Dunántúli Napló, 1981. december (38. évfolyam, 329-356. szám)

1981-12-06 / 334. szám

Alkatrészellátás Gáz van a gázkészülékkel Hiánycikkek: tömszelence, csapok, kazánok, színgázégő Ha megfeszítenek semértem: kinek-minek jó ez a nálunk tár­sadalmi szinten zajló alkatrész­ellátási csődtömeg. Az a gya­núm, hogy csak a termék gyár­tójának. Mert a vevő-fogyasztó joggal dühöng, kilincsel, szitko­zódik, átkozza a szolgáltató-ja- vitó vállalatot szövetkezetét, kis­iparost. Ők meg isszák az egésznek a levét. Nem elég, hogy ők a villámhárítói a jogos felháborodásnak, nem elég, hogy malmoznak az embereik munkaidőben — csökken a be­vételük és a keresetük — rá­adásul a termelő vállalatok is legtöbbször őket nézik balek­nak. Ha egyszer elérnénk, hogy a gyártó valóban jó minőségű terméket állítson elő és folya­matosan biztosítsa hozzá az al­katrészeket! De jó is lenne! A fogyasztó védelme A Minisztertanács 35/1978. VII. 6. számú rendelete előírja, hogy a gyártónak az alkatrész- ellátást a termék gyártásának leállásától számított hány évig kell biztosítania. A rendelet a fogyasztó, a vevő érdekét védi. Védené. Ha ... De mi van ak­kor, ha a futószalagokról na­ponta lekerülő tartós fogyasz­tási cikkekhez sem lehet már aznap alapvető, ám filléres al­katrészt beszerezni? A DDGáz Baranya megyei üzemigazgatósága pécsi veze­tékes hibaelhárító üzemének vezetője, Martinovics András és Szántó István művezető joggal megkérdőjelezi, hogy a fent említett minisztertanácsi rende­let betartását magukra nézve kötelező előírásként kezelik-e a gázkészülékeket gyártó vállala­tok. Kétségeiket mi táplálja? Pé­csett 17 775 Komfort gáztűzhely, 6864 KV 6-os Hézív-bojler és mintegy 1000 darab C2-es hid- roterm lakásfűtő kiskazán üze­mel. Már amelyik. Naponta több száz hibát jelentenek be a hibaelhárítási ügyeletnek, ám ők gyakran kénytelenek közölni a didergő, vagy fürödni nem tudó fogyasztónak, hogy saj­nos, várniuk kell, nincs alkat­rész. A készüléktulajdonos biz­tos nem tapsol örömében. Sőt! 4. HÉTVÉGE Használhatóvá csak alkatrész­szel lehet tenni a béna gáztűz­helyet, bojlert, konvektort. Ezt a szerelők hada hiába akarja né­ha — hisz ezért vannak, ebből élnek —•, ha a néhány forintos alkatrész nincs raktáron. Komfortos keservek A Komfort gáztűzhely-család alig néhány éve még a legkor­szerűbbnek számított, a fo­gyasztók 90 százaléka jelenleg is ilyennel süt-főz. Amióta meg­jelent a legújabb Gála gáz­tűzhely-család, a Komfort még inkább elkeseríti a tulajdono­sait. Mert a gyártó, a Salgótar­jáni Vasöntöde és Tűzhelygyár vagy nem küld egyáltalán al­katrészt, vagy csak tessék-lás- sék módon küldözgeti. Jelenleg a Komfort ST-tulajdonosok kö­zül 100 a főzőcsap, 30 a sütő­csap és 50 a sütőhöz szükséges ezres termoelem hiánya miatt vár, reménykedik, sürget, átko- zódik... A csapok mógnessze- lepe mondja fel leggyakrabban a szolgálatot. Ezt az 50—60 fo­rintos alkatrészt külön nem kül­di a gyár, a szerelőknek, így a rossz mógnesszelep miatt az egész — több száz forintos csa­pot kell kicserélni újra. Ha van új. De leggyakrabban nincs. A FÉG (Fegyver- és Gázké­szülékgyár) KV 6-os Hévíz típu­sú gázbojleré a legkorszerűbb ilyen készülék. Illetve ... Ta­valy óta gyártja a FÉG a még korszerűbb V 4-es, piezogyúj- tós