Dunántúli Napló, 1982. február (39. évfolyam, 31-58. szám)

1982-02-27 / 57. szám

Denesi Ödön „A DTV és az Építőmű­vész Szövetség nevében Erdélyi Zoltán köszön­tötte a 60 esztendős Dénesi Ödön Ybl-díjas építészt. Hangsúlyozta: mindig elismeréssel emlékeznek a rangos pécsi építész több év­tized alatt végzett ma­radandó értékű építő­művészeti munkásságá­ról!” (Dunántúli Napló — í981. december 23.) A neve természetesen sze­repel a Modern Építőművé­szeti Lexikonban és (közvetle­nül a szépséges Catherine Deneuve előtt) olvashatjuk a legújabb kiadású Ki kicsodá­ban is. De nem szerepel a neve azon a nemlétező em­léktáblán, amely tudtul ad­ná, hogy Uránváros ettől ed­dig épült, ezeknek meg ezek­nek az alkotásaként. Mert az ilyesmi nem divat. * Dénesi Ödön egy kreol bő­rű, őszbe vegyülően fekete, hullámos hajú, szittya baju- szú, robbanékony egyéniség, aki szenvedéllyel foglalkozik mindazzal, aminek a legcse­kélyebb köze van a szakmá­hoz. Talán épp a robb»né- konyságának, a szenvedélye­sen vitatkozó hajlamának „köszönheti”, hogy alkotó ereje teljében lekényszerült a pályáról. 1975. október 16- án a tervezőasztal mellől vit­ték át a szemközti kórházba, egy egyszerűnek látszó rosz- szulléttel, amiről csak odaát derült ki, hogy infarktús. Ott­fogták, a felgyógyulás után pedig az orvosai nagyon ha­tározottan lebeszélték arról a vitatkozás-veszekedős munká­ról, amivel az ő hivatása óhatatlanul együttjár. 54 éves volt, amikor nyugdíjazták. Azóta természetesen más életvitelt alakított ki magá­nak és most, túl a 60-on, fia­talos dinamizmussal mesél a küzdelmes évtizedekről. A Fogaras utcai villa föld­szinti lakásának a hallja ki­sebb fajta városrendezési múzeumnak is beillik. A fala­kon üvegszekrénybe zárt mo­dellek: Debrecen, Győr, Ka­posvár . . . városrendezési ter­vek. És természetesen Pécs. Egy nagyméretű modell a Pe­tőfi utcától nyugatra elterülő városrészről, aztán a pálya­munka, amit a Siklósi város­rész tervpályázatára adott be. Nem ez valósult meg, de itt jelent meg a valóságban is látható alapgondolat: az a keretes beépítési mód, ami az új városrészekből kiirtottnak hitt udvarokat oly szerencsés kézzel és korszerű formában hozza vissza. Egy ilyen évfordulós be­szélgetést — amelynek a cél­jából üldögélünk itt a hall­ban, a modellek gyújtópont­jában — mi mással is kezd­hetnénk, mint a pályakezdés­sel. 1921. december 22-én született a kárpátaljai Feny­vesvölgyön, 1927-ben a vas­utas édesapa Beregszászra került („A sok szép műemlék­kel gazdag, kedves hangu­latú kisvárost úgy vették kö­rül a Kárpátok lenyúló, sző­lőkkel, gyümölcsösökkel teli domborulatai, mint Pécset a Mecsek ..."), ő ott végezte az iskoláit, a fűtőházi élmé­nyek pedig a gépésnnérnöki pálya felé sodorták. Nem si­került. Egy évig szellemi se­gédmunkás volt a beregszá­szi városházán, s ott is olyan helyen, ahol megszerette azt a számára addig ismeretlen valamit, amit építészetnek neveznek. 1941 őszén vették fel a budapesti József Nádor Műegyetem építészmérnöki karára, ami egyben felmen­6. HÉTVÉGE tést jelentett a számára a háború alól, egészen 1944 őszéig. Ekkor az egyetemis­ták válaszút elé kerültek: frontszolgálat, vagy kitelepü­lés a „Birodalomba". A kite­lepülést választották. — Mikor kerültél haza? — 45 novemberében. Előbb két évig a Nyírségben föld­birtokrendezési munkán dol­goztam. 