Dunántúli Napló, 1982. április (39. évfolyam, 90-117. szám)
1982-04-17 / 104. szám
Mai görög költők Papp Árpád fordításában ■ JANNISZ RITSZOSZ (1909) Tartalékok Nem az, hogy minden tartalék nélkül maradtak. A bezúzott ajtó azt átvitték az istállóba, a Iá mellé állították. A régi korsó a mezítelen Íjászokkal s a ciprusokkal — azt meg a csűrben őrzik. Éjszakánként gyöngyfüzéreket készítettek - olajbogyó magokból. Számba vették magról magra a szenvedéseiket. Mondtak valamit — a szőlő, a szérű. Harapdálták a kemény mandulát, és hallgatták a ropogást a szájukban, mint aknákat a kőfejtőben — erős, fehér foguk van, és a tücsök a sarokban ősi zsoltárokat intonál. NIKIFOROSZ VRETTAKOSZ (1912) Elválás Valaki elment, de nem csukta be az ajtót. Nyílás tátong a horizonton. Huzat van. Cémberedett kézzel nem ás gödröt az ember. Nem ir verset. Nem csordul a szív a papirosra gyertyaviaszként. Ma este az idő nem engedi a tűznek, hogy melengesse á házat. Bach zenéje tántorog a folyosókon; zuhog, verődik, akár harangszó elhagyott templomcsarnokokban. Mint amikor két ember eltépödik egymástól; örökre. PANDELISZ PREVELAKISZ (1908) Feketedés Vánszorognak az órák ... Emlékezetemben óriás szárnyak, suhogva sarlózzák szálas gabonaként a napsugarakat... Szivem, becsukódott rózsa, féreg rág rajtad — emlékezés... Megborzadok, akár az erdő, amint meghallja messze a folyót - elárulja öt, visszavezeti hozzá hétfőn hajnalban a fejszés embereket. Forognak kergülten az órák ... O, sóvár sötét, kikezded gyökereim! Költészet, sors, vétlen vagyok, segíts! leoNyid lencs Találkozás egy szerencsétlen emberrel Egyedül ült az asztalnál, s ködös szemekkel meredt a félig üres vodkáspohárra, mintha csak az örök hamleti kérdést akarta volna eldönteni: — Inni vagy nem inni? Másik asztalnál nem volt szabad hely, megkértem hát, engedje meg, hegy cdatele- pedjek. Beleegyezett. — üljön le. . . ha nem fél. — Tulajdonképpen mitől kellene félnem? - kérdeztem, miután helyet foglaltam. — Egy asztalnál ülni egy szerencsétlen emberrel . . . Nem gondolja hogy könnyen megkaphatja ön is a vírust? — Miféle vírust? — A balsiker és a katasztrófa vírusát! - mondta dagá- lyosan. Jött a felszolgálónő, megrendeltem, amit akartam, majd amikor elment, asztaltársamhoz fordultam: — Miért tartja magát szerencsétlennek? — Nagyon érdekli? — Nem túlságosan, de személy szerint úgy vélem, minden ember a maga szerencséjének a kovácsa. Ha elégedetlen, ez annyit jelent... valamit rosz- szul kovácsolt. A fatális véletleneket kizárva! — Helyes! — mondta, s vodkát töltött a poharába. Kiitta, -és villájával az előtte levő tányért kezdte böködni, azzal a céllal, hogy felszúrjon rá egy ide-oda csúszkáló ecetes gombafejet. A gomba azonban perdült egyet, kiperült a tányérból, és az asztal alá esett. — tátja? — szólt keserű mosollyal. — Ez sem sikerült! — Ismerem magát — tette hozzá kevés hallgatás után. — Szatirikus író, ugye? Valahol láttam a fényképét. Ha akarja, elmondom önnek az én szerencsétlenségeimet, s aztán ka. nyaríthat belőle egy humoreszket. A nevemet, természetesen nem árulom el. — Jó, nem kell. — Nos, akkor hegyezze a fülét és hallgasson meg. A gyerekkorom és a serdülőkorom nem érdekes, az ifjúkorral kezdem, amikor nagy reményű futballista lettem. A csatársorban játszottam, s biztosíthatom önt, ragyogóan, de — eredménytelenül: egyetlen gólt sem sikerült lőnöm. Volt eset, hogy teljesen egyedül törtem kapura, s kapufát lőttem. Vagy fölé bombáztam. Vagy az utolsó pillanatban kiugrott az az őrült kapus, és a lábom elé vetette magát. A csapatban azt beszélték rólam, hogy a sportszerencse nekem mindig a hátát, sőt nem is a hátát, hanem az alfelét mutatja. Egyszer aztán rámmosolygott a szerencse! Kapura törtem, az ellenfél védőjátékosát elgáncsoltam, de