Dunántúli Napló, 1982. február (39. évfolyam, 31-58. szám)
1982-02-13 / 43. szám
mit mondott volna el szívesen ott o hátsó sorból, nem tudhattuk meg. „Móni, leülsz!" — dör- rentett rá erélyesen a tanító néni, s Móni megszeppenve összehúzta magát, „Hót tőled mit hallunk, Palika?" „Fejenállást” — mondta Palika, és fejre állt, nagy tops közepette. Azután elénekelté az egész terem a „Bóbita táncor'-t, s máris kezdődött a színpadi játék varázslata. Mert az volt: SZÍNHÁZ. Világot jelentő bábokkal a világot jelentő paraván mögött. Sikerrel, vastapssal. Olyan színház, ahol a végén a gyereknek megköszönték a figyelmét. W. E. Részlet a Tüdérszép Ilona és Árgyélus című bábjátékból Tűnd er szép Ilona es Argyelus A Pécsi Nemzeti Színház Bábszínháza, a Bóbita előadásában legutóbb a Tündérszép Ilona és Árgyélus című bábjáték került színre, Giovannini Kornél rendezésében. Ö igazította a bábszínpadra az Illyés Gyula feldolgozásában isVnert magyar népmesét, a magyar népmeseirodalom egy klasszikus darabját, ami a 17. században versbe szedett széphistóriaként jelenik meg mint „História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűzle- ányról”. Ezután rengeteg népszerű ponyvakiadást ért meg. valószínű, hogy ezen az úton ért el a népköltészetbe is, hogy később, a 19. század első felében olyan remekmű ih- letője legyen, mint Vörösmarty Csongor és Tündéje. Az eredet kutatása nem a mi feladatunk, és bár a tündérmese középkori műfaj, a történet egyes elemei, mint például az aranyalmát termő fa, azaz az életfa az emberiség művészetében, különböző megnyilatkozásaiban az egyik legrégibb motívum. Ugyanilyen népmeséi fordulat a hármas szám gyakori ismétlődése, a három próbatétel, a három ördög és a többi. Az Illyés Gyula által közzétett Tündérszép Ilona és Árgyélus változat bábszínpadra állítója, Giovannini Kornél is érezhetően ezt a kiindulópontot vallotta magáénak, tehát azt, hogy ősi és sokak által ismert motívumokból épül a darab, továbbá azt, hogy tündérmesét kell bábszínpadra állítani. Tündérmesét — gyermekeknek. Ehhez a hangulatot élő népzene adta meg. A hagyományos népi hangszerek a mese hangulatához illő kísérettel erősítették az előadás egységét Zubán László összeállításában. Tőlük a szót a bemutatón Paál László Jászai-dijas színművész vette át, aki a színpad szélén a Hetvenhét magyar népmeséből olvasta fel az aranyalmafa, Árgyélus és Tündérszép Ilona történetét. _ Az előadás fő erőssége a látvány, s ami a kaposvári Honty Márta iparművésznek köszönhető. Honty Márta az évszázadokon vagy még hosszabb időkön át élő népi hagyomány, a mítoszok jegyében tervezte még díszleteit, és a bábokat, amelyek a néző számára nem o pósztorfaragások, nem a tárgyi népművészet, hanem a szellemi néprajz motívumvilágát, a népmesék mitikus elemeit idézik. Díszletei jól funkcionálnak az előadás folyamán, jól váltogathatok, mozgathatók, ugyanekkor a statikusság«érzetét keltik a nézőben. Annál lebegőb- bek, éteribbek a bábfigurák. Valóban tündérmeséi hangulatot kelt a finom zeneszóra belibbenő leónycsapat úrnőjükkel. Ruhájuk batikolt muszlinszerű selyemből készült, és légies hangulatot kölcsönöz a figuráknak. Ellentétes színárnyalatokkal és formavilággal ruházza fel Honty Márta e- tündérleányok másait, a hoflókat. Eredetiek és sikerültek az ördögfiókák figurái — a darabban való komikus jelenlétüket a doromb zenei kísérete remekül hangsúlyozza. Külön érdekesség, hogy a pálcán hordozott és mozgatott, úgynevezett vajang bábok mellett színpadra lépnek teljes maszkban, kosztümben bábszínészek is. így jelenít meg az előadás olyan emberfeletti, mitikus „személyiségeket", mint a Nap vagy az Állatkirály. Kosztümük, figurájuk együtt valóságos képzőművészeti alkotás. A pécsi gyermekközönség a tündérmeséknek mindig kijáró érdeklődéssel és odaadással fogadta a nagy gonddal létrehozott szép előadást. A Tündérszép Ilona és Árgyélus báb- színpedi adoptációja sikeres produkció, ahol a további előadások folyamán valószínű, hogy sikerül igazán teljessé tenni az összhangot az élőbeszéd, azaz a mesemondó és a bábmozgatók között. Gállos Orsolya Egy sikeres könyvsorozat Tények és tanúk A Magvető Könyvkiadó 1975-ben indított Tények és tanúk című memoársorozata 1981 végén 56, kötetéhez érkezett. A_sorozat keretében kiadott lakkfekete színű könyvecskék legtöbbje megjelenését követően szinte azonnal „hiánycikké" vált a könyvesboltokban; az 56. kötet, Székely Éva olimpiai úszóbajnoknőnk Sírni csak a győztesnek szabad című írását is, mely az idei téli könyvvásár újdonsága volt, valósággal szétkapkodták az olvasók. A siker titka mindenekelőtt e könyvek műfajában keresendő. A memoár, az emlékirat — a Magyar Irodalmi Lexikon megfogalmazása szerint — műfajilag a napló és a történetírás között elhelyezkedő, a szerző személyes élményeiről beszámoló írói mű, melyben a szerző — ellentétben az önéletírással - elsősorban nem önmagával, hanem azokkal az eseményekkel foglalkozik, amelyeknek részese, szemtanúja volt. A Tények és tanúk elnevezés tehát a műfaj lényegét fejezi ki, s ha mindehhez hozzászámítjuk azt a körülményt, hogy a sorozat szerzőinek többsége történelmünk közelmúltjából, vagy éppen napjainkról meríti témáját, máris megfejtettük a sorozat iránt megnyilvánuló hatalmas érdeklődés rejtélyét. A fentiekhez ismernünk kell azt a körülményt is, hogy könyvkiadásunk hosz- szú éveken keresztül mostohán bánt az emiékiraV műfajával, márpedig- az olvasót mindig is érdekelte, a dokumentumhitelességgel ábrázolt közelmúlt és a jelen, melynek maga is cselekvő részese. Adva volt tehát egy vákuum, egy kielégítetlen valós igény, nem csoda tehát, ha a sorozat megindításával a kiadó és az olvasó egymásra talált. S az sem érdektelen, hogy a Magvető szerencsés kézzel válogatott, illetve válogat a rendelkezésre álló kéziratok, valamint a műfaj klasszikusainak számító művek között, amelyek újra kiadását eléggé indokolja a fentebb jelzett több éves vákuum. Nem foglalkozhatunk valamennyi eddig megjelent kötettel, inkább azokra kívánjuk a figyelmet felhívni, amelyek a műfaj iskolapéldáinak tekinthetők. Az induló 1975-ös évjáratból Marosán György „Tüzes kemence" és Germa- nus Gyula „Kelet varázsa" című könyveit emelnénk ki. Az előbbi egy számottevő politikussá fejlődött fiatal munkás ifjúkori küzdelmeinek, eszmélkedésének hallatlanul izgalmas leírása, az utóbbi nagy orientalista tudósunk lebilincselő elbeszélése a mohamedán világgal és szellemiséggel való megismerkedésének és az ebből fakadó életre szóló élményeknek. Az 1977. évi termésből Füst Milán Naplója emelkedik ki, no meg Moldova György válogatott riportjainak gyűjteménye, az Ellenszél. Ez utóbbiban olyan nagy sikerű írások olvashatók, mint Az Őrség panasza, vagy a Tisztelet Komlónak. Az 1978-as esztendő Tények és tanúk- beli sikere Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkőhidáig című visszaemlékezése; a szerző a II. világháborús honvédvezérkar illusztris, magas beosztású tisztje volt, s pozíciójában igyekezett ellenállni a hitlerista orientációnak. 1979 és 1981 között megszaporodik az évenként kiadott kötetek száma és több külföldi mű jelenik meg a kezdeti évekhez képest. A prímet természetesen a hazaiak viszik. Folitikusok és a magyar munkásmozgalom veteránjai: Fehér Lojos, Hidas Antol, Marosán György, Vas Zoltán; ismét visszatér a II. világháborús téma Bárczy János, Fazekas György, Sallai Elemér könyveiben; több művel képviseltetik magukat a szomszédos országok magyar kisebbségének írói: Kovács Endre, Balogh Edgár, Szilágyi András; a külföldiek közül pedig olyan ismert személyiségek vallomásait olvashatjuk, mint a Rosenberg házaspár gyermekeié, Carlos Prats tábornoké, aki az Allende fémjelezte haladó chilei kormány vezető embere volt, vagy Indira Gandhi indiai miniszterelnöké. Az utóbbi száz év magyar történelmét reprezentálja Jókai Mór 1848- 49-es naplója, Táncsics Mihály: Életpályám című munkája és Kosáry Domokos Széchenyi Istvánról, pontosabban a nagy reformpolitikus utolsó éveiről szóló történelmi esz- széje. S végérvényesen betört a sorozatba a legközelebbi múlt is: idős Váci Minályné — a tragikus hirtelenséggel elhunyt Váci Mihály költő édesanyja — fia pályafutásáról vall, Székely Éva pedig mór említett könyvében örömeiről és csalódásairól ír; tehetsége, írói vénája különösen a könyv utolsó harmadában érvényesül, amikor a megvakulás közeli rémének lelki és fizikai megrázkódtatásait boncolgatja. Végezetül ejtsünk néhány szót a Magvető Könyvkiadó 1982. évi terveiről is a Té? nyék és tanúk sorozatával kapcsolatban. A szerkesztőség hat mű kiadósát tervezi, köztük Balázs Béla Naplóját, Marosán György Emlékezések című könyvét, mellyel a szerző memoárjait, trilógiává fejleszti, Takács Ferenc írását az 1848-as szabadságharcban nagy szerepet játszó Madarász testvérekről, s Máté György riportját Kambodzsa modern tragédiájáról. A sorozat láthatóan hű marad önmagához: az utóbbi száz év keretein belül maradva közérdeklődésre szá-' mot tarló témákkal gazdagítja az eddigi sikerkönyvek sorát. Tasnádi András Nagyon nehéz a szívem. Valami szépet kéné írnom — ajakbiggyesztve bambulok kifelé, leltározok. Egy sárga tartálykocsi küszködik a sárral, aztán feladja. Siető gyalogosok a dombról lefelé.” Füstöt cibáló szél. Hófehér panei- házak a hegyoldalban Följebb villák. Még följebb erdő Még följebb felhők és aztán a viztiszta ég. Valami szépet kéne írnom, de olyan vagyok, mint a vakráma. Puhafa keret, kontrázott lemezből készült feszkékkel a belső sarkaiban. Még laza az egész, még nem feszítette rá a művész a vásznat, még nem történt semmi. Csak a puszta keret van meg, a vakráma, kibámulok rajta hát és látom a világot. A sárgaszínű kamiont, a dombot, a házakat, a nyurga fiatalokat, látom a látható szelet. Ez a kép egyáltalán nem olyan, mint egy álom. Halk Vakráma csettenéssel a fotógráfus teszi oda a ráma közepébe. A halk csettenés egyetlen pillanatot merevít ki mindenből, számomra most azt a pillanatot, amikor az exponálás lezár és végérvényessé tesz dolgokat. Ez a fénykép szenvtelen és nyugtalanná tesz. Tudatja velem és mindenkivel, hogy különös dolgok történnek a világban, különös életsorsok alakulnak és fejeződnek be . . . Ez a fénykép tudatja, hogy emberek mélyén ismeretlen lények laknak — ismeretlenek, de nem megis- merhetetlenek. A chicagói világkiállításon volt egy igen nagy szabású óra. Mutatta, hogy hány másodpercenként születik és hal meg egy-egy állampolgár. Biztosan érdekes lehetett, biztosan kialakult egy kedves egyensúly a születések és elhalálozások között. De életkorokat nem mutatott meg az óra, már ami az elhunytakat illeti. Vajon hányán halnak meg idő előtt? Hányán hagynak maguk után h-moll szimfóniákat? Meghalt egy harminckilenc éves ember. Talán még nem kellett volna meghalnia. De- hát így történt. Szórakozoltcn forgatom a kezemben azt a kis kulcstartót amit Grúziából hozott és nekem adta. Festő volt. Valami szépet kéne írnom. De nem tudok. Nyugtalanul bámulok a vakrámán kifelé, s próbálom arcát, alakját fölidézni De az sem megy. Csak a képek jutnak eszembe, amiket megálmodott. Kampis Péter Á virágfejű ember Csonka Piroska: A virágfejű ember Fotó: Cseri L. Csorba Piroska nyilván bábozással is foglalkozó pedagógus valahol a Tiszántúlon. A Népművelési Intézet pályázatára készítette el A virágtejü ember c. bábjátéka szövegkönyvét; a darab bemutatására a pécsi Bóbita vállalkozott még december elején, s közönségsikere alapján, gondolom, ezt is még sokáig műsorukon tartják. A szerző ugyancsak a Hetvenhét magyar népmeséből merített, forrósként felhasználva az Illyés Gyula-változatot. Vagyis nem egy népmese dramatizálá- sát végezte el, hanem egy kicsit tovább mesélve, új alakokkal kiegészítve a cselekményt, további színekkel gazdagította az alaptörténetet, új ritmusokat kínálva a mű bábszínpadi előadása számára. Munkája nem mentes dramaturgiai gyönge- ségektől sem. A játék végén például teljesen motiválatlan Haspók király „önkritikája” s hirtelen megjavulása, mégis egészében véve mindenképp örülnünk kell annak, ha egy pedagógus a szabad idejében gyerekek számára színpadi művet ír. Hozzátenném: sikeres színpadi művet. S hogy ez a szövegkönyv igazán azzá lehetett, abban az oroszlánrészt Giovannini Kornél rendező és a Bóbita kedves fiatal előadógárdája vállalta és teljesítette. A jól egyénített (jó és rossz táborába osztható), többségében groteszk Qabszinpadi figurák mozgatása, elhelyezkedése; a hangsúlyos elemek kiemelése, az egész játék oldottsága, pergő ritmusa a feszültség megteHÉTVÉGE 8. remtése és feloldása oly mértékben sikerült, hogy a mintegy 300 főnyi hat-tízéves korú kisgyerek a több mint egyórás műsoridő egyetlen másodpercére sem szakadt el attól, ami a bóbszinpadon történt. Figyelmüket odaszögezte az a szakmai igényesség és közönség iránti tisztelet, ami a Bóbita előadásait általában jellemzi. Ezt az előadást a napokban Sellye nagyközség szomorúsá- gos kultúrhodályában láttam, tüneményesen rossz technikai feltételek közepette. A gyerekek aligha vehettek észre ebből bármit is, hiszen itt olyan csodák történtek, mielőtt bármi is történt volna, hogy a bábművészek a paraván elé jöttek, a „Jöttünk taligán . . .’’-dallal köszöntve kicsinyeket és nagyobbacskákat. A rendező bemutatta őket a közönségnek, s máris benne voltak egy amolyan ráhangoló játék kellős közepében. Egyik pöttöm dalolt, a másik verselt egyet, de hogy az a kis piroskabótos szöszi