48-ban kerültem is­mét Pestre, az építésügyi mi­nisztérium frissen alakult te­rületrendezési műtermébe. Akkor volt alakulóban az ál­lami tervezés és akkor lettem újra egyetemista. Az utolsó évet munka mellett végez­tem. — Városrendezőnek készül­tél? — Az állás döntött helyet­tem. Szorultságomban — mert ez kínálkozott — a település­tervezéshez csapódtam, ez határozta meg a jövőmet és — visszatekintve úgy érzem — nem is sikertelenül. — Mivel foglalkoztatok ak­kor? — Egy eltévesztett koncep­ció alapján olyan tanyaköz­pontokat terveztünk, amik senkinek sem kellettek .. . Aztán jöttek az átszervezések és én 1952-ben a városren­dezéssel foglalkozó új válla­latnál, a VÁTI-nál voltam. Abban az évben jöttem elő­ször Pécsre, a déli városrész vizsgálata ügyében. — De-ez csak egy egészen röpke találkozás volt Péccsel. Hogyan került hozzád Urán­város? — A VÁTI-s időkben sok­felé dolgoztam: Lux Kálmán­nal Komlóra is. így aztán 1955 őszén azzal, hogy én mór úgyis dolgoztam Bara­nyának, az Uránvárost is „csinálja a Dénesi!" Lejöt­tem és találtam egy üres repteret hangárral, ami az első kitűzési pont lett. Egy 600 lakásos készenléti lakó­telepként indult az egész. (Az első épületek egyébként az ott volt téglagyár téglái­ból épültek.) Én ezt meg tervez­tem és szerencsém volt vele, mert sikerült az első ütemet úgy megcsinálni a megadott három épülettípussal — K, Csü, Csf -, hogy ez az alap­ja lehetett a továbbfejlesz­tésnek. — Az elmúlt évtizedek ha­zai városépítési gyakorlatá­ban Uránváros előkelő helyet foglal el, egyetemi tananyag is lett belőle. Hol helyezke­dik el az életművedben? Vál- lalod-e mais igy, ahogy van? — Mindegyik pécsi város­rész, ami — kollektív munka eredményeként! — a kezem alól kikerült. Szigeti város­rész, Lvov-Kertváros, a Sikló­si városrész, közel áll a szí­vemhez, de még a kaposvári békefüredi lakótelep is — Uránváros a maga korában úttörő volt és én sokat okul­tam rajta. Hogy elfogadom-e ma is? Mindig mondtam, hogy a táj és a város vizuá­lis kapcsolata nagyon fon­tos. Ahol pedig ilyen táji adottság van, azt elsődlege­sen kell megjeleníteni, hogy a helybéli is, az idegen is mindig tudja: Pécsett jár. Ezért tudatosan terveztem mindig és mindenütt a Me­csekre nyíló slicceket a há­zak között. Úgy gondoltam: amit az ősi városnak nyújtott a Mecsek, azt nyújtsa az új városnak is, hogy mindig, mindenhonnap a legszebbet lehessen látni. Uránvárost úgy, ahogy van, tudom vál­lalni. Úgy érzem valóban, hogy az életem főműve való­sult meg ott. — Hogyan lettél pécsi? A kezdő években — úgy tudom — ingázó'voltál. — Valóban ingáztam. Em­lékszem, szálltam le úgy az akkor még működő reptéren, hogy a szélén már épültek a házak. Szóval, a leköltözé- sem ... Valamikor 58-ban — megint a déli városrész, an­nak is tervbírálata miatt vol­tunk lent. A zsűri után volt egy pinceösszejövetel és on­nan mentünk haza autóval és jókedvvel Pestre. Én csak úgy mondtam: — „Ez az a város, ahol szívesen élnék". A minisztériumi osztályvezető, akivel együtt utaztam, hátra­pillantott: „Komolyan mon­dod?" Rábólintottam, ő pe­dig ezt mondta: „Rendben! Mi is igy gondoltuk. Te logod megszervezni Pécsett a vá­rosrendezést". Azt hiszem, a beregszászi reminiszcenciák éledtek fel bennem, amikor ilyen hirtelen döntöttem. — Mondd, mi ennek a vá­rosnak a varázsa, ami ide­köti az idegent és a tűkénél is tükébbé teszi? — Ez olyan dolog, mint az, hogy Itáliában nem taníta­nak művészettörténetet, hi­szen az ember az anyatejjel szivja magával a sok szépsé­get és naponta botlik bele értékes műkincsekbe. A pé­csi is naponta találkozik a város szépségeivel, ezáltal érzéketlenné válik irántuk. Viszont aki idegenként kerül i(^e, legyen az