Dunántúli Napló, 1982. március (39. évfolyam, 59-89. szám)
1982-03-03 / 61. szám
e Dunántúli napló 1982. március 3., szerda A tettyei sziklatorony. Szatyor Győző rajza. Baranyai Júliára emlékezve S zomorúan vettük a hírt, hogy Vörösmarton 76 éves korában eltávozott az élők sorából Baranyai Júlia tanárnő, költő és író. A Horvátországi Magyarok Világszövetségének nemcsak egyik alapító tagja volt, hanem szellemi irányítója is. Szenvedélyes szerelmese volt annak a népnek, annak a tájnak, amelyben élt, s kitűnő historikusa a baranyai Dráva-szög múltjának és mai irodalmi életének. Az általa létesített vörösmarti múzeum részére számos tárgyi emléket ásott ki és mentett át az utókor számára. Baranyai Júliának két kiadásban is megjelent munkája, a Vízbe vesző nyomokon, a Horvátországi Magyarok Szövetségének és a Fórum Könyvkiadónak közös gondozása. E művében a szerző Baranya földjét járva kutatja a múlt emlékeit, az irodalom és a tudomány jeles baranyai alakjait. Határtalan rajongással ír e táj szépségéről, és például a kopácsi rétről azt írja: „Közép-Euró- pa ittfelejtett csodája”, hol csaknem őskori állapotban él a „madármennyország". E műve fényes fejezeteiben a múlt és a jelen történeti összevetésével is foglalkozik. Rámutat a magyarországi reneszánsznak Pécsről kisugárzó hatására, ismerteti a Janus Pannoniusról fennmaradt históriás éneket, majd a török hódoltság előtti és utáni történeti eseményeket bontja ki kora jelenéig. A baranyai Monyoród szülötte volt. Tanulmányait Pécsett végezte, majd hosszas vándorlás, szerbiai tanárkodás után végjegesen Vörösmarton telepedett le, ahol e tájék történetének vázolásában is a táj lelke ragadta meg; a társadalmi élet jelenségeiben is az embert kereste, kutatta. Megyéjét annyira szerette, hogy írói névül is a Baranyait választotta a polgári Schneider név helyett. Most itt hagyta a vízjárta Dráva- szögi utakat, amelyekről oly sokat írt, „hogy végleg bele ne vesszenek o feledés évszázados mocsaraiba”. T. I. Adatok az oktatásügy történetéhez Baranyában A mohácsi városi gimnázium (I.) Mohács iskolatörténetének egy fejezete záródott 1949-cel, amikor a királyi kisebb gimnázium (gymnasium minor) megszűnt. Újabb lendületet adott az iskolák fejlődésének az ún. lex Eötvös, az 1868: XXXVIII. te. életbe lépése. Ezt követően Mohácson az oktatás két katolikus, egy református, egy iz. raelita népiskolán kívül az 1896-ban alakult állami polgári iskolában folyt. Gimnáziumi tanulmányokra a mohácsi gyerekek Pécsre, Bajára vagy Kaposvárra jártak — mutatják azok a -hírek, amelyek minden évben megjelennek a helyi újságokban az érettségizettekről. A gimnáziumhoz ragaszkodtak Mohács a kiegyezést követően először nagyközség, 1924- ben rendezett tanácsú, majd 1929-től megyei város. Lakóinak száma 1934-ben már 17 000. Határ menti járásszékhely lévén igen jelentős számú az értelmiségi, hivatalnok- és iparos-kereskedő elem a lakosság között. Ezek indítanak mozgalmat még a húszas években egy gimnázium létesítésére. A ferences rendet kérik gimnázium szervezésére, az azonban anyagi okok miatt ezt nem vállalja. Az állam hivatalos kultúrpolitikája sem kedvezett egy gimnázium létesítésének, mert nem akarták „a szellemi proletariátus” létszámát növelni, ahogy a korabeli szóhasználat mondta. A kormányzat a gimnázium helyett inkább a gyakorlati pályákra készítő szakiskolát, esetleg középfokú iskolát támogatott volna, illetve a minisztérium mindig ilyen irányba próbálta a mohácsiakat fordítani. A mohácsiak azonban a gimnáziumhoz ragaszkodtak, és ezért az akkor területileg illetékes székesfehérvári tankerületi főigazgatóhoz fordultak, aki személyesen is lent járt Mohácson. Elvileg helyeselte a gimnázium létesítését. „Nem vagyok híve a kultúra lerombolásának . . . Csak egyet kell