Dunántúli Napló, 1981. december (38. évfolyam, 329-356. szám)
1981-12-24 / 352. szám
1981. december 24., csütörtök Dunántúli napló 9 Karácsony, 1981. Szatyor Győző rajza Károlyi Amy Festmény Egy régi ház. Rozsdaszin vonalak. Ablak mögött sötét ágyak mélyén nagy dunyhák alatt nénik alszanak Álmodnak fánkról, kávésbögréröl, álmodnak nyárról, álmodnak télről. Száncsengő csilingel a párnájukon. Főznek. Öltöznek. Lakodalom. Küszöbbe botlik egy kisgyerek, én voltam? tie? vagy a szomszédgyerek? A pókhálókban nevetés tanyóz. Mindenki meghalt. Mindenki él e képen. Múlhatatlan délután. Eső előtt. Eső után. Galambosi László Gallytörő Csillagfej» madarát röpteti a téli ág Kristály koccan. Förgeteg hóval tölti kosarát. Gallyat törő kezeim fagyott szárnyként lengenek. Palotákból kidobnak aranycsizmás istenek. Taszit a jég. Vág á hó. Paták közé zuhanok. Agancs emel, mentenek , virággal szórt szarvasok. Állok a világosodó, reggeledé tájban. A fákat, bokrokat, becukrozta a dér, a hó. Az opá- los, ónos téli fény megtörve érkezik hozzám. Puhán, bársonyosan csillámlik a feketehátú víz. Finoman tükröződik benne a túlpart. Miközben a szem végigszalad rajta, az elmúlt év sok szép emléke jut eszembe. Milyen szép volt az a májusi harcsa ott a Dráva-parton, ‘azon a koratavaszi hajnalorr. . . (Kár, hogy nem én fogtam.) Milyen szép volt az a balatoni angolna, meg a pécsi-tavi balin, aztán a pontyok . . . (Amiket már. viszont" én fogtam.) . Nyolc óira félé elmegyek a stégre kishalért. Nagy nehezen sikerül kettőt kihalásznom. Gyönyörű, ezüst testük ott lüktet a tenyeremen. Valóságos kincsek ezek ilyenkor. Föltüzöm őket a horogra. Jó darabig semmi. Kiengedem az orsóm fékjét, aztán próbálok még kishalat fogni. Minden horgász tudja azt, hogy ha ninc^ kapós, valamit tenni kell. Be kell nyúlni az elemózsiás táskába, rá kell gyújtani egy cigarettára, vagy el kell menni néhány lépésnyire a botoktól. Ha órákig nem volt kapás, ilyenkor rendszerint lesz ... így járok én is. Míg a kishalakat kergetem, leereszkedik a jelzőm, aztán úgy is mprad. Hej, de sportszerűtlen vagyok — állapítom meg — miközben a fickándozó csukát partra kényszerítem. Persze csak finoman, óvatosan, hiszen érzem, nem az öregebbje közül való. Megmérem, harminckilenc centi. Na — mondom magamban — ez volt a csukák bosszúja azért, hogy néhány lépésre elmentem a bottól. Visszateszem a vízbe. Egy pillanatig áll, aztán, mint a nyílvessző, suhan a mély víz felé. Elkezdem bűvölni az úszót. Az csak áll, áll. Egyszer aztán rándul egyet és elindul. Lassan, félénken szántja a vizet. A kishal meglátta a közelgő csukát, és menekülni próbál. Az úszó határozottan megbillen, mintha nekiütődött volna valaminek. Enyhe félkör alakot ír le és elmerül a vízben. Még két-három másodpercet várok .:. Bevágás... Már jön is a csuka. Sajnos ez is kicsi... Éppen csak szemrevételezzük egymást és máris tenném visz- sza, menjen a társa után. A Baranyából indult Kelemen Pál csellóművész Fotó: Fábián János „A Liszt Ferenc Kamarazene- kar attól a zeneszerzőtől vette a nevét, akit sokan németnek hisznek, de aki következetesen magyarnak vallotta magát. Bár Liszt egyetlen művet se komponált vonósokra, a zenekar elnevezésével rója le tiszteletét a Géniusz előtt, akinek neve egybe lorrt a magyar zenepedagógia megteremtésével, és akinek szelleme beragyogja az egész világ zenei életét. 1875-ben ö alapította a budapesti Zene- akadémiát, s ebben a nagy hírű intézményben szerzett diplomát a zenekar valamennyi tagja... A Liszt Ferenc Kamarazenekar 16 vonós és egy csembaló-játékosból áll...“ (Az együttes készülő új több nyelvű prospektusából) Hóból kis község Szigetvár közelében. 1948 kora őszén egy fiatal parasztcsalád innen indult el a fővárosba. Nem szerencsét próbálni, nem a nagyobb lehetőség vonzásában, még csak nem is társadalom- politikai okokból, noha akkor már kezdett rájárni a rúd az „ingadozó” középparasztokra. Egyszerűen úgy érezték, abban a helyzetben mást nem tehetnek. Hároméves kisfiúk járványos gyermekbénulásban betegedett meg. Több műtét után a budapesti Hei.ne-Medin Kórházban gyógyították, majd évekig orvosi felügyeletre volt szüksége. Szülei úgy érezték, a közelében a helyük. Ezért költöztek fel a fővárosba. Sorsukat a gyerek sorsa alakította. A hoboli születésű Kelemen Pali 3 éves fiúcska, édesapja előbb az épí. tőiparban, majd a MAHART- nál helyezkedett el. Albérletben laktak, majd hosszú ideig társbérletben. A gyerek lába szépen gyógyult, bár speciális ortopédcipőt kellett és kell viselnie ma is. Szülei már kicsi korában felfigyeltek jó hallására, valószínű zenei tehetségére. S elsősorban ennek köszönhető, hogy Kelemen Pál zenei pályára került, és ma a világhírű Liszt Ferenc Kamarazenekar csellistája. * A szépen berendezett rózsadombi művészlakásból finom csembaloakkordok szűrődnek ki. Kis ideig hallgatom az ajtónál a művész felesége, Pertis Zsuzsa játékát: Majd megismerkedve, egy alkóvos nagy szobában beszélgetünk az együttes pár napos pihenőjének utolsó dél. előttjén. Alig három napja tércsipeszemet, amivel a horgot'ki- akasztom a csőréből, persze vinné magával. Harapós kedvében lehet, mert nem akarja elengedni. Én viszont átengedem magam ennek a felém áradó rop. . pant nyugalomnak. Érzem, idegeim, mint az összecsomózott damil, ismét kisimulnak, tüdőmet átjárja a kristálytiszta friss levegő. A könyvei által horgászmesteremnek tekintett Vigh Józsefre gondolok. Talán ő is ott téblábol most valamelyik téli jelmezébe öltözött tájban, valamelyik befagyni készülő víz partján, hogy csukát fogjon. Ö írta a horgászatról, hogy „aki szeret dolgozni, annak játékra is szüksége van." A horgászat pedig nagyon komoly játék. Hiszen mi mást teszek én is, mint — ugyancsak a mester szavaival szólva: „ember vagyok, aki íme mcrst kalandra vállalkozik". Hogy tolvaj is volnék? Hiszen lopom az időt? Ki- tői? Elsősorban magamtól .. . De hiába. Nem tudok meglenni ezek nélkül a fák, bokrok csillámló hátú vizek nélkül. Ha egy hétig nem látom őket, már értek haza háromhetes japáni turnéjukról, s most készülnek egy újabbra, Nyugat-Európa három országába. „Azt hiszem, édesapámtól örököltem a zenei hajlamot, — kezdi az. emlékezést a művész. — Nótás kedvűnek ismerték, s amilyen hangszer a kezébe került, azon őstehetség módra elkezdett játszani. Nagyon szépen citerázott, mandolinozott, meggyőződésem, ha tanulhat, talán nálam is többre vihette volna. Anyai nagyapám pedig nagyon szép hangú, amolyan templomi előénekes volt Kis- dobszán Amikor szüleim elhatározták, taníttatnak, a hegedű nem jöhetett szóba, hiszen állni nemigen tudtam hosszabb ideig, így zongorára írattak be. öreg tanárnőmnek köszönhetek egy másik felismerést. Egyszer így zem magamban hívó hangjukat. És mintha csak valami nyers erő vonzana-taszítana feléjük. Ha itt vagyok kint,, újra meg újra a természet részévé válók. Tudatos és tudatalatti leckéket kapok tőle, amelyek évről évre kifinomultabb tudássá állnak össze bennem. A legjobban azt szeretem a természetben, hogy — miközben szüntelenül változik — nincs haláltudata. Nem gondolkodik az elmúláson, nem gondolkodik semmin. Egyszerűen „elmúlik", hogy aztán újraszülessen. A hal nem „tévedésből” kerül a horogra, hanem azért mert éhes. És halálfélelme sincs . . . Legalábbis szeretném ezt hinni. Ónos téli reggeleken állva a csöndes hóesésben a néma viz partján, akár bolondnak is nézhet bárki. Pedig mi horgászok tudjuk, mit csinálunk... És ha ilyenkor fogunk egy megfelelő halat, ő lesz az ünnepi asztal disze. Mert olyant halasboltban lehetetlen venni. Abban a halban benne lesz az ember ideje, pénze .. . egész horgásztudománya. És főleg ez az utóbbi ugye, nem akármilyen dolog. Bebesi Károly szólt hozzám: »Nézd Palikám, te sokkal tehetségesebb vagy annál, hogy csak zongorát tanulj. Ott egyébként is mindig nagy a konkurrenciaharc. Válassz valamilyen vonóshangszert!...« Hát így lett a hangszerem a cselló, amit ülve kell játszani. S mint kiderült, jól tudtam vele boldogulni. A hangszert — eleinte kölcsön- hangszeren tanultam — édesanyám cipelte a járdán, én meg kerékpároztam az úttesten, hiszen gyalogolni nem tudtam volna A középiskolát a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola gimnáziumában végeztem el. Csellótanáj-om Frank Lajos volt, s párhuzamosan zeneszerzést is tanultam Szelényi Istvánnál. A Zeneakadémia cselló tanszakán Banda Ede növendéke voltam. Akkoriban már több ifjúsági ze. nekarban is játszottam, s harmadévesként, amikor megnősültem, az Operához zenekarának csellószólamába kerültem, állandó státuszba. A nehézségeket jól bírtam, igaz, jobban is éltünk: lakást kaptam, s egy ausztriai rokontól egy Opel Rekordot, amivel a közlekedési problémáim is megoldódtak. A Liszt Ferenc Kamarazenekarnak 1'969-től vagyok a tagja, máFotó: G. Fábri Zsuzsa sodik feleségemmel, Pertis Zsuzsával együtt, aki viszont már 1965-től játszik az együttesben. Évente több, mint száz koncertet adunk a lemezfelvételeken kívül. Az utóbbi tíz évben Európa csaknem valamennyi államában turnéztunk, újabban az USA-ban és Japánban is . ..” * A zenekar nemzetközi sikerét az is bizonyítja, hogy ott vannak a legrangosabb európai fesztiválokon. Népszerűek az együttes HÜNGAROTON-felvé. telei, s eddig három nagyobb nyugati hanglemezgyárral állnak rendszeres kapcsolatban. Első tengerentúli turnéjuk óta több mint 200 USA- és kanadai város közönsége' tapsolt koncertjeiken — és mindenüvé visz- szavárják őket. Mindezek után a közönségről kérdezem. Hogyan látnak ők bennünket a koncertpódiumról? „Jó és kevésbé jó közönség mindenütt van . . . Ahol jók, régiek a hangverseny-tradíciók, legyen az akármilyen kisváros, ott általában könnyű megtalálni a kontaktust. A nagyvárosokban általában jó a közönség, Bécs kivételével: ők konzervatívok, a saját dolgaikat szeretik . . . Olaszországban viszont a legkisebb helyeken is lelkes, értő hallgatóságra találtunk Az USA-ban azonnal észrevenni, ha egyetemi városba értünk . .. Japánból két és fél éve nagy élménnyel tértünk haza. Avval, hogy nincs a világon más hely, ahol ennél tisztábban, őszintébben, emberibben élne a muzsikában való hit az emberekben. Most három év után sajnos mást éreztünk . . . Észvesztő ira. mú amerikanizálódás megy végbe itt, s az életmódváltás valahogy a közönség koncentrációjában is lemérhető. Itthon pedig el vagyunk kényeztetve. Mindenhol „sztárként" várnak bennünket, így nagyon erősen befelé kell figyelni a játékunkra, Nehezebb lemérni a színvonalát, a magyar közönség sokszor olyankor is lelkesen tapsol, ha nekünk nem megy olyan jól....” Búcsúzóul a „Szent János áldásáéval koccintunk, s Kelemen Pál csellóművész mindig derűs, tatáros arca egy pillanatra most elkomolyodik. Talán egy kis falura gondol, ott „Arra alá Baranyában .. .”, ahonnan elindult; talán hajdani szüretekre a turbéki dombokon. Talán* az édesanyjára, aki sokáig azért nem ment el dolgozni, hogy a fia zenét tanulhasson. * Róluk: az édesanyák, a házastársak áldozatáról ritkán esik szó. Pedig úgy gondolom, most, a rokkantak nemzetközi évének vége felé egy gondolatot, egy köszönömöt ők is megérdemelnek — a társadalom részéről is. Azért, amit önzetlenül tettek és tesznek. Wallinger Endre Rózsa Endre . Margaréta-dal Fehér virágban állt a rét, a rét virágban állt. Fehér, fehér, fehér a rét, csupa fénylő virág. Mint napkorongot sugarak, mint szirmok a virág közepét, körülfogtalak; mint minket a világ. Világnyi rét az udvara — az emlék kényes ölyv. Nem megyek el többet oda; oda többé ne jöjj!
