Dunántúli Napló, 1982. február (39. évfolyam, 31-58. szám)
1982-02-27 / 57. szám
Berták J_ászló A tűnődés folytatása Ez lenne az eredmény negyven évi, vagy majdnem negyven évi megfeszült, mondhatnám, „harc után"? mikor a régi . mértékkel mérve minden teljesült, s nem követtem el közben semmi bűnt szándékosan, bár folyton vezekelni kellett valamiért, ez az idült bűntudat? vagy ez a látványos semmi körbe-körbe? ahonnan kirepülni nincsen esély? ahol minden bedült fal mögött ott egy másik? ez a halni serkentő céltalanság? ez a hűlt forgás egy álom körül? vagy a talmi öröm, hogy azt mondhatnám, „sikerült”? Keresztury Dezső Egy keserű jóbarátnak Ha az élet megkeserít, mert bántanak embertársaid, ha zűrzavar nyomaszt, adjon humorod vigaszt! Nézz túl köznapi körödön,' s elönt valami halk öröm: sérelmeden túljutottál, több lettél egymagádnál, mosolygásodban számtalan társad, hived derűje van: gyümölcsfa, bőven termő maradj! Veled az erdő! Mezei András Eltűnőben Legelőször a lovak tűntek el. Aztán az istrángok szakadtak el. Udvarokból a kihalt szekerek, a pattogások, az ostornyelek, és utoljára a düllöutak, a gyalogösvények, ásott-kutak. Végezetül a talpak hűlt hona, a porból, a paraszt lábnyoma. FEKETE GYULA SZOMBAT ESTE Szombat van, este hét óra. Apu valahová készül, Anyu valamiért haragszik. Katica az asztalnál ül, és egy fürt szőlőt szemelget. Már harmadszor kérdezi: „Marikának fájt a hasa, mert sok szőlőt evett?.., Anyu!... Ugye; anyu?..." — de semmi válasz. Katica most figyelmesebben megnézi az anyját, majd az apját, és ő is elhallgat. Apró ujjai tétován babrálnak a szőlőszemeken. Kis idő múlva cinkosan az anyjára villan a szeme, és hangosan súgja: — Haragban vagytok?... Anyu... Ugye haragban vagytok? Nincs válasz. Az anyja fel sem néz: az ő tavalyi kockás szoknyócskájával babrál, kiteregeti, elsímogatja a térdén. Katica most halkabbra fogja, s úgy kérdez, a szemével is, szöszke fejbólintásaival is: — Igen?... Anyu... Haragban vagytok?... Igen? Türelmetlen mozdulattal felel az anyja, de Katicának elég anynyi, máris tovább nyomoz: — Miért vagytok haragban?... — Anyuuu . .. Csend. * * A József Attila-dijas író február 26-án volt hatvanéves. Amikor Pali bátyámat kiakol- bólították a kispapok választott nyájából, úgy látszott, megállja a sarat civilgimnazistaként is a hetedik osztályban. A két Holczer-gyereket fölvállalta instruálásra, ennek fejében kosztott kapott a vasutas családnál. Holczer Sándor kalauz családostul áttelepült N.-ről P.- re, hogy könnyebben taníttathassa gyerekeit. Pali bátyám a tanítás mellett vajmi keveset tanult. Jófejű, hamari-fölfogású latinistaként ösmerték el; nagy jártassággal otthonoskodott a görög nyelvben is. Csak a matézis nem volt ínyére. Elterjesztette a családban kevésbé bölcs fölismerését, miszerint minden Proko- tics született analfabéta az algebrát illetően; a logaritmusról, a tangens—cotangensről nem is szólva. Ez a felfogás azért volt nagyon veszedelmes, mert eleve reménytelennek lehetett nyilvánítani minden erőfeszítést, ami módosíthatta volna a matematikaellenes tartást. Vagyis: nem tudósi szinten ugyan, de a tisztességes középszert, a „gyenge elégséges” érdemjegyet elérhette volna, ha egy kicsit megnyomja a gombot. Mindmáig rejtély, mi a csuda fékezte ambícióját. Az ambícióhiánnval más vonatkozásban is baj volt. Palink színjátszói képességét sem lehetett lebecsülni, főleg, ha énekes szerepet játszott. Szép tenorja volt, „világos tenor”, ahogy ezt Horányi Sanyi szakszerűen megállapította, lévén másodikos tanítóképzős. Bár hozzáfűzte menten, hogy Pali csupán hallás után énekel, vagyis kátét olvasni nem^ tud. Pali bátyám a kótaolvasást nem tartotta fontosnak, persze a Sanyi ebbéli vélekedését sem; azt azonban jobb, hogy nem hallotta a bátyó, amit Sanyi nekem fejtegetett a zene és a matematika összefüggéseiről. Igaz, a bátyám soha életében nem tanult, nem tanulhatott hangszeres zenét, így Sanyi megállapításának érvényességét ki sem próbálhatta. Palinak ekkor még volt annyi tekintélye, hogy Sanyi a véleményét ne merje előtte kimondani; engem viszont azzal fenyegetett, hogy letagadja a bírálatot, ha besúgom Palinál. A mai napig hiába keresem- kutatom azt az operettparódiát, melyben Pali a címszerepet, Catilinát énekelte. Gimnáziumi színpadunkon ennél pompá- sabb-derűsebb színdarabot nem mutattak be. Lehet, ennek se volt valami nagy értéke, legföljebb a többi tréfli vacak közül emelkedett ki. És hát az akkori megítélésem szerint. A legtöbb színmű, amit előadtak a felsős diákok, lázasan ordítozható, hazafias tárgyú, sőt, jócskán irre- denta-csöpögésű fércmunka volt. A repertoárból ilyen címekre emlékszem: „Kereszttel a félhold ellen”; „Őszi harmat után”. Ez utóbbi Vezérlő Fejedelmünkről szolgált, de inkább lehetett nevezni ájtatos tanmesének, mint színműnek, mert sommázata a megváltoztatha- tctlanba való beletörődést sugallta: amit ránk mért a Jóisten, el kell viselnünk, ellene rúgkapálózni vétek. Szó se volt ebben a darabban a félpogány kurucok egészpogányan káromkodó, hajrázó megiramodásá- ról, mégcsak megtorpanó hőkö- léséről sem. Számomra, az idő tájt, teljesen mindegy volt, mit játszanak, nekem pirosbetűs ünnepet jelentett „a” Theátrum; minden premieren ott préselődtem a kakasülőnek elkeresztelt tribün- féleségen. Egy-egy ellesett dialógust hetekig-hónapokig „utánjátszottunk”. Majmoltuk Csáti Gergőt, aki hetedgimnazista kispapként óriási sikerrel játszotta Szikambe szerepét egy hittérítő színdarabban. Vad, vérengző indiánus volt ezt a Szikambe, alias Csáti Gergő; érdesen gúnyolta a foglyul ejtett misszionárius atyát, tudakolván széltek. Az előadásnak igen nagy hasznára vált, hogy Pali bátyám énekelte a címszerepet; dicsőségéből nekem is jutott egy kis fénysugár. Néhány jelenet kitörölhetetlenül megmaradt bennem. Például, mikor Hannibál, a punok vezére, hosszú ruhaszárító kötelet vonszól át a színen, majd — csattanóként — a kötél végén egy közepes termetű elefánt andalog be a színpadra, emlékeztetve az Alpeseken való átkelésre. Csaknem szétdőltünk a hahotától, még a szigoPákolitz István PÁLYAÍVTÖRÉS tőle: „Nem bőgöd el magad,, ha vért látsz?!” Gergő ezt olyan vérfagyasztóan »ordítozta a második felvonás végén, hogy hetek múltán is csak piláccsal, vagy zseblámpával merészkedtünk ki a diákalbérleti reterátra. A Catilina-bemutató egyszeribe lefőzött minden addigi előadást. Még a Calderon de la Barca-ét is, „Az élet ólom” címűt, amit, gondolom, alaposan kizsigereltek az atyák, nehogy botránkozás legyen a szentimrés ifjúság hadirendjében. x A Catilina fölfogásban is, hangvételben is jókedvűen bolondozó paródia volt; anakronisztikus beütése okán pedig erősen különbözött az eddigi „egynemű karra” írt daraboktól. Mivel tanulmányainkból jól ismertük a történetet, ugyancsak kapóra jött a sok modernizált, kiforgatott szcéna, a történelmi alakok (Catilina, Ciceró, Hannibál) megjelenése, jó