Dunántúli Napló, 1981. november (38. évfolyam, 300-328. szám)

1981-11-07 / 306. szám

Dunántúlt napló 1981. november 7., szombat Tiszta lelkiismereti! emberek eO Konsztantyín Grazgyev ezredes Egy zászló alatt harcoltak a fasiszták ellen Tiszta lelkiismeretű emberek. P. Versigora szovjet író így jel­lemzi azokat a partizánokat, akik a Nagy Honvédő Háború éveiben az ellenség által meg­szállt területeken harcoltak a fasiszták ellen. Ők voltak azok, akik minden emberileg lehetsé­ges eszközt igénybe vettek a betolakodók megsemmisítése, kiűzése érdekében. Tiszta lelki­ismerettel vehették kézbe a fegyvert, hiszen a gyermekei­ket, szüleiket, férjüket, felesé­güket, hazájukat, az emberi holnapot védték. Akik megér­ték közülük ezt a holnapot, nem tudnak és nem is akarnak elszakadni egymástól. Igaz ba­rátságuk legszebb példázata­ként immár'egy emberöltővel a kegyetlen harcok után is szá- montarlják, időről időre fölke- lesik egymást. És emlékeznek. Az ő emlékeiknek megkülön­böztetett helye van világunk­ban, hiszen nem akármit tettek az emberiség fejlődéséért. * Egy kis uránvárosi lakásban ülünk és beszélgetünk. Konsz- tantyin Gruzgyev ezredes, Nyi- na Gruzgyeva, a felesége, Mol- doványi Ferenc, a házigazdánk, meg én. Gruzgyev elvtárs har­madszor jár Pécsen. Otthono­san mozog a városban, hiszen két itteni szocialista brigádnak is tiszteletbeli tagja. A Mecseki Szénbányák Vasas ll-i Kun Bé­la szocialista brigádja és a Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdiójának Mecsekalja szocia­lista brigádja három tisztelet­beli brigádtag programjáról gondoskodik ezekben a szép, őszi napokban: Konsztantyín Gruzgyevéröl, Nagy Sándoréról és Moldoványi Ferencéröl. A közös rendezvények érdekesek, színvonalasak. Ezúttal Baranya déli részével ismerkednek. Ki­csit fáradtak is mór, hiszen ^ annyi a látni- és megismerni való, annyi a régi és az új ba­rát, hogy bizony jólesik most egy kicsit ülve maradni, leg­alább egy röpke délelőttre. — Hogyan került kapcsolat­ba Gruzgyev ezredes Nagy Sándorral és Moldoványi Fe­renccel? — Valamennyien belorusz partizánok voltunk. Annak ide­jén mi egy közös partizánpa­rancsnoksághoz tartoztunk. Hogy a helyzet teljesen érthető és világos legyen, beszélni kell magáról a belorusz partizán­mozgalomról. Ez egy — a Kommunista Párt által irányí­tott — jól szervezett illegális mozgalom volt, amelyet össze­tételében egyaránt jellemzett az össznépisége és a nemzet­közisége. Csak Belorusziában 374 ezer partizán tevékenyke­dett. Ezt a számot további — a városokban tevékenykedő — 70 ezer föld alatti kommunista, valamint 460 ezer fegyverrel rendelkező harcos aktívatarta­lék egészítette ki. Azt lehet mondani, hogy az egész be­lorusz nép részt vett a fegyve­res ellenállásban. Ennek a népnek minden negyedik tag­ját elpusztították a fasiszták. A harcoló alakulatokban a belo­ruszok mellett ott voltak az uk­ránok, litvánok, cserkeszek, ta­tárok... és Így tovább. A sok- nemzetiségű Szovjetunió né­peinek képviselői mind megta­lálhatók voltak a sorainkban. Velünk együtt harcoltak a be­lorusz nép barátai, a nemzet­közi antifasiszta harcosok, cse­hek, lengyelek, szlovákok, ju- goszlávok, osztrákok, franciák, magyarok, spanyolok, hollan­dok ... És még ezt is sokáig sorolhatnám. Közöttük volt Nagy Sándor, Moldoványi Fe­renc és Kiss Gyula. — Hogy kerültek ők önök­höz? — Mindenki a saját, egyéni útján érkezett, de a céljuk, a harcokban való részvételük in­dító oka közös volt: harc a fa­sizmus ellen. Harc azért, hogy felszabadítsák a mi területün­ket és ezáltal hazájuk felsza­badításához is hozzájáruljanak. 1941-től 1944-ig 1200 partizán­osztag alakult ki. Valamennyit a föld alatti területi pártbizott­ságok és komszomolbizottságok irányították. Az egyes osztagok többsége nemzetközi kommu­nista és antifasiszta vezetők irányítása alatt tevékenykedett. Az egyik ilyen osztagban har­colt Nagy Sándor. Ö 14 em­berrel szökött át a partizánok­hoz. Az osztag parancsnoka Alekszander Rapcevics volt. Megjárta már Spanyolorszá­got, akárcsak Nagy Sándor, így, amikor találkoztak, azon­nal megértették egymást, hi­szen ugyanaz volt a jelszavuk: No pasaran! Én jól ismerem Rapcevicset és, amikor 1944- ben Minszkben találkoztunk, ő mutatta be nekem Nagy Sán­dort. Még az előző kérdéshez tartozik az is, hogy, amikor 1943-ban egy ejtőernyős osz­taggal leereszkedtem a Pinszki mocsarak területére, mégérke- zésünk után Szikorszki elvtárs, a területi pártbizottság első tit­kára elmondta nekünk, hogy az egyik ottani partizánosztag­ban harcol egy magyar parti­zán is, • Moldoványi Ferenc. Konkrét találkozásunkra csak azért, nem kerülhetett akkor sor, mert Moldoványi elvtárs éppen vállalkozáson volt. Ez­után tíz hónapig közös terüle­ten tevékenykedtünk. Útjaink gyakran keresztezték egymást, de személyesen csak a háború után találkozhattunk. — Milyen volt az ön szemé­lyes életútja? — Orosz vagyok. 1916-ban születtem a Moszkva környéki ivanovói körzetben. 1939-ben hívtak be tényleges katonai szolgálatra. Belorusziába kerül­tem, ott ért a háború, (gy ju­tottam a .partizánokhoz. Nyina Gruzgyeva, a feleségem ugyan­csak partizánként a belorusz ' partizán-főparancsnokságon teljesített szolgálatot. A háború befejeződése után, 1946-ban összeházasodtunk. Én 1930-ban, a feleségem pedig 1933-ban lépett be a pártba. 1965-ig \j . szovjet fegyveres erőknél telje­sítettem szolgálatot, akkor ez­redesként mentem nyugdíjba. Nyugdíjasként a szovjet parti- zánbizottsóg minszki szekció­jában tevékenykedem és vissza­emlékezéseimen dolgozom. Ed­dig két könyvem jelent meg. Cikkeket, cikksorozatokat is írok. A mi mostani pártmegbí­zatásunk mottója röviden ez: harcolnf a békéért. A nyugdíjas veteránok — így magam is — elsősorban propagandistaként tevékenykedünk az SZKP hatá­rozatainak végrehajtása érde­kében. Sokat foglalkozunk a fiatalokkal. Azt szeretnénk, ha ők már nem ismernék meg — úgy, mint mi — konkrétan, a maga összes pokoli borzalmá- vaí a háborút. Mindkét köny­vemben írtam Magyarország­ról, a magyarokról is. Beloru­sziában egyébként sok könyv jelenik meg a partizánokról. Nem egy a partizánmozgalom nemzetközi tevékenységével foglalkozik. Ezek közül is ki­emelkedik Vetrov elvtárs köny­ve, amely az „Egy zászló alatt” címet viseli. Ennek egyik feje­zetében „Vörös szobrocska” címmel Moldoványi Ferencet is bemutatja az olvasóknak. — Min dolgozik most? — Olyan könyvet akarok ír­ni, ami emlékeztet a belorusz partizánok és a magyar anti­fasiszták közös harcaira. Szó volna ebben Moldoványi Fe­rencről, Nagy Sándorról, dr. Kiss Gyuláról és másokról. Kiss Gyula helyettese például Muha Mihály volt. Vagy ott van Sze­rencs/ András, akit megöltek... Az ő átállásukat persze komoly Pécsi és minszki háborús veteránok a minszki Nagy Honvédő Háború Múzeumában. Nagy Sán­dor V. Babajevszkij ezredes, K. Gruzgyev ezredes és Moldoványi Ferenc. Konsztantyín Gruzgyev lelki vívódás előzte meg, de más lehetőség a hazájukért igazán tenni akarók előtt nem volt. Nem véletlenül mondta az egyik magyar vezető, hogy ha minden magyar azt tette vol­na, amit Kiss Gyula, akkor Ma­gyarország jóval előbb került volna ki a háborúból. A másik fontos munkám most az. ame­lyik Grodno város háborús éve­it dolgozza fel. Én is ott tevé­kenykedtem 1943—44-ben. Van még egy tervem, szeretném be­mutatni a Belorusziában egy­kor harcoló külföldi internacio­nalisták tevékenységét. Mi na­gyon jól emlékezünk ezekre a harcosokra, és nem feledke­zünk meg mindarról, amit tet­tek. Minszkben van egy múze­um, amely a Nagy Honvédő Háború Múzeuma címet viseli. Ebben a múzeumban figyelem­mel lehet kísérni a partizán- mozgalom nemzetközi résztve­vőinek a tevékenységét is. A ki­állítás egyik részlegében pél­dául fényképek láthatók Nagy Sándorról, Kiss Gyuláról és Moldoványi Ferencről. — Napjdink magyar törté­nelmi önvizsgálatában sok szó esik a „magyar katonáról". Bá­tor volt-e, vagy sem? Különbö­zött-e a többi katonától, vagy sem? Milyennek látta, látja Gruzgyev elvtárs a magyar ka­tonái? — Ennél a kérdésnél föltét­lenül emlékezni kell Lenin sza­vaira. Lenin azt mondta, hogy a mi ügyünk igazságos ügy és a győzelem a miénk lesz. Bár­melyik katona akár szovjet, lengyel, magyar, vagy német — csak akkor lehet bátor, ha igaz ügyért harcol, a saját ügyéért. Voltak a fasiszta Németország­ban is bátor harcosok, akik ideiglenes sikereket értek el. De milyen bátorságról ' lehet be­szélni azoknak a hitleri kato­náknak az esetében, akik asz- szonyokat, gyerekeket, öregeket öltek? Sokat beszélhetnénk a magyar katonák bátorságáról. Mi úgy vélekedünk, hogy az igazi bátorság azokat jelle­mezte, akik átjöttek hozzánk. Akik már akkor megértették azt, hogy a magyar nép érde­keivel nekik személy szerint is törődni kell. Ami az ezzel kap­csolatos nyugati propagandát illeti, ők megpróbálják kisebbí­teni a szovjet és a velük har­coló más népek fiaiból kike­rült katonák érdemeit, de a sa­ját tábornokaikat nem marasz­talják el. Mindent megpróbál­nak a katonák nyakába varr­ni,.. És a magyar partizánok? Én sokat ismertem közülük. Nyugodtan állítom, hogy hősie­sen harcoltak. Amikor a kato­nák hősiességéről beszélek, úgy gondolom, hogy ez a hősies­ség a munkások és a parasztok igazából, az ő saját igazság­tudatukból fakadt. ~ * Lassan lejárnak az ittlét napjai. Jövőre a magyar parti­zánok mennek a Szovjetunióba. Évről évre fölkeresik egymást. Megidézik a múltat, megbecsü­lik a jelent és a jövőt. Barátok ők. Barátként gondolnak egy­másra és a lassanként eltávo- zókra .. . Amíg csak élnek. Bebesi Károly Rab Zsuzsa „Az a katona... Mindig maradandó élmény, ho az ember személyesen ta­lálkozik egy-egy kedves ol­vasmánya, verse hősével. Én egy fordításom hősével talál­koztam jónébány évvel ez­előtt. Jevgenyij Vinokurov szovjet költő édesapjával, Mihail Vinokurowal, Misa bácsival, Moszkvában. Vasárnapi ebédre várta szüleit