bojlert, emiatt fokozatosan leállnak a Hévíz gyártásával. Igen, de amikor nem volt V 4- es, akkor is döcögött a KV 6-os alkatrész-ellátása. Nem folya­matos a kazánellátás, jelenleg 50 készülék használhatatlan tömszelence hiánya miatt. Te­tézi a bajt, hogy amíg a régi típusú tömszelencét lehetett ja­vítani, az új javíthatatlan. Ha csöpög, ki kell dobni és újat tenni a helyébe. Ha van. A gyár szerint a KV 6-os és a C 2-es készülékek univerzális égői egyaránt üzemelnek föld­gázzal, pébé-gázzal és benzin­ből bontott gázzal. Tény, a pé­csi gázzal még az új készülé­kek égői is használhatatlanok. Emiatt az univerzális égőket még az üzembe helyezés előtt ki kell cserélni a színgázégőre. Kellene. A legenyhébb kifejezés, hogy színgázégőből sem folyama­tos az ellátás. A gyár a C 2-es korszerűsített változatával, a C 21-essei is megjelent a piacon. A kötélidegzetű C 2-es tulajdono­sok is tudják, hogy ez mit je­lent: mert eddig sem volt min­dig minden alkatrész a C 2-es- hez. És ezután?! Ha már a kor­szerűsítésnél tartunk. Az új F 8- as gázkonvektorok közül elég sok már az üzembe helyezés után néhány nappal leszerelés­re és a műhelybe kerül — és mennyi pénzbe. Miért? A hő­hasznosító dobot nem mereví­tették megfelelően gyárilag, emiatt az égéstermék tömöjrte- lensége miatt bebüdösíti a fű- tendő helyiséget. A korábbi F 8-as készülékeknél nem volt ilyen probléma. Nem vagyok közgazdász — csak vásárló. Nem tudom, hogy a kész terméket előállító gyár­nak, üzemnek kifizetődik-e az alkatrészgyártás. Erkölcsileg és a márkavédelem szempontjából feltétlenül! Elsősorban becsü­letbeli ügy kellene, hogy legyen. De gondolom anyagilag sem ráfizetéses. Azt sejtem, hogy a kész termék eladása több ha­szonnal jár, mint az alkotóele­meket egyenként eladni, alkat­részként. De mit tehet a kiszol­gáltatott vásárló? A filléres, né­hány tíz- esetleg százforintos alkatrész hiánya miatt dobja ki a gázkészülékét és netán súlyos pénzekért vegyen újat? Előbb- utóbb annak is tönkre megy valamije. r ígérettel . javítani? És mit tehet adott esetben a DDGáz hibaelhárító üzeme? Rendel, sürget, könyörög, fe­nyegetőzik írásban és telefo­non, az anyagbeszerző szemé­lyesen is. És, ha nem ér el ered­ményt? Megkérheti a gázké­szülékek kereskedőit, hogy ne árusítsák az alkatrészhiányban leginkább szenvedő készüléke­ket. (Ezzel a kereskedőket és a fogyasztót is sújtják.) Esetleg megtagadhatják az üzembe he­lyezési kérelmet. Ezzel is csak a tulajdonost dühítik fel. Elő­fordul az is, hogy a szerelő köz­li: sajnos. Az elkeseredett ké- szüléktulajdonos mit tehet? Utolsó mentsvárként a gyártó­műhöz fordul. A gyártó esetleg udvarias hangú levélben közli a T. Címmel, hogy mondjuk, az ,,1 db, KV 6-os tömszelen­cét postán küldjük meg a DDGáznak". A boldog levélíró joggal őrről a hibaelhárítókra, hogy ezt is neki kellett elintéz­nie helyettük. Hát milyen cég az ilyen? Igen, de a szerelők kérése korábban süket fülekre talált! Esetleg ígéretet kap­tak . . . Azzal nem lehelhetnek életet több száz „holt" készü­lékbe. Vajon, csak a vezetékes gáz­készülékek alkatrész-ellátásá­ban ilyen siralmas a helyzet? Murányi László Az analitikus filozófia kultusza Párizsban önmagában is izgalmas kérdés, hogyan válik vagy válhat valami divattá, valami, aminek