bármennyire is laikus, apránként fedezi fel magának a város értéke­it, ösztönösen ráérez a szépségekre, ezeket lenyűgö­zőnek tartja és rajongóvá lesz. Egy építész pedig, aki az esztétikummal szemben egyébként is fogékonyabb, a szépségeket hamar magába asszimilálja és az alkotások kapcsán sikerül az atmoszfé­rát megmenteni. Ma már tel­jesen pécsinek érzem maga­mat, mert gyermekkorom kis­városának a hangulatát is megtaláltam itt. Közben az egyik dosszié mélyéből előszed egy gépelt szöveget. — Ezt valamikor 1973-ban jegyeztem le, amikor a PAB környezetvédelmi bizottságá­nak az elnökévé választottak. Amit ebből most elolvasok neked, az akár az ars poeti­cám is lehet, s ebben csak­nem egy évtized múltán a pécsiséget érzem kifejeződni: „Olyan, igazán emberi kör­nyezetet kell létrehozni a ter­veim segítségével, amelyben az emberek azért érzik majd otthonosan magukat, mert lokozott védelmet kapnak a civilizációs ártalmak ellen ... A természetes környezetet kell megteremteni az épüle­tek között is... Legyenek a városképek változatosak, he­lyenként legyen megtalálha­tó a lüktető, szines, lorgata- gos, nagyvárosi atmoszférát sugárzó együttesek helye is." — Ezeket megtalálni Pé­csett megvalósult munkáid­ban. Pécs mai arculatában meghatározó a szereped; a város szerkezete úgy alakul, ahogy az 50-es, 60-as évek fordulóján meghatároztad. Elismerte ezt valamiképpen a város? — A város? Nem. Néhány nagyon kedves tanácsülési határozat született — persze még a kerületeknél! —, ezek másolatát megküldték ... Ilyen volt. .. — És az Ybl-dij? ... — Igen, de azt a MÉSZ és az ÉVM felterjesztése alap­ján kaptam Uránvárosért 1960. április 2-án, Trautmann Rezső akkori miniszterünk ke­zéből. . - Az^ infarktus leparan­csolt a pályáról, de úgy tu­dom, nem szakadtál el tőle. — Hogy hogyan is néz ki az ilyen kényszerű távozás... Már rokkantnyugdíjasként dolgom volt egyszer o városi tanács építési osztályán. Az egyik munkatárs (azóta mór nincs ott) nagy vidáman „kö­zölte” velem, hogy én már le vagyok írva. Aztán bemen­tem az osztályvezetőhöz, ott meg a falakon hat-hét terv kitéve — Dénesi aláírással. Ott meg a kérdésemre azt kaptam: „Ebből élünk, Dön- cikém ..." Az infarktus utá­ni lábadozás idején rájöttem, hogy van íráskészségem. Ar­ra gondoltam akkor, hogy ha a sok tapasztalatomat közreadom, s abból valaki a legkevesebbet is hasznosítja, már az is nyereség. Hát így lettem szakíró. És bizonyságul elém rakja a Magyar Építőművészet, a Városépítés számait, ame­lyekben rendszeresen publi­kál, de mutatja az Architek­tur der DDR c. szakfolyóira­tot is: pécsi építkezések jó “hírét kelti sok fotóval és rajzzal. Es jelennek meg még írásai más folyóiratokban, köztük a pécsi Műszaki Szem­lében is. Világéletében lelkes pá­lyázó volt. Egy kis kimutatás­ból kitűnik, hogy az ország különböző helyeire 40 pálya­művet küldött be, ezek leg­többje díjat is nyert, az öt­letei a megvalósulásnál tes­tet öltöttek. Az utolsó, ki­emelt megvétellel elismert pályázatát már nyugdíjasként adta be, a téma Miskolc vá­rosközpontjának a rendezé­se volt. — Abbahagytam, mert úgy éreztem, ez már nem megy. Marad a szakírói tevékeny­ség. Nagyon sok megírni va­lóm van. No, meg a társa­dalmi tevékenység, ahogy az egészség engedi... Hársfai István A műszaki-gazdasági értelmiség helyzete Napjainkban — úgy tűnik — az érdeklődés középpontjába került a címben említett értel­miségi csoport. Az ok a meg­változott gazdasági viszonyok­ban keresendő. A világgazda­ság mozgásának tendenciája a gazdasági