Dunántúli Napló, 1982. március (39. évfolyam, 59-89. szám)
1982-03-13 / 71. szám
Pál Lénárd Kiállítás a Pécsi Galériában m Banga Ferenc: Elmélkedők; Kocsis Imre: Vanessa Atalanta I. Banga Ferenc és a szentendrei grafikusok A tülekedés, könyöklés és — bármennyire is furcsa képzet- társításokat idéz f'el a szó — pozícióharc a képzőművészetben is szép számmal dob fel éretlen műveket, értéknek felcsiszolt modort, izzadságszagú nagyotakarást. Nem különb e rút gyakorlatban számos tradicionális módszert követő, és számos avantgardista sem. Miért jut mindez az eszünkbe Banga Ferenc munkáit látván? Mert mindenre ellenpélda, még a kritika akadémikus beidegződéseire is. Banga lapjai a „művészet” feladatát firtató kérdésekre is azt az ironikus-gro- teszk választ adják, aminek tőhangzóit Bosh, Archimboldo, Brueghel, Dubuffet vagy Kondor Béla munkálták lei — a történelem magyarázta akcentuskülönbséggel. Egyszerre lenni a „külső” és a „belső" világ képe, s a nyilvánvalóan paranoiás törekvés végén felmutatni a „kint” és „bent” „megfogott egeret” (lévén az egér is tudathasadásos) — egyáltalán nem lehetetlen. Banga lapjain minden megtörténhet — s mert az életben is minden megtörténhet, s mert az életben sem minden azonos a megjelenés sugallta minőséggel — Banga lapjai inkább az élethez tartoznak, mint a művészethez. Fülep Lajos szavaival „egzisztenciális" jelentőségük van. Nem is törődik Banga túlságosan olyan kategóriákkal, mint a stílus fejlődése, mint a vonal „dekoratív” és „konstruktív" értéke. Jelentkezésének első pillanatától birtokában van a nyelvnek, mellyel ma is kifejezi magát, legfeljebb frázisai és grammatikai műveletei lettek változatosabbak a megközelítésre méltónak talált célok függvényében. Lapjai minél közelebb vannak a „művészethez", a szabályokhoz, a formához, az esztétikai konvencióhoz, annál inkább műtárggyá válnak, gyérül drámai erejük és hatásuk. Ezekkel úgyis csínján kell bánnia a grafikának, mért méretükből fakadó intimitásuk, a technika legapróbb elemének kiterítettsége a nagy gesztusokat, „embernyi” indulatokat ellenjegyzi. Nehéz tehát ebben a műfajban egyszerre újat teremteni, újat morfdani és egyszersmint ízülni a konvencióhoz. Banga megpróbálta a lehetetlent, valószínű, hogy szándékát sem miféle teoretikus meggyőződéssel nem hagyta korlátozni, valószínű, hogy személyes közvetlenségigénye és látásának mindent azonos kulccsal nyitó következetes eredetisége olyan magátólértetődő, mint a lélegzetvétel. Nem lehetne nélküle élni. Beszéddé lesz e nyelv is, jócskán példája a szigorú kauzalitás hálóit átszakítani képtelen köznapi párbeszédeinknek, érzelemmentes szerelmi levelezésünknek, hivatali-fejedelmi többesszámainknak. A gondolat látszatát keltő szóplasztikáknak. Ikonográfiáját az illúzióktól mentesen feldolgozott tárgyak hozzák létre, e tárgyak, a „dolgok” maguk rebbennek szét az emberi érintéstől, s egyébként hiába mondhatnánk kisrealizmusnak a sajátos rtió- don feldolgozott rekvizítumo- kat, a dolgok és az ember (mint egy másik dolog) egybe- fűződése a világ tengelyeként tételezett seprűnyélben, egészen más, vízionárius igazságérzetről szólnak. Banga kapcsolata a magyar prózairodalom újabb törekvéseivel aligha felületes érdeklődés eredménye. Eszterházy Péter regény- és novellaírói módszerei, képei, az egyidejűségbe rendezett realitásrétegek, majd a képeket összefogó irónia, a szóhasználat frivolsága, a köznyelv, az argó fordulatai rendre visszahívhatók Banga Ferenc grafikai lapjairól is. A valóság igény és az autonóm fantázia csorbítatlanul munkál bennük-rajtuk, látszólagos egyformaságuk csak a lépések ismétlődése, melyek mögött folyvást változik a táj. A folyosón és az utolsó teremszakaszban mutatkozott be a Képcsarnok támogatásával létrehozott sokszorosított grafikai kollekció, amit a szentendrei művészek, a „céh" árusításra a kereskedelemnek átengedett. Érdekes galériaforma van itt kialakulóban, amennyiben Szentendrén kizárólag a városhoz kötődő, annak tradícióit vállaló művészek munkáit árusítják. így is lehet. Más kérdés aztán, hogy a hely szelleme, a valóban elsőrendű minőséggel „kirukkoló" művészek száma eleve lehetővé teszi ezt a jóízű specializációt. Bodócz- ky István, efZámbó István, Bukta Imre személyében pedig a fiatalabb generáció tagjai is felzárkózhattak a szentendrei „tradíció" kiegészítőiként. Jávor Piroska, Farkas