jellemző, meghatáro­zó vonásai idegenek, de leg­alábbis különösek, s eseten­ként szinte érthetetlenek egy közösség számára. Kiváltkép­pen izgalmas a kérdés akkor, ha szellemi divatról, ponto­sabban filozófiai divatról, ne­vezetesen az angolszász ana­litikus filozófia divatjáról van szó egy olyan országban, mint Franciaország. Tudniil­lik, a L. Wittgenstein, B. Rus­sel, R. Carnap, W. Quine etc. nevével fémjelzett analitikus filozófia terjeszkedő hulláma a hetvenes évek végén elér­te, majd a nyolcvanas évek elején meghódítani látszik a francia filozófia fellegvárait. Cikkek, fordítások, folyóiratok sokasága mellett nem kevés, az Egyesült Államokba utazó fiatal filozófus keresi a vér­átömlesztés megváltó lehető­ségét az 1968 májusi esemé­nyek óta komoly válságot át­élő „trikolor”-filozófia szá­mára. Mindezek következté­ben Párizsban a tudományos vitákon, eszmecseréken L. von Wittgenstein eszmei hagyaté­ka mindenható receptté válik napjainkban. A kulturális amerikanizáló- dás egy újabb fejezetével és egy új hivatalos vagy azzá váló filozófiával állunk szem­ben? Hogyan reagálnak a francia marxisták a ma még tartósságát nehezen megjó­solható divatra, különös te­kintettel arra. hogy tudjuk: egyetlen divat sem semleges vagy ártatlan, s főleg akkor nem — mint jelen esetben —, amikor a volt elnök, Giscard d'Estaing a tudományos kuta­tások jövőjét taalaló és nagy ellenérzéseket kiváltó „Fehér könyve" vagy az NSZK-s „Fritz Thyssen alapítvány" magán­intézetei ösztönzik erőtelje­sen. (Közismert, hoav Thyssen az egyik legnoqyobb nyugat­német monopólium.) Mielőtt ez utóbbi kérdésre válaszolnánk, röviden és igen vázlatosan összefoglaljuk e fi­lozófiai irányzat leqfontosabb mozzanatait. Az analitikus fi­lozófia a harmincas években nciqyjóból három áramlat ta­lálkozásából alakult ki. A mindenfaita metafizikus spe­kulációval szemben nagyon ellenséges anaol empirista fi­lozófiát említhetjük elsőként, amely minden ismeretet a meqismerő közvetlen tapasz­talatából származtat. Ezt a Hume, Locke és talán Hobbes műveiben kifejtett szellemi irányzatot Moore újította fel a XX. század elején a filozó­fiai idealizmus \(hegelianiz- mus) ellenében a . common sense" meggyőződéseit vé­delmezve, majd Bertrand Rus­sel gazdagította a logikai analízissel. A második áramlat a főleg ismeretelméletéről közismert amerikai pragmatizmus (igaz ami hasznos), amely legin­kább a behaviorizmussal, vagyis az embernek olyan koncepciójával járul hozzá az analitikus filozófiához, amely elveti a „mentális" fogalmak használatát, kizárólag az em­ber cselekedeteihez vagy a magatartásához való folya­modás érdekében, és megkí­sérli az emberi tényeket a fizikai tények modelljére visz- szavezetni. Ebbe a tradícióba a logikus-filozófus Quine ágyazódik bele nagy gondo­lati erővel. A harmadik áram­lat Wittgenstein fő művében („Logikai-filozófiai értekezé­sek", 1914) megfogalmazott törekvésnek a Bécsi Kör né­ven ismertté vált irányzatot prezentáló tudományfilozófu­sok által való továbbépítése. Ismeretes, hogy az idealista metafizika ellen a húszas években Bécsben szerveződő irányzat filozófiai, de mégin- kább politikai okokból (hit- lerizmus) Angliában és az USA-ban találja meg a he­lyét. A mozgalom törekvését R. Carnap az egyik cikkében a következőképpen vázolja: a nyelv logikai analízise segít­ségével legyőzni a metafizi­kát, egy olyan szigorú krité­riumot határozva meg, amely lehetővé teszi a tudományos és egyéb (metafizikai) kije­lentések közötti megkülönböz­tetést és kiküszöbölni az utóbbiakat mint logikailag hamisakat vagy empirikusan igazolhatatlanokat, tehát mint értelmetleneket. Az analitikus filozófiának, anélkül természetesen, hogy egy doktrinális egységről vagy egy közös és globális filozó­fiai perspektíváról beszélhet­nénk, az a törekvése tehát, hogy a filozófiai problémák, amelyek különösen a tudo­mányban tételeződnek, meg­oldhatók vagy legalábbis fel­deríthetők és megtisztíthatók legyenek az alkalmazott mondatok logikai analízise révén. A különbségek ellenére van néhány olyan közös vonása az analitikus filozófiának, amely igen súlyos értelmezési, meg­értési vagy elfogadási prob­lémákat vet fel az egészen más filozófiai tradíciókon fel­nőtt francia olvasó számára. Ilyen például a kérlelhetetle­nül ellenséges érzülete a „metafizikával" (ez a termi­nus gyakran magában fog­lalja a marxizmust) vagy az európai idealizmussal (Des­cartes, Kant, Hegel stb.) szemben. Ez a kérlelhetetlen- ség azonban gyakran nem kü­lönböztethető meg az egysze­rű ignorációtól. Ezért van az, hogy az analitikus filozófia tudatosan lemond arról, hogy „világnézet" legyen, arra hi­vatkozva, hogy a filozófia semmit nem mondhat a dol­gokról, csak azokról a mon­datokról, amelyek révén be­szélünk a dolgokról. Ennek megfelelően Wittgenstein ál­landóan hangsúlyozza azt, hogy egyáltalán nem létezik semmi a nyelven kívül. A fi­lozófiának ez a felfogása to­vábbi problematikus vonóst szül: a depolitizálósáét. Ugyanazon szerzőnél, pl. B. Russelnél a politikai állásfog­lalások és a filozófiai kon­cepció között radikális az el­határolódás. (Gondoljunk a Russel-bizottság pozitív sze­repére a: vietnami háború idején.) Sem Russel, sem Wittgenstein soha nem vitat­ja a politika és a filozófia közötti effajta divergenciát. További, különösen meglepő vonása egy marxista számára az a paradoxális tény, hogy több analitikus filozófus a materializmushoz kötődik, ugyanakkor nagyon sokan kö­zülük igen ellenségesek a dialektikávaJ szemben. S vé­gül igen markáns vonása: az ész és a történelem közötti merev szakadék. Egy angol­szász filozófus inkább racio­nalista, gondolkodása kevés­bé történeti. Ez az összefüg­gés fordítva is igaz: minél in­kább számol valaki a megis­merés történeti meghatáro­zottságával, annál inkább tendál az idealizmus felé (Kuhn, Feyerabend). A francia Marxisták egyfe­lől sajnálkozással állapítják meg, hogy az imént felidézett jegyek közül legalább há­rom (ész és történelem külön­választása, depolitizálás, ma­terializmus és idealizmus szembeállítása) nyilvánvaló­vá teszik a marxizmus hiá­nyát és e hiány hatását a tu­lajdonképpeni filozófia szint­jén az analitikus filozófia vi­táiban; ez természetesen nem teszi 'lehetővé a kurrens áramlatokkal szemben a ha­tékony konkurrálást; másfelől a marxizmus immanens pozi­tívumaként emelik ki azt, hogy a marxizmusnak ez a hiánya vezet el mindannak a szétválasztásához, amit együtt, egységben kell elgon­dolni; ez vezet el az analiti­kus filozófia ingadozásaihoz és ahhoz az önmagába zátkó- zásához, aminek a lényege az, hogy azzal a feltétellel tu­dunk egy álláspontot tartani, hogy ignorálunk egy másikat. Megállapítják továbbá azt is, hogy Wittgenstein vagy éppen a magyar származású Lakatos munkáiban, igen sok a tanulni való a francia mar­xisták számára. Először is egy marxistának elengedhetetle­nül szükséges tudnia azt, hogy a dialektika nem a bármilyen beszéd szofisztikus művészete és/vagy az ellen­téte. Továbbá: a filozófiai analízis gyakorlatát jó gyógy­szernek tekintik a dogmatikus szőrszálhasogatásokkal szem­ben. Azonkívül: attól, aki az Ész és a Hatalom viszonyairól értekezik, célszerű mindig megkérdezni: miről beszélsz pontosan? Milyen feltételek mellett lehet igaz vagy hamis, amit mondasz és mi változna a tényekben, ha az ellenkező­jét mondanád? Meg kell mutatni azoknak, akik szentenciákban gondol­kodnak, hogy „egyetlen poli­tikai rendszernek sincs hatal­ma arra, hogy megváltoztassa az embert"; fel kell tárni, hogy ennek az állításnak vagy a laposság a jellemzője (egyetlen politikai rendszer­nek sincs hatalma arra, hogy az embereket pl. majmokká változtassa), vagy egyszerűen egy hamis állítás (ellentmond a tényeknek). Ugyanakkor a logikai em­pirizmusnak az a szűnni nem akaró figyelmeztetése, hogy a tudományos kijelentéseket szükségszerűen és állandóan konfrontólni kell a tényekkel, megtalálható már Lenin „Ma­terializmus és empiriokriticiz- mus" című munkájában, mint az effajta felszólításnak leg­jobb visszhangja és egyben a legjobb kritikája. Valójában ott, ahol a mar­xizmus a legtöbbet hozhatja az analitikus filozófiával szemben vállalt kritikai dialó. gusában, az az, hogy kimu­tatja az analitikus filozófia kritikai erősségének a hatá­rait: nem lehet ugyanis a metafizikus illúziók megkövü- lését egyszerűen a nyelv rossz használatára visszavezetni. Nem lehet megelégedni (Id. Lenin) a tapasztalat olyan fel­fogásával mint „érzéki adat” egy elvont alany számára,' anélkül, hogy lótnánk és lát­tatnánk a tapasztalat törté­neti-társadalmi és gyakorla­ti-átalakító jellegét. A fran­cia marxisták elismerve azt, hogy tanulhatnak és tudva azt, hogy mit tanulhatnak az analitikus filozófiától, de biz­tosan tudva azt is, hogy ad­hatnak és mit adhatnak az analitikus filozófia számára, kritikus dialógusra és ugyan­akkor éberségre szólítanak fel: egy olyan — a hivatalos előléptetés kapujában álló, bár lehet, hogy a baloldal győzelmével ott is rekedő — intellektuális tradíció önké­nyes importálásával szemben, amely kizárja a marxizmust a vitából. Nem lehet ez más, mint egy filozófiai regresszió és elfogadhatatlan tisztelgés egy idegen gondolkodási tra­díció előtt. Egyszóval elfogad­hatatlan a polgári filozófiának az a régi s most új formában jelentkező intenciója, hogy a politikai kísérleteket kizárja a filozófia területéről, ami más megfogalmazásban azt jelen­ti: kizárja a politikai mező­ből a forradalmi eszméket. Mindezek alapján nekünk magunknak is emlékeznünk kell arra, hogy céltételezése­ink szerénysége, mindamellett szilárdsága, a magas fokú tu­dás filozófiai erények is, és arra is, hoqv a racionális analízis o legjobb módszer a filozófiában a meggyőzésre és meggyőződésre. Dr. Csizmadia Sándor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom