Dunántúli Napló, 1982. április (39. évfolyam, 90-117. szám)
1982-04-03 / 92. szám
1982. április 3., szombat Dunántúlt napló 11 Berták László A jóslat kampóján. ILLYÉS GYULÁNAK A jóslat kampóján szavak és lélek, akár egy darab combhús, amely addig marad, míg el nem hordják mint dagadt szatyrokban, könyv meg sör alatt, apránként, mint a madarak a harctéri halottakat, egy vagy kétszáz év elszalad, s nem jut belőle jó falat annak, ki a szelíd vadat kedveli otthon, abból ad gyerekének, hogy izmosabb legyen még magabiztosabb, aki úgy vesz el, mintha kap, és nem sír, és nem válogat, mert tudja, hogy itt ő a pap és ö a hívek, holmi vad népekhez nem épit hidat, 1 rombolni jöttek, halni csak. A jóslat kampóján igék és lélek, egy maroknyi nép hordja az óceán vizét tenyérben, haza, ezer év hosszú pallóján, hol kötéltáncosokat nyelt el a mély, fizetett mindig, mindenért, és ráadásul annyi szép szint, friss vért, hitet, jó erényt adott a méltó életért, hogy lett, akár a többi nép, feketék közt nem feketébb, jóslat kampóján is fehér, s az egy vagy két évszázadért vacoghat vele mind, ki él, ha fölfogja, hogy szakadék szélén ki áll, miféle' vég szédít és kit, mekkora rész * akar azért is, élni még. A lövöldözést, az állandó életveszélyt az első két-három nap után úgy megszokta mindenki a fronton, mint a viselt ruhát, s a kitaposott lábbelit. Abban éltünk, az volt a normális; — a csönd már sokkal jobban izgatott. Hányán pusztultak ott csak azért, mert ugyan mit is törődtek már <jz egyhangú,. távoli gépfegyverkattogással, elsivító aknával! Nem kúszott a baka a földön, ahogyan tanították neki, mert meg is feledkezett róla. Láttam a vonalba váltásra vonuló katonát hetykén félrecsapott sisakkal, mintha bálba készülne — s hozták vissza tíz perc múlva sisak nélkül, véres arccal. Tehát: megszoktuk. Nem törődtünk vele. De ha sebet kapott valaki, akármilyen vacak semmiséget, karba, lábikrába, puha húsba: hideg víz ütött ki a legbátrabbnaik a homlokán is. Éjszaka jött a konyha a vonalba, s a szakácsok kocsija vitte hátra a napközben megsebesülteket. De akij sántítva, kúszva vagy négykézláb mozdulni tudott, nem várta meg az éjjelt Rémült, vacogó, hirtelen támadt erő remegtette a sebesültet; akikor kezdett félni, amikor már elengedhette a puskáját — s nem lehetett visszatartani: botladozott, vergődött hátrafelé. Hat kilométerre volt az első kötözőhely . . Csak tetanusz injekciót adtak, mást nem tudtak kezdeni velem. De onnan már sebesült- szállító kocsival kerültem hátrább. Nem emlékszem a falu nevére, ahol operáltak. Arra sem, hogy barakkbön volt-e a tábori kórház vagy iskolaépületben. Elaltattak a műtéthez, s fogalmam sincs, hány óra múlva eszméltem: vagonban ébredtem, szalmán, valaki a vállamat rázta, az arcomat pas- kolta: — Magyarország!... — ezt súgta (de lehetséges, hogy kiáltotta). Alaqútban haladtunk Piros lámpát láttunk: — ez jelezte az országhatárt. Husztra szállítottak. A börtönt rendezték be kórháznak. Ketten feküdtünk egy cellában. Közel a mennyezethez négyzet- méternyi rácsos ablak . . Aki tudott, kikuporodott, délutánonként a kapualj közelébe az udvarra, míg vissza nem zavarták a cellába. A kapuból ki lehetett látni az utcára ... Két hét múlva, ahogy a front fokozatosan befelé szorult, Szatmárnémetibe kerültünk. A tornateremben a bordásfal tövében feküdtünk szalmán és pokrócon. Nyár volt, s aki mozdulni tudott, kifeküdt az iskolaudvarra a fűbe; bent nem lehetett megmáradni a sebszagtól. Közeledett, közeledett a front. . . Budapestre szállítottak. Az Abonyi utcai vörös köves iskolaépületben már két év ,,...Rodosz oly messze-messze” Takáts Gyula: Helyettük szóljál A könyv fényképmellékletén ősz fejjel, modern, kockás ingben — egyik kezével fejét támasztva, másikkal erősítve és bezárva a test háromszög-geometriáját — kertjében ül Takáts Gyula, a somogyi dombokkal egyidős kőasztala mellett, feje felett diófalevelek (a természet ajándék koszorúja), háttérben a fotó törvényei által • elhomályosított bokrok, s mindenütt valami rend, valami nyugalom sugárzik a képről. A kötet versei rácáfolnak e derűs kép- hangulatra, egy fontosabb rend nyugtalan arcát kutava. Takáts Gyula új kötete belülről közelít a természethez, egy belső, „másik táj” láthatatlan földrajzát rajzolja elénk. A „jelek között” járó költőt egy „magasabb erő” fénye vonzza, az egyre jobban világgá határta- lanított természet titkait szemléli. A világban „ ... valami lényeg szól, / melyet csak rejt a forma" — írja. Ezt a lényeget keresi, de nem elrugaszkodva a természettől, hanem mögé nézve, egy jelentés nélküli jelet keresve, egy valóság mögötti állandót faggatva, a lélek és valóság kapcsolatát kutatva térképézik fel a kötet versei „a létezés belső és külső dolgait”. A somogyi táj már nem széppé és menedékké humanizált vers-földrajz csupán, hanem a végtelen része, ahol „...a tűzfal / szikrát szórva eget köszörül”, s az „őszi lepkék gyönyörű szárnyán csapkod a nemlét". A végtelen és a nemlét határai kitapinthatat- lanok, szavakká veszteség nélkül nem formálhatók. A tér és az idő dimenziói nem adhatnak segítséget e határtalan és több arcú teljesség kimondásához: „leírni nem lehet, annyira létezik". Csak belső tudásunk lehet a lényegről („öt érzéken túl”), egy érzékeny és intuitív tudás, amely a „megcsapolt föld és csillagok" titkát hordozza, túl „Krisztus igéin", s „Einstein álmain is túl". Eggyé válni a teljességgel, s ennek a tárgynélküli tudásnak körvonalát verssé, költészetté formálni, ez a „költő legnagyobb feladata . . ." vallja. Lenyűgöző az az egyszerűség, az a fegyelem, ahogy Takáts Gyula lírává nemesíti a valóság titkait, nem áradóan és hivalkodóan, hanem szerényen és alázattal, a versformák és a rímek bilincsében is szabadon, a modern költészet egyik legnagyobb klasszicistájához méltó színskálával. . A világ rejtett tudását kereső költő nem személytelenség álarcában lépked a valóság Ariadné-fonalót kutatva, hanem az egyéniség érzékeny prizmáján átszűrt művész—valóság viszonyt vállalva és felmutatva. A Helyettük szóljál versei lép- ten-nyomon jelzik a költő közérzetét, a lélekállapot különböző stációit hordozva. A Takáts Gyulára annyira jellemző harmóniaigény — pontosabban az a szándék, hogy a költészetnek újra fel kell mutatnia a harmóniát, hogy szép és örök értékeket közvetíthessen egy zavaros és .értékvesztett világnak — még soha nem tűnt ilyen „távolinak", mint 'e könyv lapjain. Nehéz az egyensúly megtartása, ahol „iszonyú réteg hallgatást / bontanak ki az őszi napok”, ahol „vad utak szélén üres szentmisék . . ." kísérik a „hideg szüretre" készülő költőt, ahol a kert „szurok: színű csönd”-jében,, „rettentő magány" feszegeti a kőasztal mértanát. Ez a lélekállapot Takáts Gyulánál nem jelent pesz- szirr,izmust,, nem szüli a bezártság és a tehetetlenség végleges élményét, nem merevedik a világkép meghatározó elemévé, csupán új és hiteles színt ad költészetének. Az a hit, hogy a világban otthont teremthetünk magunknak, s a költő feladata, óta működött a kórház. Helyi, hátországbeli betegek kórháza: vakbélgyulladás, lábtörés, sárgaság, gyomorfekély. Mi voltunk az első frontosok, koszos zubbonyunk mellén a tűz- kereszttel. A teakonyhába, az ápolószemélyzet szobáiba is sebesülteket fektettek, s a folyosókon operáltak. A sárgaság, a vesebaj, a lábtörés miatt fekvők fintorogtak tőlünk: — pizsama 'ugyanis nem volt velünk, furcsa színűek lehettünk, s nem szerettünk beszélgetni. — Maga belehalna, ha vége lenne! — mordult a páncélos. — Ez a fegyelmezetlenség, ez ... emiatt... Akkora indulat feszítette, hogy nem tudta befejezni; a sebesült katona ezen nevetett a legjobban. A Thököly úton nagyobb a fegyelem, mi?! — Én nem is tűröm! Az én házamban tudja mindenki, hogy... — Fenét tudja! — Mi?! Mit mond?! — düKende Sándor é f Álmatlan éjszaka után Az első napokbon még magam voltam a szobában „frontos". Rajtam kívül csak nyolcán feküdtek, s hol az egyiknek, hol a másiknak akadt valami kívánsága; — de amilyen ütem.- ben érkeztek a sebesültszállító kocsik, úgy egyre ritkábban jelentkezett a hívásukra ápoló vagy orvos. Ha Schrammel úrnak szüksége volt valamire: csöngetett, felült, s úgy várakozott. — Fegyelmezetlenség! — mérgelődött. — Órákig hiába jelez az ember! Néhány nap múlva egy páncélos katonát fektettek be hozzánk. A fején sebesült, s akkora turbánt hordott, mint egy mohamedán. A nevét se tudtuk jól. De ha Schrammel úr lázongott, azt mondta: — Majd jövőre! — Mit jövőre?! — Akkor nyaralhat! Schrammel úr a Thököly úti tömbépület házparancsnokaként tevékenykedett mielőtt idekerült, — Ki a fene akar nyaralni?! — csattant föl. — Mondom, hogy jövőre! — Még hogy jövőre! Kiűzzük az ellenséget! Utána még éppen elég dolgunk lesz! A páncélos katona nagy nehezen megfordult az ágyán, és a hátsóját mutatta, melyről lecsúszott a takaró ... Egyszer tárva felejtődött az ajtó. Kint azt híresztelte valaki, hogy Kecskemétre ért a front. Schrammel úr kiült az ágya szélére, de így se látta, kik beszélnek a folyosón — Azt hiszik, olyan egyszerű! — ingatta a fejét rosszallóan. — Vészmadarak! hogy ebben az otthonteremtésben „segítkezzék" — a pokoljárást is vállalva — változatlanul jelen van a versekben, még akkor is, ha a kezében „zöld tollal" járó költőt „mély és furcsa láz" gyötri. A Levéltöredéket ■ . . író Berzsenyi elégikus szemlélődésével rokon ez a világhelyzet, a „béborult az élet vidám álorcája" és az „elest- véledtem" félegyensúlyi állapotának erősebb arcélű változata, ahol a nagy előd „hamvadó szikrái" tovább élnek a „cella- kert” magányában is. Ha mór idéztük Berzsenyi gyönyörű szavát - melankóliája legtömörebb, és legszebb gyümölcsét —, ‘ az oly széles skálán mozgó s talán „lefordíthatatlan" elestvéledtem-e t, tűnődjünk el egy pillanatra e szó több rétegű határtalanságán. Nem tudom Berzsenyi korában így érezték-e, azonos volt-e .a hangulati dominancia a mai olvasó kissé romantikus beleérzésével, egy biztos: számunkra varázslatos ereje van, talán azért, mert utókor vagyunk, s a szavakba beleérez- ziik az évszázadokat. A Helyettük szóljál versvilóga az „el- estvéledtem" lírai alaphelyzeté- re épül, a harmónia és a pesz- szimizmus határvonalait több oldalról nyitva hagyó világérzékelés egyensúlyozó lélekállapo- tát felmutatva. Takáts Gyula új verseiben ez a többrétegűség lüktet, ajánlkozva a jövő évszázadok tűnődéseibe. Papp István höngött most már a házparancsnok, mert a fejkötéses fiú újra hátat fordított, s azt tartotta feléje most is, ahonnan lecsúszott megint a takaró. Két másik betegből is kipukkadt a csúfondáros jókedv. De abban a pillanatban fel- bődült a sziréna a kertben. S már kezdték is verni a folyosók végén fölfüggesztett vasdarabokat. Fölrántották a szobaajtókat. Schrammel urat hordágyon kellett a légópincébe vinni — mi, többiek, egymást támogattuk le. Az alsóbb emeletekről, s a földszintről hordták le a magukkal tehetetleneket. Messze valahol bombáztak, s órákig tartott a csönd. Izzadtunk, elfogyott a levegőnk, kötéseket kellett váltani. Akadt, aki félrebeszélt, s olyan is, aki kártyázott. Aki eszméletlenül feküdt, azzal nem kellett törődnie senkinek. — Schrammel úr, maga tulajdonképpen légóparancsnok! — szolalt meg a bekötött fejű páncélos katona. — Nincs ilyenkor semmi dolga? — ^Hallgasson most! Csönd tehát megint. Nyögés, horkolás, váratlan följajdulás, és csönd. Hogyan kezdődött mégis?. . Föl se figyeltünk arra, hogy itt-ott már beszélnek. Ápolók, szakácsok, orvosok. Innen is, onnan is elindult a hír, hogy... hogy: továbbmegyünk. Nyugat felé, Veszprémbe talán, az egész kórház. Két nap, három nap múlva; először a nehezebb betegek, aztán .. . ... A lépcsőkön fölfelé, amikor a folyosókon végre megint villanyt lehetett gyújtani, és Schrammel urat előre vitték hordágyon, mi összekapaszkodtunk, s a bepólyált fejű megállt a kanyarodóban a falnál: — Kid van Veszprémbe? — kérdezte, s világított a szeme. Értettem. Aztán a szobaajtóban újra megállt. Odaintett Schrammel úr ágya felé: — Jobb is, ha elviszik! Nem aludtunk el. De senki sem beszélt. Később betoltak valakit. Délután amputálták, észnél volt, de mozdulatlan és teljesen érzéketlen: föl se fedezte még, hogy nincs lába. Mondom, nem aludtunk el. A laktanya udvarán két éve fölállították a vesztőhelyet úgynevezett katonaszökevények számára. Olyan tisztán láttam most a sötétben ezt a gyászos alkalmatosságot, mint akkor, ügyeletes szolgálatban, a folyosóról: — salakdomb a fal előtt, egy szál deszka, semmi más. Cigánykatonát hozott be a készültség a városból, nem szökött, otthon találtak rá, részegen aludt. — Négyen álltak előtte, kivégzőosztag, négyen a saját szakaszából. Tegnap együtt kártyáztak. Három méterre álltok tőle, puskájuk csöve majd a fejét érte. — Bajtársaim! Bajtársaim! — kiáltozott a cigány a salakdombon ... Nem aludtunk. Schrammel úr felnyögött, csöngetni akart csillapítóért. — Veszprém? ... — Szükségünk van légópa- rancsnokra! — mondta a páncélos katona. Az amputált váratlanul ordítozni kezdett; — észrevette, hoqy nincs meq a lóba. Nem aludtunk. Veszprém ... Aztán majd tovább ... Vagy ... Bajtársaim! Bajtársaim I. . . — hallottam a cigány kiáltozását hangosabban és közelebbről, mint a láb nélkül maradt katona jajveszékelését a szomszéd ágyról. Reggel, amjkor ébresztő ürügyén ránk nyitottak: a bekötö:t fejű ült már az ágyban. Én is ültem. Néztük egymást. — Na? — kérdezte. — És te? Schrammel úr nem ült fel. Csillapítóért nyögött. . . . Ö szerzett valahonnan ruhát, a páncélos katona. Újságpapírosba göngyöltük tehát a zubbonyt, nadrágot, bakancsot, és levittük a Dunára. J<éső délután volt. Semmi szél nem fújt. Sötétedni sem akcii. — Félsz? — szólalt meg társam; idegennek tűnt így civilben. Válaszolni nem tudtam, csak a vállam rándítottam: — Miért? . . . Beeresztettük csomagunkat, a katonaholmit a Dunába, és azt hittem, hogy ezel a magam részéről befejeztem a háborút. Nem sejtettem, hogy négy irgalmatlanul hosszú hónap van még hátra, s hogy hányszor alszunk majd nyilvános óvóhelyen, rne.ny- - nyi hamis iratot kell szereznünk, s hogy télen az utca lesz a legalkalmasabb búvóhely. Visszafordultunk a partial, szembe a várossal, Ö turbáncs, bepólyált fejjel, én felkötött karral. A fekete ernyőkkel védett, háborús világításban úgy állt a város, mintha kapaszkodna, hogy el ne süllyedjen a sötétségben. —- Találunk barátokat ... — intett a mellettem álló a fénytelen ablakok felé. Grain András rajza Csohány Kálmán rajza
