Dunántúli Napló, 1981. november (38. évfolyam, 300-328. szám)
1981-11-10 / 308. szám
1981. november 10., kedd Dunántúlt napló 3 A szolatnaki Carbon-üzem tüzödei szalagja Erb János felvétele Á Carbon sza latna ki ww ■■ cipőüzeme «I Export minőségű árut termelnek M intha a jó isten köpte volna oda! — ez a régen, már nem emlékszem, hol olvasott hasonlat jutott eszembe, mikor Szalatnak felé az autóút egyik kanyarulatában a meredeken összefutó hajlatok aljában megcsillant egy kis tó vize. A táj szépsége már eddig is elkényeztette az erre haladót, hiszen aki Pécsről közelíti meg az eldugott kis falut, önnek először a festői egregyi völgyön keresztül, Máré-vára mellett kell elhaladni, és mikor Magyaregregy után rátér a Szalatnak felé vezető elágazásra, itt a természet szépségből mintha rátenne még egy lapáttal. Az őszi napfényben égő arany és vörös színekben tobzódó domboldalak, szelíd szőlőskertek harmóniája, az új bor illatát árasztó présházak és közvetlen a falu előtt egy utolsó szépségráadásként a völgy mélyén a parányi tó. A falu méltó folytatása az útnak, szép, rendezett utca, tiszta udvarok, virágos kertek. Szorgalmas emberek laknak itt, látszik a környezeten, és ugyanezt mondja Fülöp Péter is, aki a komlói Carbon sza- latnaki kis üzemegységének a vezetője. Az üzem — amelyben cipőket készítenek — a falu főterén a templom mögött bújik meg, egykor iskolaépület volt. Tízéves jubileumukat ünnepelték nemrég, ugyanis 1971. október 3-án indult a termelés a falu fennállása óta létrejött első ipari létesítményben. — Nagyon elhanyagolt, romos épület volt ez akkor — mutat körbe Fülöp Péter. — Bár a központi vállalat építtette át és hozatta rendbe, nekünk, akik kezdettől itt voltunk, sok társadalmi munkát kellett csinálni. Látta volna azokat az asszonyokat, akik először jelentkeztek ide munkára. Úgy dolgoztak, mint a férfiak, lapátoltak, kőzúzalékkal teli talicskát toltak, még az én kezemből is kivették a szerszámot. — Megszoktuk mi a kemény munkát - mondja Rausch Bé- láné raktáros, aki maga is az első percektől tagja az üzemnek. — Itt a faluban a nőknek sem volt más munkaalkalom, mint a férfiaknak. Ha dolgozni akartunk, mert kellett a pénz, elmentünk az erdőbe, vagy a vasúthoz. Én is emelgettem épp elég talpfát. Mikor férjhez mentem, akkor meg a tsz-ben vállaltam alkalmi munkát, de az sem volt könnyű. — Először nem is állt rá a kezünk erre a finom munkára, eldurvult, férfias volt a tenyerünk. Mikor 10 éve jelentkeztünk ide, naponta vittek Komlóra minket tanulni. Hát én úgy fogtam meg a bukkolót (bőrlyukasztó) mintha kalapács nyele lenne, és úgy vertem vele a bőrt, hogy rám szólt a művezető: - az istenért, hagyja abba, mert még az asztalt is átlyukassza! — Ezeknek az asszonyoknak bizony az első év' hőskornak számít — veszi át a szót az üzemvezető. - Komlóra sokszor, ha nem volt más, nyitott kocsival vitték őket, akkor 450-550 forint volt a tanulóbér egy hónapra, most a betanulási időszakra 1500 forintot fizetünk az új dolgozóknak. És ezek a durva, férfimunkához vagy állattartáshoz szokott asszonyok két hónap múlva már exportra gyártottak. A 10 évvel ezelőtti létszám 40 volt, most 102. Szakmunkás egy sem volt, most 22. — Először konfekciót és cipőt készítettünk. A cipősök jobban kerestek, így viszálykodás alakult ki az emberek között. Olyan komolyan vették az üzembeli dolgokat, hogy az itteni ellenségeskedést tovább folytatták otthon, volt úgy, hogy sógorok, testvérek nem beszéltek egymással. így nagyon örültek, mikor a konfekció megszűnt, és csak cipővel kellett foglalkozni. A szabászatot négy éve vezettük be, nagyon jól bevált. — Nagyon érdekes asszonyok ezek — szólt közbe az üzemvezető felesége, Fülöp Péterné, aki művezetőként ugyancsak itt dolgozik. — Arra nem kell biztatni őket, hogy dolgozzanak, inkább veszekednek a munkáért. Nagyon jól keresnek, az átlag 3000 forint felett van, de a tűzödében legalább 20 nő visz haza 5000 fölött. Ami az érdekes, ezt titkolják a faluban, nehogy sokan ide akarjanak jönni, azt hiszik, akkor nekik kevesebb munka jut. — Magának mennyi is a fizetése? — kérdi Fülöp Péterné Szekeres Mátyásnétól, aki először húzódozik, végül mond egy számot, amit az üzemvezető aztán megtold 5—600 fori nttal. Szekeres Mátyásné szintén alapítótag, valamennyi munkaterületet végigpróbált, most meós, és mint mondja, el nem menne innen máshová dolgozni. A tűzödében két sorban dolgoznak a nők. Aki kész, kosarát elindítja a szállítószalagon, és a diszpécser küldi anyaggal, új munkával teli a következőt. A diszpécser február óta Stringencz Vilmosné. Dicsérik, hogy két-három nap alatt megtanulta az új munkát. Mint mondja, most jobban megismerte az embereket, ami jó is, rossz is egyúttal. Kevesebbet keres azóta ugyan, de mégis vállalta. — Nagyon kellene még legalább 20 ember — mondja Fülöp Péter. — Most csak szovjet exportra gyártunk férfi bokaA szabászat! osztályozó csizmákat, naponta modelltől függően 800—1000 párat. De még sokkal több kellene. Annál is inkább, mert a Carbon szolatnaki cipőüzeme terjeszkedik. A szomszédságban megvásároltak egy házat, és ezzel összeépítve szép nagy üzemmé fejlődik majd ki. S zalatnak kis falu a Mecsek vonulatai között — az isten háta megett - mondja az üzemvezető és a felesége, akik naponta Bony- hádról járnak kocsival, mert más közlekedési lehetőség jószerével alig van. Tíz évvel ezelőtt az addig vasúti talpfákat emelő, alkalmi munkát vállaló asszonyok üzemi munkások lettek. Az akkor eldurvult kezek mostanra kifinomultak, és export minőségű cipőket képesek alkotni. Sarok Zsuzsa Felüljáró és „kiegyezés" Minden marad a régiben ? Egy határozatot olvasok most már sokadszor és egyre inkább az a meggyőződésem, hogy nem a logika, hanem a békesség keresése, a „kiegyezés” húzódik meg a sorok mögött. Mert a tiszta logika — egyetlen apró módosítandó momentumtól eltekintve — az eredeti határozatban volt. Abban, amelyik kimondta, hogy a Tüzér utcai felüljáró forgalomba helyezése utón, mint szükségtelent megszüntetik a Megyeri úti vasúti átjárót. Hiszen végül is azért volt ez az erőt meghaladó 165 millió forintos beruházás, hogy Pécsnek ebben a térségében is egyszersmindenkorra megteremtsék a nagyvárosi közlekedés feltételeit Módosított határozat Ma azonban úgy tűnik: az erőfeszítés nincs mindenkinek az ínyére, pontosabban: a bevezetni akart új forgalmi rend „sértette” többeknek az érdekét. Hiszen a korábbi határozat elleni támadás azon nyomban megindult, s most az október 12-én kelt módosított határozat kénytelen volt megalkudni a körülményekkel. Ami logikus és szükségszerű volt, s ebben rögzítették is: a lovas kocsik letiltása az új felüljáróról. Ezen nem lehet vitatkozni: e lassú járművek fékezték a forgalmat és közlekedésük átmeneti engedélyezése nem egyezett a KRESZ idevágó előírásával sem. És az egyéb módosítások? A lényeg az, hogy a Megyeri úti átjáró továbbra is üzemel a 165 milliós létesítmény tövében: igaz, hogy csak reggel fél 6-tól délután 5-ig a 10 percen túli zárvatartás elismerésével és csak munkanapokon. Lelke rajta annak, aki így is vállalja a közlekedést. Verne Kerabanja jut róluk az eszembe: a vasfejű is inkább megkerülte a Feketetengert, semhogy fizessen a Boszporuszon való átkelésért. Ebben az ellenkezésben az a meghökkentő, hogy a felüljárót igazán kiváló közúti kapcsolatokkal építették meg, és lám, méa ez sem jó. Aztán a gyalogos közlekedés is marad, természetesen a sorompó nyitvatartása idején. És mit gondol az olvasó: miért? Mert a Megyeri úti gyalogosfelüljáró egymagában nem biztosítja a telephelyek (Titán, Amfora, Élelmiszer és Vegyiáru Nagykereskedelmi V. — mert csak ők fellebbeztek, a TÖZÉP, a Zöldért és az AGROKER nem) gyors és balesetmentest?) megközelítését. Eleddig mindenki úgy hitte, hogy ez a felüljáró megoldja a gyalogosgondokat. De nem! Mihelyt nem otthon, a lakóházban kell „megmászni” a 2—3—4 emeletet, rögtön utáljuk a lépcső- járást. (Ezért kellett — emlékszünk — a „nagy” felüljáró mellett is biztosítani a labirintkorlátos átjárást). Tiszta szerencse, hogy a határozat nem reagál arra a „felvetésre”, ami az október 8-án e tárgyban folytatott megbeszélésen hangzott el. hogy ti. az 1-es autóbuszt a Megyeri úton közlekedtessék. Éveken ót magyarázta a Volán, hogy ilyen sorompós körülmények között elképzelhetetlen menetrendszerű autóbuszközlekedést biztosítani és a felüljáró azért is épült, hogy a déli és nyugati városrészek között tömegközlekedési kapcsolat létesüljön. Ügy tűnik, hiába magyarázta ... Végezetül: ha már oly sokan megkérdőjelezték a felüljáró létjogosultságát — legalábbis annak a kinyilvánításával, hogy nekik így nem jó — meg lehet érteni a MÁV álláspontját is: elveti azt a javaslatot, hogy valahol távolabb létesítsen fénysorompós átjárót. Miért? Hogy soha senki ne használja?... Csak átmenő forgalomnak összegezve pedig az egészet: úgy néz ki, hogy marad minden a régiben, még ha kikerül is egy olyan tábla a Megyeri útra, hogy „gépjárművel, mezőgazdasági vontatóval és lassú járművel behajtani tilos" — „kivéve célforgalom" kiegészítéssel. Vagy talán ellenőrizni fogják, menynyire cél — és nem átmenő az a forgalom? H I. P écs, Lvov-Kertvóros, Viktória utca 3. A megyeszékhely legnagyobb lakótelepe körzeti megbízotti csoportjának irodája. Gudman Károly főtörzsőrmester, Bodza Ferenc törzsőrmester, Óbert Attila törzsőrmester és Varga Ferenc törzsőrmester bevallja, hogy a fogadóórákon kívül nem sokat időzik e két kicsiny szobából álló irodában. Az új lakótelep mellett Keszütől Mólomig, Kökénytől a Postavölgyig terjed munkaterületük. Gudman Károly, a csoport vezetője fogalmazza meg: — Lvov-Kertvárosban, mint ohogy Pécs egész területén, szilárd a közrend és a közbiztonság. Súlyosabb bűncselekmény az elmúlt esztendőben nem fordult elő errefelé. Az állampolgárok biztonságban érezhetik magukat, nemcsak az otthonukban, hanem az itteni utcákon, tereken is. Jó példa erre, hogy rablás ezen a hatalmas területen hosszú évek óta nem volt. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy munka nélkül marad ez a csoport. Lvov-Kertváros rendjén őrködik Bodza Ferenc: — A régi területen ismerik egymást az emberek. Mindenki rendet tart a portáján. Szomszédharag, esetleg tyúklopás miatt kell legfeljebb intézkednünk. Nincsenek szórakozóhelyek errefelé, így a garázda elemek elkerülik ezt a vidéket. Jó a kapcsolatunk a lakossággal és az itt működő pórtalap- szervezetekkel, népfrontaktívákkal, vöröskeresztesekkel. Ismerjük egymást. Varga Ferenc: — Az új lakótelepeken a gyerekek okozzák általában azokat a konfliktusokat, ami miatt az emberek eljönnek hozzánk. Sok a gyerek, kevés a játszótér és az ifjúsági klub. Tafán az iskolák sem gondoskodnak kellően szabad idejükről. Gyakran eltűnik egy-egy kerékpár, pedig hát többnyire nincs szó eltulaj- donítási szándékról, csupán arról, hogy a gyerekek még nem tudnak különbséget tenni az „enyém” és a „tied” fogalma között. Talán a szülőknek sincs elég idejük a gyerekekkel való foglalkozásra. Szerencsére galerik nem alakultak ki. Ám a lőtéri dombok környékén lehet olykor találkozni kóválygó, italozó fiatalkorú csoportokkal. Néhol nem megfelelő a közvilágítás és az itt parkoló sok ezer autó bűncselekményre csábit embereket. A nyitott kapuk, a lezáratlan szántóhelyiségek ideális búvóhelyek mindazok számára, akik munka nélkül csavarognak. Hétről hétre újabb lakók érkeznek ide. Hosz- szú idő kell ahhoz, hogy kialakuljanak mindenütt a hózisza- bályok és az emberek megismerjék egymást. Jól megfigyelhető, hogy a korábban épült területeken a lakosság már igazán magáénak érzi nemcsak a házat, hanem a környéket is. Pilgermajer iózsel hadnagy, a Pécsi városi Rendőrkapitányság kmb-alosztályának vezetője: — A kertvárosi csoport átlag- életkora 31 esztendő. Nemcsak munkahelyük, hanem lakóhelyük is ez a terület. Tapasztalataink szerint a lakosság ismeri őket és nemcsak rendőri intézkedést igénylő esetekben, hanem mindennapi ügyes-bajos dolgokban is szívesen fordulnak hozzájuk. Munkájukat eredményesen segíti a kertvárosi önkéntes rendőrök csoportja. A kmb-esoport működésének három esztendeje azt bizonyítja, hogy a körzeti megbízottak sikeresebben dolgozhatnak ilyen szervezeti formában, mint külön-küiön. Valamennyien ■ gazdái e városrésznek, alakítói és felelősei az itteni békés, nyugodt hétköznapoknak.