ezzel kapcsolatban megjegyezni, hogy az érettségit végzett fiatalember utána ne azzal álljon elő, hogy na, most már állást adj .nekem állam, hanem a kultúrával elégedjen meg, a tudással, amit szerzett. Ezzel elérjük, hogy a földműves osztály, az iparosok, a kereskedők magasabb képzettséggel állnak hozzá munkaasztalukhoz, a földhöz, és az egész nemzet nyer a szerzett tudással” szögezi le a Mohácson tett nyilatkozatában a főigazgató. A gimnázium szervezésének egyik legnagyobb híve a város akkori polgármestere: dr. Mar. gitay Lajos, aki minden politikai kapcsolatot felhasznál a szervezés érdekében. így jelent meg 1935. május 5-én Pécsett az egyetemen, amikor is ott díszdoktorrá avatták Hóman Bálint vallás- és közoktatás- ügyi minisztert. Az ezt követő üdvözléseket használta fel Margitay, hogy az ugyancsak jelenlevő Szily Kálmán államtitkárral együtt a város előterjesztését átadja a miniszternek. Hóman ekkor az ugyancsak jelenlevő dr. Kemenes Illés budapesti tankerületi főigazgatót bízta meg, hogy ebben az ügyben részletes javaslatot készítsen. Kemenes május 12-én hivatalosan leutazik Mohácsra, ahol — mint már a régi kisgimnázium szervezésénél is - nagy ünnepélyességgel fogadják a pályaudvaron. Ekkor tett nyilatkozata szerint: „Mohács városnak nemcsak múltjánál, hanem kultúrájánál fogva is igénye van gimnáziumra." Kemenes előterjesztésére aztán július folyamán megérkezik Mohácsra a miniszter elvi hozzájárulása. A város ekkor megkéri a székesfehérvári tankerületi főigazgató nyugdíjba készülő helyettesét, Kuzmics Ferencet a gimnázium megszervezésére. Kuzmics a kornak kiváló pedagógusa volt. Fokozatos kiépüléssel 1935. augusztus 4-éti tartja a város azt a közgyűlését, amelynek feladata a gimnázium megszervezéséhez az anyagiak biztosítása. A határozat szerint a gimnázium városi jellegű lesz, fenntartója a politikai község. A gimnázium céljára a város átadja a tulajdonát képező Szepessy-féle püspöki kastélyt, és azt megfelelően átalakítja. Az átalakítási tervek elkészítésével megbízza Visy Zoltán építészmérnököt, és biztosít 26 000 pengőt. A gimnázium berendezésére is biztosít 25 000 pengőt azzal, hogy ebből fokozatos kiépüléssel egyelőre az I. és az V. osztály nyíljon meg. A határozati javaslatot a közgyűlés egyhangúlag fogadta el, illetve 1 tag szavazott ellene azzal, hogy a földműves népnek nem érdeke a gimnázium. Őt azzal igyekeztek meggyőzni, hogy az akkori pécsi püspök is földműves gyerek. Dr. Rajczi Péter fl régészeti kutatások tükrében A XIV, szárad második felében épült földszinti nagyterem feltárás utáni részlete A középkori pécsi egyetem helye A pécsi egyetem helyének kérdése a közelmúltban folyó ásatások nyomán - amelyek a Püspökvár északi kertjében a Haüy térképének fehér folttal jelzett területén folynak — ismét felkeltette Pécs középkorának és a magyar humanizmus kutatóinak érdeklődését. A század elején Békefi Rémig már foglalkozik a pécsi egyetem történetével és ennek kapcsán az egyetem egykori helyének kérdésével is. Az egyetem alapításának hatszázadik évfordulója kapcsán az egyetem kérdése ismét az érdeklődés középpontjába kerül. A kérdéssel a korszak kiváló kutatói — történészek és irodalomtörténészek — többek között Székely György. Klaniczay Tibor és Petrovich Ede foglalkoztak. Tanulmányaikban az egyetem helyére vonatkozóan valamennyien csupán feltételezésekre voltak utalva, hiszen hiteles régészeti feltárás ekkor még a Püspökvár belső területén nem folyt. A kutatók mindegyikének véleménye abban a tekintetben, hogy az egyetem a Püspökvár területén volt, megegyezik — köztük Petrovich Edéé is —; véleményüket Evlia Cselebi török utazó és történetíró leírására alapozzák, valamint arra, hogy az egyetem alapítója és javadalmazója Vilmos pécsi püspök volt. A Püspökvárban folyó ásatások eddigi eredményeiről az elmúlt évben a Dunántúli Napló hasábjain hiteles tájékoztatást adtunk az érdeklődők széles köre számára. E helyen beszámoltunk az északi kertben előkerült épületmaradványokról. A helyiségek egyike 19,5 m hosszú és mintegy 6 m széles osztatlan tér volt. A nagyterem és a tőle keletre levő kisebb helyiség déli homlokzati falót a XIV. század második felére meghatározható ablaknyílás töri át. Az északi homlokzat ablaknyílásainak kőkerete is ebből a korból származik. A nagyméretű és osztatlan XIV. századi földszinti terem és a hozzákapcsolódó épületrészek az 1367-ben alapított pégsi egyetem épületével azonosíthatók. A leletek tanúsága szerint a török korban az épületet még használják. A székesegyház mögött, az északi kertben föltárt épületmaradványokhoz kapcsolódó „széljegyzet”-ként jelent meg a Dunántúli Napló. 1982. február 3-i számában dr. Petrovich Ede tollából egy cikk, amely az egyetem kérdésével ismételten foglalkozik. A cikkben szereplő levéltári adatok, amelyek a schola maiorra vonatkoznak, már Petrovich Ede korábbi tanulmányaiból ismeretesek. Valamennyi általa említett forrás azonban kivétel nélkül a XV. század második felére vonatkozik. Az adatokból következik, hogy az említett iskola a székesegyház és a püspöki palota közelében állt. Petrovich Edének azon korábbi megállapítását, mely szerint „A schola maior pedig arról tanúskodik, hogy a régi egyetem nem szűnt meg, hanem módosított formában tovább él”, alátámasztják régészeti megfigyeléseink is. Az okleveles adatok és a feltárás eredményeinek együttes értékelése arra a megállapításra vezetett, hogy az 1367-ben alapított egyetem épülete adott helyet a későbbi schola maior- nak, amely ugyancsak főiskola volt. Az északi kertben fo'ytatott feltárások eredményeként fény derült a Haüv-féle térképen jelzett fehér foltra — amelynek helyén 1687-ben már nem voltak láthatók éDÜletmaradvá- nyok - és igaznak bizonyult Evlia Cselebi állítása is, miszerint „...Többi között az isteni Eflatunnak (Plátó) a belső várban levő régi tudományos főiskolája . . . van.” G. Sándor Mária régész, az ásatások vezetője Baranya vízgazdálkodását a múltban és jelenben sebes folyású patakjai, a bővizű Dráva vízjárása és a megye keleti határán folyó Duna határozták meg. A két nagy folyón kívül rendkívül nagy szerepük volt a patakoknak. Ezek nemcsak a felszíni formákat alakították és adtak életet vizükkel a megtelepedett növényzetnek, hanem fontosak voltak a lakosság életében is. A 19. század második felétől a kisvízfolyások szabályozása, malmok építése, öntöző- berendezések létesítése, a vízellátás és csatornázás a kultúrmérnöki szolgálat feladatkörébe tartozott, amelyet a gyakorlati igényeknek megfelelően az 1870-es években Kvassay Jenő hívott életre. A kultúrmérnöki munkát az első évtizedekben Budapestről irányították, majd a feladatok növekedésével decentralizálást hajtottak végre. 1886-tól a Dunántúl kultúrmérnöki ügyeit a Székesfehérvári Hivatal intézte, majd 1898-ban megszervezték a Pécsi Kultúrmérnöki Hivatalt, amely már csak Baranya és Somogy megye területén volt illetékes. A Pécsi Kultúrmérnöki Hivatal ügyvitelben már nem szükséges, történeti értékű Baranyai iratok az Országos Vízügyi Levéltárban iratai Budapesten, az Országos Vízügyi Levéltárban találhatók. A gyűjteményben a megye vízügyi múltjának igen sok, értékes dokumentumát őrzik. Baranyában a legősibb vízgazdálkodási tevékenység a patakok szabályozása volt. E területen a kultúrmérnöki szolgálat jelentős eredményeket ért el, bár a patakrendezés a megyében korábbi időszakra nyúlik vissza. A Karasica szabályozása például már 1800- ban megkezdődött, a Feketevíz rendezésére, a Egerszegi- csatorna kiásására pedig már 1848 előtt sor került. A 19. század elején