pofán nevetségessé túlozva. Az se volt kutya, hogy eladdig énekes darabot nem láttunk- hallottunk, legföljebb dalbetétest; a Catiliná-ban viszont sokkal többet énekeltek a szereplők, mintsem prózában berúbb páterek is elmosolyintot- ták magukat; egyszersmind buzgón találgattuk, ki lehet a két fölsős diák, akikből ilyen találékonyan összeábdálták az elefántot. Újabb ~ derültséget okozott, hogy a fővezér, Hannibál egy Mannlicher puskával megcélozta a nézőteret, majd a ravaszt meghúzva és puskadörrenés hangot imitálva, felhőpamacsokban szállt a lisztpor a puskacsőből. Catilina pedig remekül parodizálta önmagát, miután közölte a nagyérdemű tisztelt publikummal, hogy Ciceró, a fényeseszű patvarista, „kitudta az összeesküvést"; végül is nem tehetett mást, kardjába dőlt klasszikus szokás szerint, mert mit tehet mást, aki ilyen kelepcébe kerül. Véres sebétől tántorogva a padlatra esett az összeesküvő, aztán fektében-ültében, ahogy a római étkezésnél szokásos, rázendített búcsúdalára: „Rajta, ki fegyverem,, Kard, arany ékszerem, Elbúcsúzom: Járd eme keblet át, Szúrd ama kéjjel át. Mint Cicerót magát, A rút pofát!” Pali -vmekül csinálta a komiMartyn Ferenc: Klára (tollrajz) kus halálvergődést; röhöghet- nénket azzal fokozta, hogy el tudta hitetni: ilyen körülmények között is szottyanhat kedve valakinek dalolászni, még akkor is, ha Catilina az illfető, levitéz- lett római civis, immár zsivány rongyember. Bátyám a Marica grófnő-ben is szép sikert aratott. Mondanom sem kell, hogy ez az operett már nem az atyák gimnáziumi színpadán mutattatott be, hanem az N.-i4 Legényegylet világot jelentő deszkáin. De hiába volt sikere Palinak, azt mondta, késő már, s egyébként is nagy baj, hogy nem nőtt magasabbra öt-hat centivel; hiszen ilyen szélehossza-egy termettel nem énekelhetne hőstenort az Operában. Mi a fene — gondoltam magamban — alsóbb garádics nem is felelne meg? Az iskolai válogatottban bal- bekket játszott Pali. Minden Pünkösdhétfőn összemérte erejét a Gimnázium és a Tanítóképző válogatott legénysége. Az eredmény rendszerint csúfos vereség volt, amit a prepák mértek a gimplikre; egyszer akadt egy döntetlen, öt esztendő alatt, ez is annak volt köszönhető, hogy Pali remekelt a balhátvéd posztján. Nagyszerű teljesítményére is ezt jegyezte meg : — Ilyen későn már nem érdemes kezdeni. Jóegynéhány szakmában próbálkozott Palink, de nem volt benne valami nagy állhatatosság. Szabóinassága például mindössze öt minutumig tartott; viszont egy egész hetet eltöltött Koch Bálint asztalosműhelyében, de sehogyse boldogult a gyaluval. Aztán váratlanul föl akart csapni franciskánus szerzetesnek, mesztéllábas barátnak. Igen ám, de ahhoz, hogy áldozár lehessen, érettségi kellett volna, aztán meg Teológia. Enélkül csak laikus fráter lehet, olyasmi, mint a földvári sekrestyés barát, apánk szaktársa a szent szakmában. "Aki bizony — tisztesség ne essék, szólván — tojást is szokott koledálni, ha szorult a kapca. Végre kikötött a kereskedői pultnál. Szegény feje, mindig azon ábrándozott, hogy meggazdagszik, akár a juhászfi a mesében. Csakhogy a mesebeli hősnek ki kell állnia a próbákat... Közben a versírásba is belekapott, mintegy tíz-tizenöt vers erejéig. Valamennyi a Rottler Ilkához volt címezve. Ezt is abbahagyta, azzal az indoklással, hogy a poétáskodásból nem lehet megélni. Szatócskodás közben nem is lenne képes rímeken gyötrődni, mert elmérné a sót, cukrot, petróleumot. A dicsőség pedig nem nagyon érdekelte; úgy gondolta, ha a vers nem mérődik pengőben, megeheti a fene az egészet. Csokonait citálta, azt hiszem, kissé szabadon, mert a pontosság sose volt kenyere: „Meg van bolondulva, aki poéta lesz ebben az országban!” HÉTVÉGE 9. Az apja a ruhásszekrényben motoz, kiránt egy nyakkendőt. — Jól van már. Egyél ... Jóban vagyunk. — Neeem - húzza a szót Katica, s gyanakodva az apjára nevet. öt ne akarják becsapni, ő úgyis tudja, hogy haragban vannak. Újra az anyját kérdezi, már nem kíváncsian, csak a tiszta bizonyosságért: — Ugye, Anyu, nem igaz? . . . Ugye haragban vagytok? — Mert apád nem szeret minket — mondja az anyja hirtelen, s még jobban a kis szövetszoknya fölé hajol. El kell az alját bontani, le kell engedni, mert Katica sokat nőtt tavasz óta. Dühösen bevág valamit a szekrény aljába az apja. — Jó nevelés! .Beszélj csak a gyereknek! Katica megrebben, hol egyikükre, hol másikukra pillant, s elgondolkozva egy hamvaspiros szőlőszemet dug a szájába. Valami eszébe jutott, egyszerre az öröm izgalma derül fel az arcán. Kerek, nagy széniét az apjára függeszti, de az anyjának súgja, az előbbi hangos súgdolódzással: . — Anyu .. . Akkor elváltok ti is? — Hallgass már, és egyél! - szól rá az apja. Bosszúsan kioldja a nyakkendőt, s a tükör előtt újra megköti. — Hányszor mondtam már, hogy evés közben nem szokás beszélni. Igaz ... No, hát akkor egyél szépen. » Katica engedelmesen szemelgeti a szőlőt, de közbe-közbe oldalt les. Amikor egészen a tükörhöz fordul az apja, fészkelődni kezd, megint elönti az a boldog izgalom. Már újra egy kis kofa, az arca csupa titokzatosság: az anyjához hajol, és aprókat bólintva, halkan súgdossa: — Ugye, ti is elváltok?... Anyu?... Ugye elváltok?... Mert a Marika apukája és anyukája is elvált. (Azt mondta róluk Anyu: „Nem szerették egymást.") és az a legérdekesebb, hogy azóta nem is egy házban laknak, és Marika azt mondja, hogy m'ór két apukája lesz: a régi, meg egy új. Rengeteg csokit kap Marika; az az ember, aki majd apukája lesz, mindennap eljár hozzájuk, és mindig hoz valamit neki. Vasárnaponként meg a r.égi apuka jön érte, és egyenesen a cukrászdába viszi. Pedig régen nem szokta vinni a cukrászdába, de most minden vasárnap elviszi, és annyi krémest, minyont, tortaszeletet ehet, amennyit akar. Csengetnek. Anyu sóhajt, leteszi a kis szoknyát és kisiet. Katica is lecsúszik a székről, de csak az ajtóig szalad, mert a szemetesvödör koccanásából tudja már, hogy a házmester jött a szemétért. Nem szereti a házmestert, mindig rákiabál a gyerekekre. * Közben az apja a tükörtől az ajtóhoz sétál, Sötét van már odakinn, fúj a szél. Az utcalámpa fényében esőcseppek futnak lefelé az ablaküvegen. Katica szeretné megkérdezni, hogy elmegy-e máshová lakni. Most rögtön elmegy? És ha csakugyan elmegy más házba lakni, ő is érte jön minden vasárnap, és cukrászdába viszi? De aztán mégsem kérdez semmit, mert apu még egyre kifelé néz;' nem fordul hátra, és így nem lehet tudni, haragszik-e vagy sem. Amikor Anyu visszajön, Apu azt mondja az ablaknál: — Ehh, pocsék idő ... — Kihúzza az inggallérból a nyakkendőt, és visszateszi a szekrénybe. „Apu mégse megy el lakni” — gondolja Katica, és ennek is megörül, mert akkor meg lehet játszani vele. S csakugyan, az cpja átöltözik, és vacsoráig bujócskát játszanak az asztal alatt. Anyu pedig a kis szoknyát varrja, jókat mulat rajtuk, és ha a; szőnyeget összegyűrik, azért sem haragszik. i