növekedés jelen­legi és várható lassulása és egyúttal a technika gyors üte­mű növekedése. Azok a körül­mények ugyanis — a nyers­anyag- és energiaszűkösség, a környezeti szennyeződés foko­zódása - amelyek a termelést lassítják - a technika fejlesz­tését soha nem látott mérték­ben ösztönzik, sőt kényszerítik. Végiggondolva ennek a várha­tó körülményeit, nem lehet vi­tás, hogy a világpiaci verseny­nek - még inkább, mint eddig — a műszaki fejlődés lesz a meghatározó tényezője. Ebből az optikából közelítve most már saját helyzetünkhöz, az alábbiakat lehet megállapí­tani. Műszaki hátrányunk a fej­lett ipari országokhoz viszonyít­va az iparban nem csökkent (Ezt nevezik a technikai-tech­nológiai résnek.) Különösen fi­gyelmeztető, hogy a lemaradás a technika gyors fejlődését hor­dozó és közvetítő ún. progresz- szív ágazatokban az átlagosnál is nagyobb. A felzárkózás egyik alaofeltétele a magasan kvali­fikált munkát igénylő, többnyi­re nagy bonyolultságú, élenjá­ró műszaki színvonalat megtes­tesítő, piacképes termékek gyár­tása és exportálása. Ez pedig a műszaki alkotó tevékenység kibontakoztatását gátló akadá­lyok megszüntetését igényli. A következőkben a műszaki tevékenység kulcsfiguráira, a mérnökökre összpontosítom a figyelmet, méq pontosabban azokra az égető problémákra, melyek megoldásra várnak en­nél az értelmiségi csoportnál. Kezdem a sort a mennyiségi mutatók oldaláról. Hazánkban a felső fokon képzett műszaki állomány jelentős, hiszen mér­nöki, vagy azzal fogalmilag kö­zel azonos diplomával több mint százezer aktív kereső ren­delkezik. Ez azt jelenti, hogy tízezer foglalkoztatottra kb. százharminc mérnök jut, ami nemzetközileg is figyelemre méltó. Hiszen csak olyan orszá­gok előznek meg, mint az USA (204) és az NSZK (139). Milyen módon értékesíti a nemzetgazdaság ezt a szellemi tőkét, azaz milyen a mérnöki munka hatékonysága? A dolog­nak ez az oldala már távolról sem olyan kedvező. A különbö­ző számítások szerint Magyar- országon a mérnöklétszám a létrehozott összgazdasági ter­mékhez viszonyítva kiugróan magas és a mérnöki munka így értelmezett összqazdasági ha- tékonysáaa a velünk összemér­hető országokhoz hasonlítva túl alacsony. Érdemes közelebbről is meg­vizsgálni néhány olyan ténye­zőt, amely jelentősen befolyá­solja, illetve akadályozza a mérnöki munka hatékonyságát. Az elmúlt évek vizsgálati ta­pasztalatai felhívták a figyelmet a műszaki értelmiség anyagi­szociális viszonyaira. Példának egyet említek: a lakást. A leg­újabb felmérések szerint az 1973-ban végzett mérnökök 40 százalékának nincs önálló la­kása. Az is elégqé ismert, hogy a bérek nem töltik be az ösz­tönzés szerepét. A bérarányok­ból származó ellentmondás több rétegű. Nézzük más társa­dalmi csoportokhoz viszonyítva a helyzetet. Nem térül meg, vagy leqa'ábbis túlságosan ké­sőn a befektetés, melyet az ok­levél megszerzése igényel. A nem vezető beosztású felsőfo­kú végzettségű műszakiak ke­resete 1979-ben 11,6 százalék­kal haladta meq a szakmunkád sokét. Az 1980-as adatok alap­ján a nappali tagozaton egye­temet végzett mérnökök 53 éves korukban érik el az egy­szerű szakmunkát végző, és 57 éves korukban a közepesen bonyolult szakmunkát végző munkások életkeresetét. A kü­lönlegesen bonyolult munkát végző szakmunkások életkerese­tét — 60 éves korig számítva — nem érik el. A fiatal pályakezdő műszaki diplomások első nagy csalódá­sa — mely gyakran évekig ne­gatívan hat a munkájukra —, hogy 25—26 évesen nagyon gyakran kevesebbet keresnek a szakmunkás, sőt