Dunántúli Napló, 1982. április (39. évfolyam, 90-117. szám)
1982-04-10 / 98. szám
nur Kolbe Mihály rajza A Jelenkor áprilisi száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának élén Béládi Miklós Helyzetkép a mai magyar szépprózáról c. tanulmányának első része olvasható. — Örkény István születésének 70. évfordulója alkalmából válogatást közöl a folyóirat az író hagyatékában maradt, publikálatlan jegyzeteiből, Somlyó György pedig Az író élete c. írásában emlékezik Örkény Istvánra. A szépprózák sorában olvashatjuk Bereményi Géza regényrészletét, Esterházy Péter elbeszélését, valamint Ta- tay Sándor Bakony-szociogrófiájápak újabb részletét. Versekkel többek között Bisztray Adóm, Csordás Gábor, Takács László, Tandori Dezső és Zelei Miklós szerepel a számban. Figyelmet érdemel Mariyn Ferenc: A szenvedély többje c. művészeti írása, Bori Imre jugoszláviai szemléje és Tüskés Tibor Nagy László-tanul- mányának újabb részlete. A kritikai rovat élén Simonffy András Kompország katonái c. könyvéről ír Koczkás Sándor. A számot Kolbe Mihály rajzai illusztrálják. r Bisztray Adám Előttem mentél a pusztulásba Mért sújtottál magammal engem, soha nem voltam jó és kedves néked, akkor is lázadó, ha nyugton hallgattam. Hibát bennem kár volna keresned, és vétkeim számlálni, sohase féltemben tőled, ostorodtól, mindent magamtól s cukrod nélkül tettem. Öröktől fogva tartozni akartam hozzád, mintha más gazdámul nem is jöhetne, mostohák kenyerét köszönte térdem, a te büszke szolgád. Te pedig egyszercsak meghaltál, előttem mentél a pusztulásba, érted voltam, de nincs kinek mondanom, elhagytál vezérlőm, • áldás nélkül hagytál magamra, csillagot a ragyogás, erős. folyómat télen a folyékonyság. Örkény István Jegyzetek Részlet Nincs tehetségem az irodalmi elmélethez; érdeklődésem is alig. Az írás énben- nem indulat, és csak arról tudok beszélni, hogy mi fűt, mi űz, és mifelé űz. így tehát sohasem volt bennem olyan szándék, hogy .most groteszket vagy szatírát, vagy epikus prózát írjak; bennem csak az a vágy élt, hogy megfogalmazzak valamit és annak a valaminek hol ez, hol az, hol pedig amaz volt az egyetlen megközelítési módja. Persze, nem mindegy, hogy így-e vagy úgy. Egész életemen végigkísért az a nosztalgia, hogy egyszerűen írjak, olyanféle végérvényes és kimozdíthatatlan módon, ahogy például Tolsztoj írta meg az lljics Iván halálát. Ez néha — ritkán — majdnem sikerült is. Apám halála, egy házasság összeomlása, a voronyezsi visszavonulás — ezekhez nem kellett sem nézőpontot keresnem, sem eszközöket találnom. Úgy írtam róluk, mintha nem is író volnék, és mintha az írásnak nem is volna technikája. De ezek mind „végső dolgok”, megmásíthatatlanok és irreverzibilisek, tehát egyértelműek. És ritkák, mert az élet többnyire olyan helyzeteket teremt, amikor az embernek választása van. Ezek már nem egyértelműek, s ennélfogva nem is tudok róluk semmi biztosat. Vegyünk egy példát. Valaki' belép egy szobába, ledobja a kabátját, aztán az ablakhoz lép, kinyitja. Száz évvel ezelőtt egy írónak nem lehetett kétsége afelől, hogy ez a valaki csak az alkonyodó város zsongását akarja-e élvezni, vagy pedig kiugrik az ablakon. Ma — hiába ismerem a helyzetét, a múltját, minden vágyát, reményét, csalódását — mégsem tudom biztosan, mit csinál. Hogy miért? Erre csak nagyon körülményesen tudok válaszolni, mert én is először gondolom végig. Én tisztelem Stendhalt, Tolsztojt, Mó- riczot. Ök a mi nagy tanítóink, akiktől mindnyájan rengeteget tanulhatunk. De azért nem ártana egyszer feltenni a kérdést: kinek lett igaza? Mert végül is őutánuk játszódtak le a fizikának, a tudományoknak, köztük a lélektannak nagy forradalmai. Ehhez a belső megrendüléshez még egy külső is járult — mindaz, ami velünk ebben a fél évszázadban megtörtént. Vagyis megváltozott a képünk a világról, a mikro- és makrokozmosz irányában egyformán, új felfogásunk van a térről és időről, a saját belső világunkról, és egy csomó váratlan, megrázó, hol tragikusan lesújtó, hol fölemelő történelmi tapasztalatunk. Mindez nem volt előre kiszámítható, ezért aztán azoknak lett igazuk, akik a kiszámíthatatlanságra tettek, vpgyis a képzeletükre bízták magukat. Tehát nem Stendhalnak, nem Tolsztojnak, nem Mó- ' ricznak. (Kivéve a végső dolgokat, melyek ném változtak.) Most persze nem az űrrepülésről van szó, bár — Verne vagy Jókai — ezt is megálmodták, hanem arról, hogy van-e még igazi érvényessége ennek az irodalomnak a történtek után? Persze, bele kell számítanunk a „történetekbe” azt is, hogy az emberi fajta több ezer éves erkölcsi nevelés után képesnek mutatkozott egy Auschwitzra, hogy a legkiál- tóbb példát hozzam föl. Ha ezt nézem, be kell vallanom hiába rajongok Arany Jánosért, sajnos, Adynak lett igaza, Dosztojevszkijnek, Kafkának, Lautréamontnak, azoknak hát, akik a valóságból a képzeletbe emigráltak. Ez sem kisebb birodalom amannál, s itt legalább, ha valaki a nyitott ablakba áll. megközelítő pontossággal meg tudom mondani, hogy mit akar ott. „Emigrációról” azért beszélek, mert azt hiszem,, hogy a modern művészetben sző' sincs a valóság megtagadásáról, inkább fordítva, annak teljes megragadására törekszik. De ha igaz, hogy a régi, a klasszikus, harmóniára törekvő, leíró ábrázolás elvesztette az érvényességét — vagyis a hatásosságát — ebben a korban, akkor van remény, hogy a művészet újra meg tudja hódítani a valóságot, még a valóság hagyományos képének megtagadása árán is. Apollinaire ezt írta: „Az új festészet abban különbözik a régitől, hogy már nem az utánzás művészete, hanem a képzeleté, mely az új teremtés felé igyekszik emelkedni.” * A groteszk nemcsak írói szemlélet, hanem emberi magatartás, méghozzá eredendő, ősi magatartás. Az első kegyetlen és pöffeszke- dő sámán vagy törzsfő háta mögött alkalmasint már állt ott valaki, aki utánozta grimaszait, kicsúfolta mozdulatait, és ezzel az adott realitás mellé fölvázolt egy másikat. Ez a magatartás azóta létezik, tovább élt az udvari bolondokban, a „pesti” viccekben, a karikatúrákban, és az irodalom minden műfajában. Arany öregkori verseiben, József Attila Medáliáiban, Karinthy, Füst Milán egész életművében, hogy csak hazai példákat mond- jak. Mi a funkciója? A groteszk megingatja a végérvényest, de nem állít egy másik érvényességet o helyébe. Pont helyett mindig kérdőjelet tesz, tehát nem lezár, befejez, hanem utat nyit, elindít. Eszem ágában sincs elvitatni az ábrázoló irodalom érdemeit, de annak sem örülök, hogy minálunk úgyszólván csak annak van becsülete. Emögött ugyanis nemcsak az áll, hogy az ábrázoló irodalom számtalan remekművel dicsekedhetik, hanem a képmutatás és a kényelem- szeretet is. Megpróbálom ezt leegy-. szerűsíteni. Az ember „lelki- állapotában” • valamilyen egyensúly van, például a jó és rossz, a félelem és a bátorság, az önzés és a közösségi elv között. Ez az egyensúly nagyon labilis, amit minekünk nem nagyon kell bizonygatnunk hiszen közvetlen közelből láthattuk emberek, sőt egész népek elállatiaso- dását, és láttunk ellenpéldákat, embereket, népeket önmaguk fölé emelkedni. Az ábrázoló művészet nem követel semmiféle áldozatot az olvasótól, sőt: helyette gondolkozik és az ő nevében ítél, mert minden leírás egyúttal ítéletmondás. A kérdőjel azonban tőlünk várja a döntést. Másszóval: a nézőt, az olvasót az alkotó munka részesévé teszi — ezt várja tőle ez egész modern művészet, mondjuk Cézanne-, tói kezdve. Nem csodálom, hogy sokan berzenkednek ellene, hiszen belénk idegződött, hogy az író helyettünk lát, a költő helyettünk érez. Miért vállaljon Picassóért áldozatot. aki eddig olyan jól megvolt a naturális ábrázolással, vagyis készen kapta az állás- foglalást? De egész létünk: áldozat- vállalások sorozata, attól kezdve, hogy az anyaölből leereszkedve, járnunk muszáj. Véleményem szerint a modern művészet is egy grádics az ember önállósodásában, a szellemi nagykorúsodás kapuja. Ha ezen a kapun kívül maradunk, feladjuk a harcot az egyéni érvényesülésért, és vesztesnek jelentjük ki magunkat a népek versenyében. Még odáig is el merek menni, hogy az új gazdasági mechanizmus — mely kezdeményezést, kockázatvállalást, állandó igent-nemet mondást követel majd — súlyos hátránnyal indul épp azért, mert a „modern” szó sokáig megbélyegző jelző volt, a dekadenciával egyér- tékű. Pedig épp azt jelenti, hogy vállaljuk a kort, amelyben élünk, annak ritmusát, (feszültségét, belső tartalmát és kifejezési formáit. Aki ebből akarja kirekeszteni magát, az én szememben olyan szánandó figura, mint aki a szúrástól féltében nem engedi magát beoltani himlő ellen. Az én szememben ő a dekadens. Ez persze nem annyit jelent, hogy aki nem szereti a nonfiguratív festészetet, nem lehet jó építésvezető. De akinek része van a technika forradalmában — és kinek nincs —, annak, ha ott akar maradni a porondon, fel kell készülnie állandó váltásokra, gyors átállásokra, a szellemi reakciósebesség szédületesnek látszó növekedésére, és ennek nem a. XIX. század csodálatos realizmusa a szellemi közege, hanem a mi sokkal csodálatosabb művészetünk. jobban mondva az a robbanássorozat, mely ennek az évszázadnak a sajátja. A groteszk a szimmetriaérzéket sérti, felborítja o megszokott egyensúlyt, és egy új szimmetriát léptet életbe. De nemcsak ezt. Új fizikai törvényeket, új társadalmi koordinátákat, tehát egy szabálytalan univerzumot is, mely azonban közmegegyezéssel épp oly teljes, éoo oly szabályos, mint a valóságos világ. Hoqy ez hazugság, az nem is vitás. Pontosan ugyanolyan hazuqsáq. mint amikor egy kétdimenziós festményen háromdimenziós látványt ábrázolunk, vegy amikor igaznak fogadjuk e| a borodinói csatának azt a látomását, mely csak Tolsztoj képzeletében élt. Hisz a hazugság csak akkor hazugság, ha valami nem történt meg. Ha valótlant állítunk és kicsaljuk valakinek a pénzét, akkor ha- . zudtunk. De ha ezt önzetlenül tesszük, s a hazugságból teremtő erőt csinálunk, akkor a Hamlet születik meg s a Vándor esti dala. De úgy látszik, sokféleképpen hazudhatunk. mert mást akar elhitetni a Notre Dame-i toronyőr, mint a Gargantua, jóllehet a céliuk ugyanaz, ez is, az is kitalált dolgokat léptet át a képzelet birodalmából a létezés birodalmába. 1 Pazar idő volt, a nyárihoz hasonló fényerő még októberben is. Szukics Magda pedig nem mozdulhatott ki a lakásból. Makacs szívizomgyulladása kötötte az ágyhoz a nyári szünidőben, leeresztett redőnyök mögött feküdt, ha nagy volt a hőség. Remélte, hogy felgyógyul a tanév kezdetéig. Szülei mintagimnáziumba íratták, és a lelkére kötötték, hogy az új iskolában jobban emberelje meg magát. De a betegsége miatt az évnyitó ünnepségen sem jelenhetett meg, aztán múltak a tanítási napok, ismeretlen osztálytársai mind nagyobb előnyre tettek szert a tananyagban, és Szukics Magdát októberben már az évhalasztás fenyegette. Nehezen tűrte a kötelező nyugalmat. A takaróját elborították a könyvek, éppen csak belekapott az egyikbe, máris egy másikkal folytatta valahol a közepénél. Amikor a betegsége megkezdődött, még volt egy álma, ami éjszakáról éjszakára folytatódott, később összezavarodott az is. Látogatója nem volt, változást csak a hetente felhúzott tiszta ágyemű jelentett. Hirtelen gyógyult meg, amikor már azt hitték, végleg lemarad. Mégis bátran ment az iskolába. üres füzeteket, érintetlen tankönyveket helyezett a táskájába az aznapi órarend szerint, magával vitt egy vonalzót is a műszaki rajzhoz, az ismeretlen, új tantárqvhoz. amiből azon a hétfőn a két utolsó órát tartotta egy szigorúnak képzelt tanár, név szerint Villányi Dezső. Ragyogó idő volt a kapun túl. Szukics Magda örült a villamosig vezető lépteinek, élvezte, hogy szandálban lehet és a bugyiján kívül egy szál iskolaköpeny elegendő. A zsúfolt villamoson csakis a csoportokban hangoskodó sötétkék köpenyes, egyensapkás diákok érdekelték. Találgatta, hogy kik lesznek közülük az osztálytársai. Pintér emlékezete csalt, amikor Szukics Magdát az osztályteremben őrizte meg először. Igaz, hogy csak egy pillantás erejéig, de az ismerkedésük már előzőleg megtörtént az iskola lépcsőházában, a figyelmeztető csengetés idején. Pintér egy negyedikes nagyfiúval beszélgetett éppen, és háttal állt az érkező új lánynak, Szukics Magda addigra elszédült a bőséges napfénytől, az isko- Ic kapujánál tolakodó diákok tömegétől, a hirtelen félhomálytól, ami az épületben legelőször fogadta, és ami csak lassacskán, a félemeleten szűnt meg, mert onnantól nagy ablakok változtatták megint káp- rázattá a felfelé csoszorgó, lármás tanulókat. «Ezért állt meg az új lány az első lépcső- fordulóban. A falhoz húzódott a lökdösődök elől. Amikor felnézett, a kék vál- Ick és egyensapkák mozgása mellett egy csinos arcú, magas fiút látott a korlátra könyökölni. Sokaknak tetszhetett ez a fiú. de nem Szukics Magdának. Épp csak jó volt szemügyBEREMÉNYI GÉZA A feltűrt gallér RÉSZLET re venni, ahogy szemben állt, lefelé nézett, valakivel beszélgetett a lépcsősor felénél. Bólogatott, felelgetett egy másik fiúnak, aki egy-két lépcsőfokkal lejjebb állt ugyan, mint ő, de az a szép akkora kíváncsisággal meredt a szemébe, hogy az új lányt a világért se vette volna észre. Még akkor se, ha az elindult volna lentről, és meglöki, mikor mellette elhalod. Szukics Magda kíváncsi lett, ki az a másik, milyen lehet az a fiú, akivel egy ilyen jóképű annyira törődik, hogy még egy lányt se vesz észre? Akkor a tömeg egyszercsak eltűnt a lépcsőkről, csak egy-egy lemaradó ugrált kétfokonként felfelé, és messzebbre vonult a zajongás is velük. Csak az új lány maradt a lépcsőfordulóban és a két beszélgető a korlátnál. Az a másik fiú háttal állt Szukics Magdának, és felemelt fejjel beszélt csinos társához. Kifényesedett barna nadrágszórai nyugtalanul mozogtak. Rövid iskolaköpenyének gallérja felhajtva. Beképzelt alak. Minek tűri fel a gallérját? Mást nem tud kitalálni? A két fiú összenevetett, a szembenálló csinos a korlátra borult egy pillanatra, úgy rázkódott, a másik hátrafelé rángatta a fejét. Az épületben megszólalt az első, a figyelmeztető csengetés, Szukics Magda még akkor sem mozdult, amikor annak visszhangosan végeszakadt. A két fiú is maradt. A háttal álló a hóna alatt szorongatta a táskáját. Egy hosszú vonalzó meredezett hátra belőle, éppen Szukics Magaára mutatott. Az új lány elmozdult. Éppen akkor a feltűrt gallérú is változtatott a testtartásán, és a hosszú vonalzó makacsul továbbra is megjelölte Szukics Magdát. És nála is volt egy vonalzó. Kisebbfajta, ami a táskába kényelmesen belefér.. És az órarend szerint annak az osztálynak, ahová ezentúl az új lány járni fog. műszaki rajz lesz az utolsó két órája aznap. Szukics Magda végre elindult a lépcsőn. Lassan ment el a feltűrt galléros, még mindig nevető Pintér mellett, aki észre se vette, hogy az új lány ránéz az arcára. Csak egy pillantás erejéig. Aztán sietve megy tovább az emeletre. Az iskolatáskáját gyorsan a mellére rántja, magához öleli, úgy menekül be a folyosóra, az új osztályába. Pintér a második csöngetésig beszélgetett Pierr-rel, a magas negyedikessel. Tudta, hogy Lovas tanárnő, aki aznap az első órát tartotta, perceket szokott késni. Még egyszer összenevetett Pierr-rel, aztán becsönge- téskor búcsút vett tőle. Mire az osztályterembe ért, Szukics Magda már megkérdezte valakitől. melyik hely szabad a lányok padsorában, aztán leült, és bemutatkozott a szomszédjának. Amikor Pintér felhajtott gallérral berontott az ajtón, az úi lány megint megnézte magának, és arra gondolt, talán nem is igaz, hogy ez a fiú eny- nyire tetszik neki. Már csak a szemére volt kíváncsi és arra, hogy Pintér mikor érzi meg azt, hogy visszanézzen? Lovas tanárnő belépett az osztályterembe, a hetes vi- gyázzt kiáltott, a tanulók felálltak a padokból. A fehér köpenyes, szemüveges tanárnő végignézett az osztályon, míg a jelentést hallgatta. Tapasztalt szeme megállt az új lányon. Aztán gyorsan a többieket vette sorra, nehogy bárki is észrevegye, hogy ezt gondolja: „Ajaj. Ajaj. Ezzel aztán tényleg nem lesz könnyű. Vajon honnan sza- laitották ide?" Aznapra egy Petőfi-vers volt a házi feladat. Az egész iskolában hetesek jelentették a létszámot. A tornateremben felhangzott a sípszó, labda dönpött. Csak a negyedikes folyosófelügyelők tartózkodhattak az osztályukon kívül. Rákiáltottak egy-egy loho- •ló elkésett alsósra, sorra ellenőrizték, üresek-e a vécék, dobogva távolodtak a visszhangos folyosón, még kurjantott egyet valamelyik, mejd eltűntek ők is. Az ügyeletesek karszalagot viseltek, amelynek kékszínű vásznába a szülői munkaközösség nötagjai piros fonallal két nagy F betűt varrtak. Pintér iskolájában csend lett c következő szünetig. Ez a régi épület hagyományokra épült, de az új korszakok.eredményeit is befogadta kopott falai közé. Benne elemi iskolai és gimnáziumi osztályok eqyaránt működtek, nagyságára jellemző még, hogy időről időre járatlan elemisták tévedtek el bonyolult folyosórendszerében. Ezért is tartottak a folyosófelügyelők még egy utolsó ellenőrzést minden becsöngetés után. A tanítás végeztével az épület elengedte tanítványait. Délutánonként az alagsori tornateremben különtornának adott otthont, szertáraiban szakköri tevékenységre nyílott mód. Amikor pedig qvönqe villanyi'irték gyúltak az iskola sötétedő folyosóin, egyes osztálytermeiben szülői értekezlet vette kezdetét. Néha tánciskola vagy osztályrendezvény, ahol messzire hallatszó zongora szólt, magnetofon bömbölt. Legvégül teljes lett a sötétség és a csend az épületben. így teltek a napjai. HÉTVÉGE 9,