a bíró a nagy hajrában nem vette észre . . . Lőttem és a labda a hálóban kötött ki. Siker?. Ne hamarkodjuk el a dolgot! A társaim odaszaladtak, csókoltak, öleltek, a vállamat veregették ... A Bika a nyakamba ugrott, rám csimpaszkodott ... — Ki volt ez a Bika? — Az egyik védőjátékosunk. Tagbaszakadt, kétméteres óriás. Nem bírtam tartani, a földre rogytam, ez a barom meg rám, és — reccs! — eltört a lábam... Ezzel az én futballkarrierem be is fejeződött. A lábam ugyan meggyógyult, de a játékot abbahagytam. Megint felhajtott egy pohár vodkát, evett a salátámból, s folytatta a vallomását. — Egy másik epizód. Megismerkedtem egy bűbájos leányzóval. Kedves, okos teremtés volt, a szülei nagyon rokonszenves és fölöttébb befolyásos emberek. Mindenki irigyelt érte. Ha náluk voltam, elhalmoztak a jóindulatukkal. Egyszer éppen mentem hozzájuk, s az utcán összefutottam a barátommal. „Hová sietsz?" - kérdezte. Megmondtam. „Vigyél magaddal engem is!" „Miért?" „Csak úgy! Ne félj, nem foglak zavarni, sőt, ha szükséged lesz rá, a segítségedre leszek. Tudod, mekkora dumám van!” „Jó, gyere!" — egyeztem bele. ’ Útközben egy csokor pompás szegfűt vett az egyik kioszkban, mondván, hogy kellemetlen első alkalommal virág nélkül beállítani egy lányhoz. Nekem virág nélkül is jó volt, de ennek a kullancsnak, kellemetlen!... Megérkeztünk. Én csak ültem, hallgattam és mérgelődtem magamban, ő meg trillázott, mint egy fülemüle. Fél óra múlva felálltam, s valami sürgős munkára hivatkozva eljöttem. A barátom ott maradt. Másnap váratlanul kiszállásra küldtek, ahonnan csak három héttel később jöttem meg. Telefonáld a barátom, meghív az esküvőjére. „Nagyon várunk Ljuszá- val, mondja — így hívták a lányt — el sem tudjuk képzelni, hogy ott ne légy . . ." És így tovább. Az esküvőre természetesen nem mentem el. A szegfűt azóta úgy utálom, hogy rá sem bírok nézni... — És az utolsó történet — mondta kis hallgatás után. — Az intézetben, ahol dolgoztam, megüresedett egy csoportvezetői állás. Ketten pályáztunk rá egy kollegával. Az én esélyeim nap mint nap csökkentek. „Mit tegyek?" — töprengtem magamban. Megvallom, belém bújt az ördög: írtam egy névtelen levelet, melyben elmondtam mindenféle erkölcstelen és elvtelen embernek a vetélytársamat. Beütött a mennykő — őt nevezték ki osztályvezetőnek! A kinevezése utáni harmadik napon behivatott az irodájába, és azt mondta: „Remélem, megérti, hogy a névtelen levélíróknak nincs helyük a mi intézetünkben!" El kellett jönnöm onnan. Hány névtelen levélíró aknamunkájára nem derül fény! Én életemben egyszer — higgye el, csak egyetlen egyszer! — követtem el ilyen aljasságot, és rögtön lebuktam. Mi ez, ha nem a sors keze? Jött a felszolgálónő, hozta a számláját. Előbb az egyik, majd a másik zsebébe nyúlt, aztán lázasan végigkutatta az összesét. Végül erőltetett mosollyal így szólt: m — Na tessék, megint egy csapás! Vagy otthon felejtettem a pénztárcámat, vagy elvesztettem . .. Kifizettem a számláját, és távozott, miközben valamit der- mögött az orra alatt. Talán megköszönte nemes gesztusomat, de lehet, hogy elküldött a pokolba. Kovács Sándor fordítása Trischler Ferenc rajza Csalánkiütés — Nem láttátok a Moncsi- csimet? - kérdezte az ovis Józsika ovitársaitól. Valaki eltette, vagy ellopta, pedig ezt a Moncsit az apukám hozta nekem Budapestről. — Nem, nem láttuk — mond- td az ugyancsak ovis Lajoska, jóllehet pont az ő zsebében lapult. A Lajoska szemrebbenés nélkül mondta ezt és megtapogatta zsebében a Moncsogót. Utálta a Józsikát. Miért? Sok mindenért. A Józsikának szebb homokozólapátjai, lábpedálos járgányai, menőbb matchboxai és dömperei voltak, mint neki, holott az ő apukája sokkal többet keresett, mint a Józsikáé. Ez abból is látszott, hogy a Józsika apukájának csak egy Trabantja, egy kabátja és mindössze néhány nadrágja volt, míg az ő apukája Ladával járt és volt egy kétszintes víkend- háza Fonyódon, a kabátjait és a nadrágjait pedig nem is tartotta számon. Minden évben adott egy kabátot a házmester bácsinak, aki szintén Lajoska volt, csak ötven évvel idősebb oz ovis Lajoskánál.- Te, mi van ezzel a Józsika nevezetű ökörrel? — lökte oldalba a Lajoska a múltkor az Ildikét, aki minden látszat szerint szívesen barátkozott Józsikával. Na és persze sokat is tudott róla. — Nincs semmi — mondta Ildikó. - Csak az van vele, hogy nagyon szereti az apukája, meg az anyukája. A Józsika ugyanis nagyon okos és tehetséges - ráncolta össze a homlokát Ildikó. — Ha nem tudnád, már írni is tud. És el tud számolni százig.- Hát ez egy nagycsoportosnál, ... — mondta a múltkor az óvónéni — nem is akármi. így kellett volna vélekednie a Lajoskának is, de valahogy a rossz mája nem engedte.- Persze tízig angolul is el tud számolni és már azt is tudja, hogy nem szocilaji, hanem szociali — bökte ki Lajoska bánatosan. Azért o Moncsogót "hem kapja vissza — gondolta magában. A legfőbb baja az volt a Józsikával, hogy őt már beíratták az iskolába. Nekem pedig még egy évig iskola-előkészítőbe kell járnom — motyogta. Mit esznek ezen a nyamvadt Józsin, minek akarják minden áron kiemelni — töprengett. „Hát igazság az, hogy neki a sok szép játéka mellett már iskolatáskája, filctollkészlete, színes ceruzái és golyós tollai is vannak? Hát igazság az, hogy minden harmadik nap ő a napos, pedig én is mindig jelentkezem, csak az óvónéni leint: Játsszál ott a sarokban a Gáborkával Lajoska . .. Hát igazság az, hogy őt moziba is elviszi az apukája, engem meg nem." Amikor az apja a Ladán hazavitte, lekucorodott a szobája sarkába és elővette Józsika Moncsicsijét. — Nesze, te nyavalyás — mondta és egy jó nagy pofont 1 adott neki. Majd mész te iskola-előkészítőbe, meg moziba, meg naposnak, meg minden... Majd adok én neked. Miszlik- ké, porrá pofozlak, te . . . te Józsi. Józsika másnap reggel nem volt ott az oviban. Az anyukája észrevette, hogy csalánkiütéses, így hát óvoda helyett orvoshoz vitte. — De jó lenne, ha itt lenne a Moncsicsim — mondta anyukájának. — Akkor a doktor néni neki is adna orvosságot. A Moncsicsi nem volt sehol. Otthon is felforgattak mindent. de nem találták. A Józsika még el is pityeredett.- Biztos az oviban vette el valaki — mondta. Az apukáfa este azzal vigasztalta, hogy majd kap másikat, ha megint Budapestre megy. Persze az még sokára lesz. Néhány nap múlva a Józsika meggyógyult és ismét elvitték az oviba. A barátok — különösen az Ildikó és az óvónéni — nagyon örültek, hogy végre meggyógyult. Már dél felé járt az idő, amikor az óvónéni magához intette a Józsikát és megkérdezte: — Te Józsika, nem láttad véletlenül a Lajoska Moncsicsijét? A múltkor, amikor még nem voltál beteg, eltűnt és a Lajoska azt mondta nekem, hogy te vitted el . . . Józsika tágra meredt szemmel nézett a óvónénire. Először nem értette a dolgot, aztán hirtelen világossá vált előtte minden. — Hát persze, a Lajos . . . Ö lophatta csak el ... — villant át az agyán a keserű gondolat. — Én nem tudok semmit erről a Moncsicsiről — mondta az óvónéninek, de a lelke nagyon nehéz lett egyszerre. A szeme is furcsán csillogni kezdett, mint aki sírni készül. De nem sírt. Életében most először tudott meg valami olyant, ami fájdalmat okozott neki. Délután a apukája gyalog jött érte. Kéz a kézben bandukoltak hazafelé. Szótlanul lépkedett az apja mellett. Egyszer aztán ránézett és azt mondta neki;- Apa, mégse hozzál nekem Moncsicsit, ha Pestre mész ... — A hangja egy kicsit fakóbb volt, mint egyébként. A szemében csak egy parányival kevesebb volt a fény, mint máskor. De ezt nem vette észre rajta senki. Bebesi Károly HÉTVÉGE 9.