még olykor a segédmunkás kortársaiknál is. Ha ehhez még azt is hozzá­vesszük, hogy ebben az értel­miségi csoportban a legna­gyobb a fizikaimunkás-szárma- zósúak aránya, és általában a legalacsonyabb a szülői támo­gatás mértéke, igazán így vá­lik érthetővé az anyagi gondok súlya. Vagy tekintsük a pályán be­lüli egyenlőtlenségeket. Sokat emlegetett paradoxon az is, hogy a magasabb szakmai kva­litást igénylő, kulcsfontosságú helyeken foglalkoztatott szak­emberek bére a legalacso­nyabb. Mindenekelőtt a fejlesz­tés, a tervezés, a gyártáselőké- szités mostohagyerek. Maga­sabb bért kapnak a közvetlen termelésirányításban dolgozó diplomások. Ám igazán csak akkor érhet el egy műszaki szakember jelentősebb anyagi megbecsülést, ha vezető funk­cióba emelik. A vizsgálatok ta­nulsága szerint a fentebb em­lített különbségek az utóbbi években még csak fokozódtak. Az aránytalanságok nemcsak az alapbérben jutnak kifejezés­re, hanem a különböző pré­miumok és jutalmak odaítélésé­nél is. Az utóbbi évek vizsgá­lati adatai szerint a magasabb vezető állású dolgozók hozzá­vetőlegesen az alapbérük 30 százalékának megfelelő pré­miumot és jutalmat kaptak, a termelésirányítók 20 százalé­kot, a fejlesztésben és a terve­zésben dolgozók 10 százalékot. A gondok másik csoportja a mérnöki munka hasznosítása. Az alapvető probléma nem a mérnökök túlzott száma, ha­nem munkájuk alacsony fokú hasznosítása. Társadalmunkban meglehetős pazarlás folyik a szellemi értékekkel. Egyes vál­lalatok adatai szerint ugyanis a fontosabb szakmacsoportok­ban a dolgozók szellemi kapa­citásának 40—50 százalékát nem használják ki. Ezzel van összefüggésben az a jelenség is, hogy a vállalatoknál min­den évben magasabb a felső­fokú diplomások iránti igény, mint a végzett hallgatók szá­ma, noha szaktudásuknak csu­pán egy töredékét tudják hasz­nosítani. Ennek nyilvánvaló oka, hogy az adott bérarányok mel­lett a vállalatok számára igy is meqéri mérnököket alkalmazni. Nyilvánvaló, hogy ezek a jelen­leg érvényben levő bérarányok összekuszálják a munkaerőoiac mechanizmusát, és az ebből kiinduló jelzőrendszer torzítva közvetíti ez igényeket az okta­tás felé is. Nem kétséqes, hogy nálunk a mérnöki tudás alacsony fokú kihasználása eleve abból kö­vetkezik, hoqy a diplomások a legtöbb vállalatnál a valóban mérnöki tudást igénylő feladat­hoz viszonyítva túl sokan van­nak, és alacsony bérük miatt a vállalatok nincsenek rákény­szerítve a velük való ésszerű gazdálkodásra. Van azonban a dolognak egy másik oldala. Számos olyan munkakör van, amelynek betöltése mérnöki tu­dást igényelne, de azt egyéb szempontok alapján alacso­nyabb képzettségűek töltik be. (Ilyen a mérnökinek minősített munkahelyek 42 százaléka!) A mérnöki szaktudás pazarlásá­hoz hozzájárulnak — a béreken túl — gazdasági életünk egyéb zavarai is; az anyag- és az al­katrészhiány; a vállalatok kö­zötti kooperáció egyenlőtlensé­ge, az ezekből származó aka­dályok elhárítására fordított idő- és eneraiaveszteség, a mérnöki munkát nem igénylő, de annál inkább emésztő rutin­feladatok. A műszaki alkotó munka ha­tékonyságának a jelentős nö­velése feltételezi a gazdaság működési, irányítási és intézmé­nyi rendszerének következetes fejlesztését: a hiánygazdálko­dás felszámolását, c vállalatok tényleges önállóságának, költ- ségérzékenvséaének a növelé­sét, hosszú távú érdekeltségé­nek és kockázatvállalási képes­ségének a megteremtését, an­nak minden konzekvenciájávaT együtt. Módra László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom