legfelsőbb Hadúr seregébe sehogyse illett bele két- balkezes-kétballábas barátunk. Sokszor és sokat mesélt, de lényegében mindig ugyanazt a nagy témát közelítgette; igaz, árnyalatokkal bőven tarkította, de mindig léprementünk, azt hittük, új történet kerekedik. Ahányszor elmesélte a lóval való ösmerkedését, lovász-oktatójának tapintatos pedagógiáját, mindegyre másként színez, te a már jól ismert helyzeteket, fordulatokat, neveket és zaftos kiszólásokat. Ha nekilát a toll- forgatásnak, rangos katona-író lehetett volna; komoly szolgálatot téve mind a regruta, mind az altiszti pedagógiának. Félórákig mesélt az első napok kálváriájáról, a nyeregben töltött, szűnni nem akaró időről. A szorongásról, hogy mikor bukfencezik le. Izgalmában képtelen volt megjegyezni a legszükségesebb elővigyázatossági utasításokat; keze-lába remegett, iszonyatosan félt hogy a randa dög ló megbolondul és ledobja. Ha engedni kellett a zablát, meghúzta, ha a zabolázás volt az előirányzat, engedte a szíjat. Sokszor megbánta, hogy annak idején, mikor a Dacsi Kom Szepi min. dénáron föl akarta tuszkolni Gidrájuk hátára, nem hagyta magát, akkor is reszketett, mint a nyárfalevél; most kamatoztathatta volna legalább az elszántságot. De hát: késő bánat, ebgondolat. A muzsika révén hiába volt kitűnő ritmusérzéke; a nyeregben való mozgást, az üleppel történő alapmanőverezést képtelen volt megcsinálni, ami pedig alfája- omegája a lovaglásnak. Föl is törte úgy a fenekét, hogy három napig borogatták-keneget- ték a Gyengélkedőn. Mivel az öreglovász utasításait nem fogadta meg, illetve képtelen volt tettre váltani, saját magának szerezte a bajt, ezzel viszont hátráltatta kiképzését, ami ugyebár büntetendő cselekmény, még jó, ha nem veszik szabotázsnak. Mikor kiszórták a Gyengélkedőről, két napra bevágták a fogdába, lelki utókezelés céljából, mivelhogy előmenetelében, azaz a lovaglás tudományának-művé. szetének elsajátításában nagyfokú hanyagságról tett tanúbizonyságot. A fogdából délelőtt- délután egy-egy órára vissza- kísérte az őr a Gyengélkedőre, ellenőrizendő, kikupált-e agyongyötört hátsója. Nagy műsorszáma volt Sándornak a hasfájásig röhögtető „Lócitrom-temetés” előadása. Mert a huszárgyerek, ugye, nemcsak felül a lovára, de gondozza is, mégpedig nem akárhogyan, hanem a szigorúan előírt reglama szerint. Nincs kec-mec, éjjel-nappal ügyel rá, időben végez el mindent körülötte, pontosan eteti- itatja, csutakolja, vakarássza, keféli, minél fényesebb legyen a szőre. Ha pedig a nemes állat emelni kezdi a farkát, máris futni kell az edénnyel, hogy ősi mazta terminuszokban lépeséit a legkáromkodósabb altiszt vagy öreglegény is. Megmagyarázhatatlan volt számára, hogy senki nem „tévesztett"; mindössze «gyszer fordult elő, hogy Szuprics Vendel szakaszvezető „lópikuláj” mondott a hímtag helyett.) A ló vizeletét nem szükségeltetett fölfogni, vágyis biliztetni nem kellett, de ha nem yolt állandóan száraz alom az állat alatt, várhatta a huszár a végítéletet. Igenám, de a száraz szalmából ménkű sok por szálldogál, tele lesz a ló szőre; a lóápoló órákon át vaka- rászhatja és kefélgetheti; jaj, ha a_vizitnél a százados úr, vagy akár az őrmester — végigPÁKOLITZ ISTVÁN Huszárgyerek háziállatunk ab&a potyogtassa gombócait. Vizel az állat szaporán, hiszen „annyit iszik, mint egy ló"; gyakorta illik almozni, mi az, hogy ilh'k?! parancsba van adva, naponta háromszor kell kihordarii a lucskos szalmát, ugyanennyiszer friss almot teríteni a kényes pára alá. „A rohadt dögnek!" Még jó, hogy nem kell tentézni, mint a kisbabát. Mindegy, főparancsolat a ló féltése, megbecsülése; magasabb szintű mívelkedet ez a fegyver karbantartásánál is. Folyamatos törődés. Igy aztán az ember, vagyis a legénységi állományú egyén, a ló és a puska után következhet csak, ami, ha jól meggondoljuk, még mindig előkelőbb helyezés, mintha a svaromléniába kényszerítik a görbelábú lovast egy jó huszáros attakra. A káplár úr milliomegyszer elmagyarázza a gondozás ábécéjét; az újonc huszárt gyakorlatilag az elégnél is többet részeltetik a ló higiénikus ápolásának rejtelmeiben. Az istállóban-másodpercnyi pontossággal kell tálalni az abrakot, a kristálytiszta vizet, hiszen köztudott, hogy a ló nem ismer pardont víz-ügyben. A Szolg- szab (Szolgálati Szabályzat) előírja, hogy a huszárinas állandóan lova faránál vesztegeljen, hogy üstöllést fölfoghassa a felfoghatót, midőn az állat szabadulni kíván fölösleges terhétől. Amikor a mén, vagy a kanca kiposszantotta utolsó jószagú golóbisát, egy célszerűsített finom, puha ronggyal (nem ám durva zsákdarabbal!) kíméletesen ki kell törölni a lóállat harmonikázó végbélnyílását. (Sanyo külön aláhúzta, hogy az oktatási órákon még véletlenül se hangzott el semmilyen durvaság/ netán ocsmány trágárság; csakis a Szolgszab-megfogallapogatva az állat nyakát-há- tát — egyetlen porszemet talál! Sanyi tovább hárijánoskodta sorkatonai ügybuzgóságát, de bármennyire is óberkodott és éberkedett, nem volt eléggé szolgálatkész a Fenegyerek névre hallgató hátasa hajnali anyagcseréjénél. Pontosabban az elővigyázatosság hibádzott; két-három méterrel odébb ál- lingált egyik újonctársával dis- kurálva, így későn ugrott, kezében a lapáttal, Fenegyerek pedig elpottyantotta az első citromot. A soron következő golyók már rendjén a lapátra potyogtak; hanem azt a fránya legelsőt sehogyse sikerült előkotorászni, valahogy nagyon el talált bújni a szalmában. Világot gyújtani, ilyenkor, hajnaltájt, isten őrizz! Igy aztán lőttek is a további alvásnak. Mert az ürítkezés szüneteiben lehetett egyet-egyet kumni, bár felöltözve s bizony, álldogálva, amit ugyancsak meg kellett tanulnia a jó huszárnak. Ám ilyen nyugtalan lélekállapotban ki a fene képes szundítani? Sanyi nem ok nélkül nyüszült a lelke mélyén: félpercenként megképzett előtte Gyurinkó őrvezető, az istállóügyeletes. Gyurinkó András őrvezető úr teljes szívéből utált minden karpasszományost, ami egészen természetes tartás volt a katonai hierarchiában. Sándor a hegyibe vitéz is- volt és kántortanító; záradékként pedig jókora balfácán. (A balfácán durvább szinonimáját — kivéve az oktatási órákat - Gyurinkó őrvezető úr jobbadán a kincstári szóhasználatból kölcsönözte.) Sándor vitéz tehát pompás alanyul szolgált minden rendűrangú csipkelődésre, de a vas- tagabb-durvább tréfákra, sőt, a megaláztatásokra is. Az őrvezető úr egyébként is rámenős fickó volt, ebből nem is csinált titkot; mindenképp ki akarta érdemelni elöljárói bizalmát, hiszen továbbszolgálónak készült. Semmi jóra nem számíthatott hát az úrféle, aki kifogta a karpasszományos-faló őrvezetőt istállóügyeletesi minőségében. Az a bizonyos lócitrom elgurult ugyan, de nem veszett el, mert a réggeii vizitációnál megtaláltatott, mégpedig úgy, hogy őrvezető úr Gyurinkó belelépett. Nem lehetett vita, hogy a corpus delicti Fenegyerektől származik, mert a ló fara és a lelet fekvése közti szög alig mutatott pár foknyi eltérést; ha pedig a hagyaték őlóságáé, napnál világosabban bizonyítva van vitéz Horányi Sándor karp. huszárhonvéd igen nagyfokú gondatlansága. ’ Gyurinka őrvezető szokatlan higgadtsággal mérte föl a szituációt, s rámutatva a bűnjelre, imigyen szólt vala a halálsá- padtan ácsorgó, a hivatalában kevésbé pontos huszárgyerekhez: — Ha megnem sértem, vitézlő kedves kántoruram, szíves» keggyen a mutató és hüvékuj- jával főcsippentenyi esztetakis gonbolezot! Sanyi úgy nézett az őrvezetőre, mint aki nem jól hallotta a gyilkos jópofáskodásba rejtett iszonyú parancsot. Nagykeservesen nekifohászkodott, s az őrvezető úr-parancsolta módon elvégezte a műveletet. Ekkor újabb ötlete támadt a karpasszományosok patrónusá- nak. Sándor kántortanító és főfő- huszár úrnak a Circumdede- runt-ot kellett intonálnia, mialatt a feje fölé tartott lógombócot háromszor körülhordozta az istállóban, minden huszár- csimota példás okulására; majd a különös és egyszemélyes temetési menet véget érvén, az istállóajtó közvetlen közelében lévő ganyékupacra helyeződött Fenegyerek citro- nya, méghozzá finoman, ahogy megszabta az őrvezetői direkció. Mivel az őrvezető urat nem fojthatta meg Sanyi, el lehet képzelni, mit kaphatott szegény Fenegyerek, aki — lévén oktalan állat bár - Sanyi észveszejtő megaláztatását ókozta. Ez a lócitromos anekdota nyilván Sanyi kitalációja volt, noha hitetlenkedésünk alkalmával sűrűn hívta segítségül a mindenszenteket, hogy „bizony, szóról-szóra így esett”. De akárhányszor elmesélte és bizonygatta a szcéna hitelességét, mindannyiszor megkérdőjeleztük, mert ilyen mérvű emberi. megaláztatással egybekötött vallásgyalázás még a leg- elvadultabb kaszárnyapedagógiai módszertanban sem fordulhatott elő. Nem sokkal az eset után Horányi Sanyit váratlanul leszerelték, mivel idegrendszeri zavarok miatt untauglich-há vált. Nem valószínű, hogy a lóápolásban és a lovaglásban szerzett tapasztalatai juttatták ebbe a nyavalyába, de az biztos, hogy régtől hurcolt idegeskedése, nervózus állapota csakis romlott a Fenegyerek fölötti csiszárkodásban, illetve Gyurinkó őrvezető úr karpasszományos-faló társaságában. Kiállítást rendeztünk a pécsi Művészeti Szakközépiskola végzős Vass József és Maiovecz Ildikó munkái. növendékeinek munkáiból székházunkban, a Dunántúli Napló kis galériájában. Képek a kiállításról: Kustán Melinda, Árvái Ágnes,