végrehajtott szabályozás azonban nem bizonyult elegendőnek, ezért a század második felében társulatok jöttek létre a munka folytatása céljából. A Fekete-víz Lecsapoló és az Alsókarasicavölgyi Vízlecsapoló Társulat felett egyaránt a Pécsi Kultúrmérnöki Hivatal gyakorolt felügyeletet. A Fekete-víz és Karasica mellett szabályozták mellékvizeiket: az Almás-patakot, a Bükkösdi-, Patakszabályozás, öntözés, tógazdálkodás Pécsi-vizet, az Ókort, Gyöngyöst, a Vasas-Belvárdi-, a Villány-Pogányi vízfolyást is. Az 1930-as években — állami támogatással — újabb meder- rendezésekre, kotrásokra került sor. A patakok medrének rend- bentartása elsősorban a malmok működése szempontjából volt fontos. Baranya sebes folyású patakjain már a középkorban malmokat építettek, és ezek száma a települések növekedésével mind nagyobb lett. A feliszapolódott, elsekélyese- dett mederben folyó víz gyenge sodra a malmokat kevéssé tudta hajtani. így a szabályozási munkát követően rendszerint a malomépítések is fellendültek. A megyében a legtöbb malom a 19. század utolsó évtizedeiben és a századfordulón létesült, és ezek dokumentumai szinte hiánytalanul megtalálhatók a Vízügyi Levéltárban. A századforduló környékén igen sok malom épült a Vé- méndi-vízfolyáson (Véménd, Bár, Palotabozsók, Szebény), az 1930-as évektől a Csele- patakon és a Villány-Pogányi vízfolyáson. Ezen kívül sok vízenergiát adott a Személy- Petendi-vízfolyás, a Fekete-víz, Pécsi-víz, Bükkösdi-víz is. A malmokat felülcsapó vízikerékkel látták el, és számukra a patakok medrét rendszerint fel- duzzasztották. A patakok szabályozása rendszerint lecsapolási munkákkal függött össze. A Kultúrmérnöki Hivatal arra törekedett, hogy a sűrűn egymás mellé épült falvak szűk határában ne legyenek vizenyős, mocsaras területek. 1896-ban Endrő- cön, 1911-ben Magyarbólyon, 1917-ben Püspöknádasdon, 1933-ban Siklóson, 1928-ban Mágocson szárították ki a község határát, 1913-ban pedig a villányi rétet, 1928-ban a pa- tacsi Tőkésberket, 1924-ben a pécsi Nagybányavölgyet csapolták le. * A Kultúrmérnöki Hivatal foglalkozott öntözési tervek készítésével is. Főként bolgáröntözéseket létesítettek, amelyek a kertgazdálkodás fejlődését és ezen keresztül a városi lakosság ellátását szolgálták. A legtöbb pécsi, mohácsi, szigetvári öntözőtelep a századfordulón és az 1930-as években épült. Az 1920-as évektől a megyében fontos szerepet kapott a tógazdálkodás. Szintén a Kultúrmérnöki Hivatal segítségével létesítettek — többek között — Kölkeden, Báron, Pécs- udvaron, Villánykövesden, Bo- dán, Szentlőrincen, Sumonyban halastavakat. Az Országos Vízügyi Levéltárban őrzött, Baranyára vonatkozó vízügyi iratokban sok anyagot találunk a lakosság vízellátásával, a csatornázással kapcsolatban is. A megye több településén (pl. Sellyén, Mágocson, Szigetváron, Sásdon, Böhönyén) az 1930-as években artézi- és mélyfúrású kutakat létesítettek, és 1891-től olvashatunk iratokat Pécs vízellátásáról is. Az ipari vízellátás, csatornázás, szennyvízelvezetés főként Mohácson, Szigetváron, Pécsett volt fontos. Nem hiányoznak a gyűjteményből a fürdőkkel kapcsolatos iratok sem. A harkányi és sikondai dokumentációkon kívül adatokat találunk a Levéltárban a pécsi, villányi, szigetvári strandokról, uszodákról is. A Pécsi Kultúrmérnöki Hivatal iratanyaga gazdag, változatos gyűjtemény, amelyből a megye történetének sajátos területe, az ember és a természeti környezet kapcsolatának alakulása vízügyi vonatkozásban nyomonkísérhető. A Levéltárban található dokumentumok azonban nemcsak a múlt emlékét őrzik, hanem fontosak lehetnek a jövő számára is, a korszerű műszaki tervezéshez, a területrendezési koncepciók kidolgozásához. Az iratok őrzésével és feldolgozásával a Levéltár ezt a kettős célt kívánja szolgálni. Dóka Klára