a költő és felesége. A költő, aki, tizennyolc éves fejjel önként jelentkezve, vé­gigharcolta a második világ­háborút, várta „első világ- háborús" apját, a hivatásos katonát, 1917, majd a pol­gárháború harcosát. Szikár, csontos öregember ült le az asztalhoz. Kevésbe- szédű volt, de súlyos szavú, és egyszerű, mint maga a föld. Néztem a kezét, de fő­leg a szemét néztem, kemény külsejét meghazudtoló, lágy­tekintetű orosz szemét. Ahogy a borscsot kanalazta, ahogy tördelte hozzá a fekete ke­nyeret, öreg alakján átderen­gett az a régi, fiatal, a ha­dakat megjárt katona, s már idéztem is magamban fia versét róla, szinte minden so­rára emlékeztem, hiszen nem sokkal előbb fordítottam le. Vasúti kocsi 1918-ban Úgy remélik, csak egy kis lökés kell, és a vonat végén vadul rángó kocsi egy reccsenéssel ezer darabra szertehull. A lóduló kocsin keresztül morgó kalauz s lámpafény tántorog át. Haj-sűrű rezdül, mint vízinövény-szövevény. Dühös szitok: — Csönd, az anyádat! — Nehéz álmát egy katona horkolja szét. Beteg és fáradt, s visszavárja a csapata. Üzérek tolvaj pusmogása a felső polcon. Zsák szakad, s az alvó szürke katonára csorog a fehér lisztpatak. Orrcsiptető, kalap, felöltő — idősebb férfi szundikál, látszik, hogy fővárosi költő. Köré mahorka füstje száll, sörény-haja arcába lebben, ideges álma rezzenő, mint hidek pillangó, ijedten rezdül szemén a csiptető ... Horkol a katona kinyúlva, sárga, sovány, félig áléit, billenti szenvedés-gyalulta, tífuszban borotvált fejét. Az a katona — az apám volt! Fiatal volt. És álmodott égszínkék várost, üveg-álmot, jövőbe táruló napot. Szilaj erők vitték-s'ödorták látni sosem-volt fényözönt... S az ablakon túl Oroszország rohant könny, vér, tűzvész között. Hadd folytassam „annak a katonának" költőfiával, s had’d mondjam el, miért-von­zott elejitől fogva a költésze­te. S ha már itt tartok, elmon­dom azt , is, hogy Valamikor az ötvenes évek végén, a szovjet „új hullám" friss ára­dásában, amely rengeteg új nevet csapott ki a mi partja­inkra is, egyetlen verse alap­ján őt választottam ki. első­sorban „a magam" költő­jének, amit azóta két magyar Vinokuröv-kötettel hitelesítet­tem. Visszatérve: költészeté­ben azt szeretem és csodá­lom, hogy a legegyszerűbb eszközökkel egész korszakról tud tablót rajzolni, mint a fent idézett vers is tanúsítja. Másik — divatoknak alá nem vetett — erénye: láttatni tud­ja a vízcseppben az egész tengert, számára nem léte­zik „közönséges" téma. A fennköltség, az emelt beszéd nem kenyere. Számomra a legnemesebb, az igazi realiz­mus megtestesítője. „Tapintva igaz a világ — • írja egyik versében. — Elég mór A líbegés! Baktass völ- gyön-hegyen. A költő, az me­zítlábas legyen. Lábujjai közt üssön át kövér sár.” ­Felidézem Misa bácsit, aki, azóta már a moszkvai Va- ganykovo-temetőben nyug­szik Látom szemét,, amely annyi' mindent látott a hosz- szú útban, amíg a vadul rán­gó vasúti kocsin majdnem napjainkig ért. S hogy megint költő-fiát idézzem: „ ... ők rázták meg keményen a világot tíz kurta nap alatt, vezetve lovon, gépkocsin — az élen divíziókat és brigádokat...” Ezzel a rövid emlékezéssel próbáltam életre igézni egyik legkedvesebb versem hősét, egyik legkedvesebb költőm apját, aki álmodott „jövőbe táruló napot”.

Next

/
Oldalképek
Tartalom