Ádám természetes, organikus, illetve elvont, konstruktív formai levezetései ugyan távol vannak Barcsay Jenő melankolikus épületszerkezetétől, vagy Korniss Dezső kalligráfiájától, Bálint Endre jelképiségétől, mégis a város szellemi klímájában megfogant, egységet a sokféleségben garantáló művek ezek. Jelzik a klasszikus hagyomány átalakulásának irányát, anélkül, hogy hátat kéne fordítaniok az elődök tudatosan vállalt törekvéseinek. A kölcsönösség és együttműködés jeleit hozta ez a kiállítás, mely ténynek a szépségét már az sem tudja túlságosan elrontani, hogy e szálakat a „piac" sodorta fonattá. Aknai Tamás TUDOMÁNY ÉS GYAKORLAT Az MTA főtitkára „Hatások és ellenhatások" (Adalékok a tudományos kutatás környezetrajzához) címmel nemrégiben előadást 'tartott a Pécsi Akadémiai Bizottság Székházában. Előadásában foglalkozott a tudományos kutatások minőségével, minősítésük problémáival, eredményességükkel, a közvetett és latens hatások szerepével, majd nagy teret szentelt a kutatások és a társadalmigazdasági közeg kölcsönhatásainak. A referátum érintette a kutatási és fejlesztési célok meghatározásának, e döntések megalapozásának problémáit, a fejlesztő kutatások A tudományos kutatás hatásai azokban a kapcsolatokban jutnak vagy nem jutnak érvényre, amelyek nagy leegyszerűsítéssel szólva a tudomány és a gyakorlat között alakultak ki. A tudomány és a gyakorlat, különösen a tudomány és a gazdaság kapcsolatát gyakran az alábbi leegyszerűsítő séma szerint szokták ábrázolni: — a gyakorlat követelményeket támaszt (vagy nem támaszt) a tudománnyal szemben és a tudomány ezekre reagál (vagy nem reagál); illetve , — a tudomány új eredményeivel korszerűsítéseket kezdeményez (vagy nem kezdeményez) a gyakorlat megjavítása érdekében és a gyakorlat ezekre reagál (vagy nem reagál). A valóság ettől gyökeresen különbözik, hiszen ténylegesen nem fogalmak, hanem emberek és tevékenységek kapcsolatáról van szó. Minden régi beidegzés ellenére nem helyes a tudományt magát — mint a társadalmi tudat viszonylag önálló formáját: a valóság törvényszerűségeire vonatkozó ismeretek (információk) állandó fejlődésben lévő, nyílt rendszerét — azzal a cselekvéssel azonosítani, amely a tudományos eredmények elérésére és alkalmazására irányul. A tudomány tartalmi fejlődését természetesen ez a cselekvés (tevékenység) teszi lehetővé, és lényegében ez kerül kapcsolatba, kölcsönhatásba a társadalmi értéktermelést megvalósító gyakorlati cselekvéssel is'. Ebből következik, hogy a tudomány és a gyakorlat kapcsolata mikro- szinten és rövid távon alapvetően a tudomány és a gyakorlat különféle területein cselekvő,' különféle érdekek által vezérelt emberek (egyének, csoportok stb.) kapcsolataként jelenik meg, amelyet makroszinten a társadalmi-gazdasági közeg mindenkori természete és érdek- viszonyokat módosító mozgása (a termelési és elosztási viszonyok jellege) alakít. Erre azért szükséges rámutatni, hogy a tudomány és a gyakorlat kapcsolatának elemzésében a legfontosabb tényezőkre: az érték- és érdekviszonyokat, valamint az egyének és szervezetek magatartásformáit alakító társadalmi-gazdasági tényezőkre lehessen a figyelmet irányítani. A tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy elsősorban nem tudományos és műszaki tényezők határozzák meg a tudomány és a gyakorlat kapcsolatát. A tudományos és műszaki tényezők szerepénék kibontakozásához megfelelő feltételekre van szükség. Lehet valamely tudományos eredmény lebi- lincselően szellemes és elismellett az alapkutatások végzésének fontosságát■ Kiemelte: „a gazdasági közeg átalakulási folyamatai egyértelműen a minőség javítását, a racionális, a hasznot hozó cselekvések szabadabbá tételét, a teljesítmények minden tevékenységre kiterjedő fokozását követelik meg. Ezek a követelmények érvényesek közvetlen, vagy közvetett módon a tudományos kutatásokra is." A főtitkár a továbbiakban a kölcsönhatások természetét elemezte. Az alábbiakban az előadásnak a tudomány és a gyakorlat kapcsolatát érintő gondolatait adjuk közre. mértén nagyjelentőségű; ennek ellenére mégsem tud semmiféle érdemleges hatást kifejteni a gyakorlatra, ha az adott helyen és időben a termelőerők és a termelési viszonyok fejlettsége nem megfelelő; ha nincs elegendő pénz a megvalósításához; ha az új eredmény elviselhető kockázat mellett nem ígér vonzóan nagy hasznot; ha érdekellentétek vannak a kutató és a termelő, értékesítő szervezetek között stb. Alapvetően nem tudományos és műszaki tényezők okozzák az eredmények társadalmi elsajátításának lelassulását, vagy szélsőséges esetben, megakadályozását, hanem azok a reagálási formák, amelyek a meglévő struktúra és önmozgás tehetetlenségéből, a monopolhelyzetből, a szervezeti hierarchiából, az uralkodó állapotot stabilizáló törekvésekből stb. adódnak, és amelyek mind a kutató, mind pedig a tőle elválasztott termelő-értékesítő szervezetekben egyaránt fellelhetők. A változtatás lehetősége a feltételrendszer módosításában, más — a teljesítmények kockázattal járó felszabadítását katalizáló — érték- és érdek- viszonyok valódi racionalizmusában rejlik. Az elmúlt 25 év egyik legnagyobb kutatáspolitikai eredménye az, hogy felismertük a társadalmi-gazdasági és ezen belül az érdekeltséget motiváló emberi tényezők kiemelkedő szerepét a kutatás és a gyakorlat kapcsolatában is. Felismertük, de még keveset tettünk kedvező hatásaik kibontakoztatása érdekében. A kutatás-fejlesztés-termelés- értékesítés folyamatai között nem csökkentettük éléggé a kölcsönhatósokat elzáró gátak magasságát és így nem. (vagy csak szórványosan) jött létre az a többlet, aminek az innováció szinergetikus hatásából kellene adódnia. Ezeknek a gátaknak a lebontása, más szóval a valóságos érték- és érdekviszonyok által vezérelt kölcsönhatásoknak a működtetése teszi lehetővé, hogy visszaszoruljon mindenfajta voluntarizmus (a műszaki és szervezési voluntarizmus is), hogy megerősödjön a valóságos magatartási és reagálási formákat figyelembe vevő kutatáspolitika. A kutatás és a gyakorlat kölcsönhatásának erősítésében fontos lépés volt a konkrét gazdasági célú kutatás vállalkozásszerű kereteinek kialakítása. Ennek hatására a kutatóintézetek és vállalatok között a szerződéses kapcsolatok száma erőteljesen megnőtt, de sajnos — kevés kivételtől eltekintve — ez még nem eredményezte a tervutasításos gazdaságirányítás időszakában széttördelt innovádós ciklus valódi újjászerveződését. Ennek főként az az oka, hogy eddig mind a kutató, mind a termelő-értékesítő szervezetek csak mérsékelt kényszererők hatására cselekedtek, nem volt meg a saját és a közös érdek kellő összhangja. Márpedig az innováció (a tudományos eredmények hasznosítása) csak akkor bontakozik ki, csak akkor válik a termelő-értékesítő szervezet saját érdekévé, ha az élenjáró színvonaltól való elmaradás jobban veszélyezteti a nyereséget, és így nagyobb kényszererőt jelent, mint az innováció megvalósításával járó kockázat. Ennek a kényszererőnek kell erőteljesebben hatnia, hogy az innovációs ciklus valódi újjászerveződése bekövetkezzen. Most, amikor az élenjáró színvonal elérése, vagy akár a közepes színvonal megbízható, ingadozásmentes megtartása, továbbá a fajlagos ráfordítások csökkentése, a termékek versenyképességének növelése stb. nem képzelhető el új kezdeményezések, külföldi vagy hazai tudományos, műszaki eredmények alkalmazása nélkül, át kell törnünk azokat a gátakat, amelyek a szétesett innovációs ciklus újjászerveződését akadályozzák. Ezek között p gátak között az egyik legkártékonyabb a, vállalkozásokat és teljesítményeket korlátozó maradiság, amelynek közismert megnyilvánulása az a mondás, hogy: „Nem érdemes változtatni, mert nem biztos, hogy az új jobb lesz mint a régi". Valóban, legfeljebb csak gyaníthatjuk, hogy az új jobb lesz mint a régi, de biztosan nem tudhatjuk. Ebben van a kockázat. De az is nyilvánvaló, hogy a biztosan rossz régit változatlanul hagyni, mert az új hatása bizonytalan, az nem kockázat, hanem bűn. * Múltbéli' tapasztalataink alapján egészen nyilvánvaló, hogy a tudomány és a gyakorlat kapcsolatában a már tapintható hatások mellett nagy figyelmet kell fordítanunk a jövőben várható eseményekre, és ezért egy pif- lanatra sem szabad szem elől téveszteni a ma még közvetlen gyakorlati konzekvenciákat nem ígérő, de valóban új és mély ismereteket szolgáltató tudományos alapkutatásokat. A tudomány és a gyakorlat kapcsolataiban az előre tervezhető és ^irányítható, konkrét gazdasági haszon elérésére irányuló kutatások meghatározó fontossága mellett újból és újból tudatosítanunk kell az alapkutatás különleges szerepét és biztosítanunk kell a műveléséhez szükséges, társadalmi-gazdasági adottságainkhoz igazodó, kedvező feltételeket. Keserű Ilona: Lebegő
